Connect with us

Félreértések a magyar lingvicizmus körül

(Elhangzott a Magyar Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesületének (MANYE) 16. kongresszusán Gödöllőn, 2006. április 12-én)

KONTRA MIKLÓS
Szegedi Tudományegyetem és MTA Nyelvtudományi Intézet

 

A magyar lingvicizmusról – tehát a magyarul beszélő nyelvközösségekben tapasztalható olyan társadalmi diszkriminációról, amikor magyarok egyik csoportja magyarok másik csoportját azon az alapon diszkriminálja, hogy az előbbiek szerint az utóbbiak „helytelenül” beszélnek – több előadásban és publikált tanulmányban fejtettem ki nézeteimet az elmúlt esztendőben (lásd pl. Kontra 2005 és Kontra forthcoming, továbbá az MTA Nyelvtudományi Intézetében 2005. június 14-én valamint a Nyitrán 2005. december 9-én tartott előadásaimat, utóbbiról beszámol Bárczi és Vanconé 2006), ezeket a nézeteimet azonban ma még számos félreértés övezi. A félreértések egy részét megpróbálom itt eloszlatni.

1. A nyelvművelők mindig a hibák ellen küzdenek, sosem a hibázók ellen – állítja pl. Grétsy László (2001: 15) -, s nincs megbélyegzés az Édes Anyanyelvünk című újságban sem – írja Bencédy József (2004: 63). Ez sajnos nem igaz. Számos példát lehetne idézni a beszélők nyelvművelők általi megbélyegzésére, legyen elég csak arra emlékeztetnem, ahogy Balázs Géza a Kossuth rádióban gúnyolta ki 2005. április 17-én a szlovákiai magyarokat a magyarországiaktól eltérő beszédük miatt (lásd Kontra 2005). De akik úgy érvelnek, mint Grétsy vagy Bencédy, elfeledkeznek arról a nyilvánvaló körülményről, amiről Kolláth Anna (2005: 91) így ír: „Hiába érvelünk, hogy nem a hibázók, hanem a hibák ellen küzdünk (JAKAB 1998: 32), a beszélő természetesen azonosítja magát a hibával, s nem a hibát jegyzi meg, hanem úgy érzi, mások, méghozzá elsősorban kívülállók belegázoltak nyelvi és lelki világába.” Kolláth a muravidéki, Grétsy a magyarországi magyarokról ír, de a magyar anyanyelvű emberek lelki világába gázolás szempontjából ennek nincs lényeges jelentősége: a hibák elleni küzdelmet a legtöbb ember úgy éli meg, hogy a lelkébe gázolnak a nyelvvédők. Ez még akkor is így van, amikor a nyelvművelő tanácsok tényleg csak a hibákról szólnak, s nem a hibázókat pellengérezik ki.

2. Aki jót akar másnak, az lelkébe tapos a másiknak? Deme Lászlótól (Édes Anyanyelvünk 2004. április) idézi Minya Károly (2005: 54): „Ez a régen túlhaladott, de most ‘társasnyelvészet’ címen újként tálalt szemlélet abból indul ki, hogy a nyelv kinek-kinek egyéni sajátja, melyet úgy használ és használhat, ahogy kiskorában a legközvetlenebb környezetétől elsajátította. Aki pedig – egy kiműveltebb, pontosabb, árnyaltabb változat elsajátítása érdekében – ennek módosítására próbálja serkenteni, az személyiségi jogaiba avatkozik, lelkébe tapos; ezáltal szembefordítja felnevelő környezetével, megbélyegezvén azt.”
Hogy a lelkébe tapos, azt a magyar vagy a közép-európai nyelvészeti szakirodalmat ismerő ember már legalább 70 éve tudhatja. A Prágai tézisek-ben (1929) ezt olvashatja ugyanis:

Az anyanyelv oktatásában … „nagyon gondosan kell ügyelni arra, hogy a tanulókban ne támadjon bizalmatlanság a saját anyanyelvi ismerettel szemben; ezt az ismeretet az iskolának nem szabad vitatnia, hanem arra kell támaszkodnia.” (Antal szerk., 1989: 50)

Papp István (1935: 116) A magyar nyelvtan nevelőereje című füzetében ezt írta:

„A legelső dolog, ami a gyermeket meglepi az iskolában, az, hogy az a magyar nyelv, melyet otthon tanult az édesanyjától, s melyet szülei, testvérei és játszótársai beszélnek, nem helyes, hanem szégyelnivaló.”

