Komjáthy lázad, a pozitivizmus ellen is. Különös költészet ez, talán nincs is rokona a magyar irodalomban, habár formai téren őrá is hat Reviczky. Komjáthy azonban filozófiai költő: eszmékkel viaskodik, néha bőbeszédűen, néha olyan tömören, hogy kétszer is el kell olvasni sorait, ha érteni akarjuk. Nyelvezetében is sok van a filozófia fogalmiságából. Számára az eszmék adta szenvedés vezet a lélek gyönyörűségéhez, ami több mint a köznapi vétkek útján elérhető előny vagy gyönyörűség. Ezt a gondolatot ő sajátos tömörségével így fogalmazza meg:
Nietzsche
Nietzsche filozófiájának hatását láthatjuk, amikor az individuum szerepét vizsgáljuk Komjáthy költészetében. A prófétai magatartáson kívül fontos a Dionüszosz-kultusz hatása is. (lsd.: Nem egy az Isten)
Schopenhauer
A dionüszoszi életmámort ellensúlyozza az életcsömör, Schopenhauer gondolatainak egyik központi motívuma. A világ csupán látszat, amit látunk, az csupán Máya fátyla. (lsd.: In hilariate tristis)
Madách Aladár
A következő korszak Komjáthy költészetében a Madách Aladár révén megismert spiritiszta tanok készítik elő. A nagy szellem már nem csupán megveti az anyagi létet, de egyenesen a halál utáni testetlen lét után vágyik. (lsd.:Euthanázia)
Spinoza
Spinoza egy-szubsztancia (minden egy) tana Komjáthynál is megjelenik, panteista felfogásában. Ez a filozófia készítette elő a két ősi tradíciót, amihez a költő visszanyúl.
Schmitt Jenő Henrik
Schmitt Jenő Henrik révén Komjáthy megismeri a gnoszticizmust. Ez az “újgnoszticizmus” a leglényegesebb motívum a költészetében. A gnózis az istenséggel való találkozást a személyiség belső élményeként fogta fel. Alapélménye a felemelkedés és a megvilágosodás, végső stádiuma a misztikus egyesülés. (lsd.: Az örök dal) Gnosztikus ihletésű a szerelméhez, Márkus Gizellához írt Éloa-ciklus is. Éloa, a gnosztikus Szophia-mítosz megtestesítője, az emberben lévő istenség női fele, megváltója. (lsd.: Éloa, győztél!)
Misztika és gnózis
A misztika egység, a gnózis kettősség. Komjáthy a gnózis dualizmusát (az anyagi világ és a tiszta szellemi világ kettőssége) kiegészítette a misztika egységtanával. Versei jellegzetes témája a titkos tudás, a gnózis megszerzése általi megvilágosodás, és így az eggyéválás a mindenséggel. Végső soron minden egy, s minden lélek egyesül a “lelkek tengerében”. Ez az élmény Komjáthy költészetének végső pontját jelenti: a prófétaköltő a világban a változást már nem lázadással, erőszakkal akarja elérni (Schmitt Jenő Henrik “ideális anarchizmusának” megfelelően), a szellem mindenható erejével kívánja célját elérni. A misztika és a gnózis egymást egészítik ekkor ki, s elmondhatjuk, a legértékesebb “misztikus” lírai alkotások (a világirodalomban egyaránt) e kettőségben jöttek létre (lsd.: A homályból)
A visszhangtalanságért kárpótlásul lelkében akarja élni az élet egészét, tehetetlenségében a lélek szabadságát éli át, szerelmes veseiben a szeretett lénnyel együtt szárnyal a végtelenben. Csupa fény, csupa végtelenség, csupa lebegés ez a költészet. Misztikus elragadtatottságában isteninek érzi magát. Közben azonban igen világosan látja maga körül a világot, és politikai véleménye nemcsak a tagadás, hanem a merőben más eljövetelének a szükségszerűsége. Elképzelése azonban nincs – az ő körülményei között nem is lehet – ennek gyakorlati útjáról. Az utópista ábrándokat, nemcsak a szocializmusét, hanem az akkor “nihilisták”-nak nevezett anarchistákét, a tiltakozást, olykor a lázongást rejtő vallásos szektákét, például az Alföld parasztsága körében szaporodó nazarénusokét, ha hírből ismerte is, semmiképpen sem tarthatta gyakorlati útnak. Arról a szocialista jövőről, amelyről mint lehetőségről az előbbi nemzedék legkiválóbb elméi – Eötvös, Madách – töprengtek, velük és az ő nyomukban idegenkedve szorongott, mert lélekbénító falansztert gyanított a megvalósulásukban. Közben azonban igényelte a forradalmi mozgalmat, vagyis a megváltoztatást, csak azt nem tudta, milyen is legyen az a remélt nagy változás, amely a megalázottakat kivezeti az elszomorító világból. Ez a formát nem öltött, az egész emberiségre kiterjesztett, de gyakorlati elképzelés nélküli vágy a társadalmi-politikai – bár lényegében filozófiai – alapja Komjáthy elragadtatott, nemegyszer igen elvont költészetének.
Tulajdonképpen nincs abban semmi csodálatos, hogy ezt a jelentékeny költőt a maga kora nem fedezte fel: a kiegyezés és a millennium közötti években a lassan fejlődő polgárság igyekezett kiegyezni a múlni nem akaró nemességgel. Erőteljes haladást jelentett a polgári kritika a nemesi világ ellen. Ez a polgári irodalom-költészet javarészt – Csiky Gergelynél, Justh Zsigmondnál, Kiss Józsefnél, Bródy Sándornál – legalább annyira szembenállt a polgári embertelenségekkel, mint az avuló dzsentrivilággal. Gyakorlati perspektívájuk pedig Adyig és nemzedékéig nem volt. Komjáthynak sem volt, de alighanem ő élte át a legfilozofikusabban kortársai reménykedő ábrándjait is, de a remények megfogalmazhatatlanságát is, s szükségszerűen idegenül élt a vidéki kisvárosban is, az isten háta mögötti faluhelyen is. De idegenül élt volna Budapesten is, ahol legjobb esetben tehetséges különcnek vélik. Nyilván ennek látta a jó barát Reviczky is, aki legalább tudta, hogy az ismeretlen vidéki tanár jó költő. Tudta ezt Palágyi Menyhért is. De nem tudták, hogy barátjuk túllépett rajtuk, és olyan eszmék megfogalmazója, amelyek a XX. századtól fogva lesznek korszerűek. Annyi bizonyos, hogy Komjáthy Jenő ismeretlenül halt meg, és a halála pillanatában megjelenő verseskönyvét is csak kevesen vették tudomásul.
Tíz évnek kellett eltelnie a halálától, hogy a készülődő új költészet, a majdani Nyugat költői, az akkor éppen induló Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula felismerje a nagy költőt: Ady forradalmának kellett elkövetkeznie, hogy tudomásul vegyék ennek a forradalomnak magányos előhírnökét Komjáthyban, aki a maga sajátos hangú, elragadtatott költészetével az összekötő láncszem Petőfi és Ady között. De valójában még ma is a költészetet értő keveseké, holott jó néhány költeménye a mi nagyszerű költészetünk legjobbjai közt biztosítja a helyét.