A magyarországi iskolák nyelvjáráspusztító mivoltát mai esetekkel is könnyen be lehet mutatni, Korb Angéla (2003: 61-62) például így ír a német nemzetiségi oktatásban szerzett élményeiről:

„A Hetvehelyi Általános Iskola tanulója voltam (1988-96), amikor másodikosként egy az identitástudatomban megrendítő sokk ért: különórákra kellett járnom a némettanáromhoz, ugyanis azt mondta, hogy nem tudok németül, csak össze-vissza beszélek butaságokat. Hát persze, ha valamit nem tudtam kifejezni ékes irodalmi nyelven, mondtam tájszólásban, ahogy eszembe jutott. Ezzel az volt a gond, hogy a nyelvjárás nyelvtani szisztematikája és kiejtése gyökeresen eltérő az irodalmi „Hochsprache”-tól – nem is lehet másképpen, s én Groβmutter helyett ‘Kroβmottör’-t mondtam, ami valamilyen szinten helyes, a német idegennyelvként való oktatásában viszont teljesen helytelen!”

Mit nem ért Deme László? Azt, hogy a lélektaposás nem abból fakad, hogy vannak tanítók s nyelvművelők, akik „egy kiműveltebb, pontosabb, árnyaltabb változat elsajátítása érdekében” a gyerekkorban tanult nyelvváltozat módosítására próbálják serkenteni a kisiskolásokat. Hanem abból fakad a lélektaposás, hogy valójában megbélyegzik a kisiskolásokat meg másokat – de megbélyegzik a szüleiket is. Anyáznak. Van olyan eset is, hogy valaki nem veszi észre, hogy az egyetemi magyar nyelvészet tanára valójában anyázik . Az a magyartanárnő, aki 4. éves egyetemista korában hazament a falujába és kijavította édesapját, mert suksükölt, jó nagy pofont kapott ezért, de csak sokkal később, az én előadásom után értette meg, hogy miért kapta azt a hatalmas atyai pofont.
Ne tessék engem félreérteni! Nem gondolom, hogy Balázs Géza, Deme László, Grétsy László és mások szánt szándékkal végzik azt a lélektaposást, amit végeznek ma is. Ebben a pillanatban is. Ők bizony, valószínűleg, jó szándékkal teszik, amit tesznek, csak nem tudják, milyen kárt okoznak. Ha a szakmai közvélemény, sőt – horribile dictu – a Magyar Tudományos Akadémia és a magyar kormány támogatja is őket (miként történik ez 2006-ban is, lásd pl. Szigetvári 2006), akkor ott tartunk, hogy a kormány, az akadémia, és jószerivel mindenki támogatja a magyaroknak magyarok általi megnyomorítását. Ebben az a legrosszabb, hogy ezt nem a letűnt kommunista diktatúra, nem is az azóta feltűnt globalizációs hatások, hanem a magyarok okozzák saját maguknak.

3. Az, hogy másoktól elvárjuk a standard magyar használatát, ugyanolyan jogos elvárás, mint az, hogy egy nő ne menjen temetésre miniszoknyában. A gondos, magas presztízsű beszédet az 1930-as években Angliában is a jó modor részének tartották, legalább annyira, mint azt, hogy valaki megfelelően öltözzön fel egy vacsorára vagy hogy nyissa ki az ajtót egy hölgynek (Milroy 1999: 33).
Ez az elvárás azért helytelen, mert azon a feltételezésen alapul, hogy a vernakuláris nyelvváltozat felcserélése a sztenderd változatra ugyanolyan egyszerű dolog, mint a miniszoknya viselésével kapcsolatos társadalmi elvárások megtanulása. Ez azonban téves feltételezés: léteznek olyan nyelvjárások és nyelvhasználati (grammatikai és kiejtési) jelenségek, amelyeknek a megtanulása iskolás korban vagy később gyakorlatilag lehetetlen. A szakirodalomban számos esetet dokumentáltak, a magyarban is, amikor a standard változat elsajátítása nemstandard beszélőknek csak több generáción át tartó nyelvi alkalmazkodási folyamat eredményeképp valósulhat meg (lásd pl. Kontra 2005). Például a palóc kiejtés felcserélése budapestire 10-14 éves kor után nagyjából annyira könnyű feladat, mint a cigány bőrszín fehérre változtatása.

4. Nem létezik magyar lingvicizmus, én sosem tapasztaltam. Ha mégis létezne, akkor is ez csak papírtigris, mert sokkal súlyosabb diszkriminációk sújtják a mai magyarokat. Aki nem tapasztalta, azért nem tapasztalta, mert őt nem sújtja a nyelvi alapú társadalmi diszkrimináció. De nagyon sokakat sújt. Íme néhány példa:

• Egy budapesti gimnáziumban egy fizikatanár azért tartott egy felvételizőt alkalmatlannak a gimnáziumi tanulmányokra, mert iszok-ot mondott, sőt még a Petőfi t is, névelővel.
• Egy újvidéki rádióbemondót azért nem vettek fel rádióbemondónak Szolnokon, mert az illető középzárt ё-vel beszéli anyanyelvét.
• Az Országos Szórakoztató Zenei Központ (OSZK) vezetője 2006. január 18-án így nyilatkozott a disc jockeyk számára rendszeresített vizsgáról, ami szerinte a magas szintű minőség védjegye: „Ha egy diszkós suksüköl, akkor eltanácsoljuk”. (Földes 2006)
• A „Mit csinál Ön, ha egy diákja órán ezt mondja:
o Még többször megy a templomba, mint ahányszor a harangszó szólíccsa.” kérdésre egy erdélyi magyartanár így válaszolt 2001-ben: „Megkérem, javítsa ki. Tájainkon általánosan használatos, de engem zavar.”
o „ – Azt mind bészedi-e?
– Bé.”
„Feltétlenül ki kell javítani. (Azt mind beszedi-e?) A válasz pedig lehet: Beszedi, vagy Igen.”
• Nemrég a Klubrádió riportere egy betelefonáló hallgató „Én is csatlakoznák az előttem szólókhoz…” mondata után háromszoros „-nék! -nék! -nék!”-kel reagált az élő műsorban (Kálmán 2006). Megjegyzem, hogy 1988-ban a felnőtt magyarországi lakosság 46%-a nyelvtanilag helyesnek ítélte az ilyen „nák-oló” mondatokat, lásd Kontra, szerk., 2003.
• Egy egyetemi magyar nyelvészeti tanszéken tanító kollégánk idén is azt köti diákjai lelkére, hogy „A nyelvjárások önmagukban szépek, de nem helyeselhető, ha a médiában használják őket, s az iskolában is a köznyelvet kell tanítani.” A magyarországi pedagógusok zöme ma is a köznyelvnek oktatásbeli kizárólagos használatán és a nyelvjárási nyelvhasználat szándékos visszaszorításán ügyködik (lásd Kiss 2000: 36).
• A magyarországi nyelvművelők s nyomukban az iskolai tanítók és tanárok a felnőtt magyarországi lakosság 92%-ának meg akarják változtatni a nyelvtani helyességgel kapcsolatos ítéleteit és kétharmaduknak a beszédét is meg akarják változtatni (lásd Kontra szerk., 2003).
• 2005 őszén megismételtük 1988-as országos vizsgálatunkat (Kontra szerk., 2003) egy budapesti mintán (N = 200), de most az is megkérdeztük, hogy Amikor Ön bekapcsolja a rádiót és egy ismeretlen embert hall beszélni, kb. két perc után meg tudja-e ítélni, hogy az illető mennyire okos vagy intelligens? A válaszolók 14,5%-a biztosan meg tudja ítélni, 32%-uk valószínűleg meg tudja ítélni, s 27%-uk talán meg tudja ítélni az ismeretlen beszélő intelligenciáját. Vagyis: a budapestieknek közel fele rabja annak az előítéletnek, hogy egy ismeretlen ember intelligenciáját csupán beszéde alapján meg lehet ítélni.

Végül egy szót arról, hogy a lingvicizmusnál sokkal súlyosabb társadalmi diszkriminációk is sújtják a magyarokat, ergo lehetne másról is beszélni. Először: ha el is ismerem, hogy a legsúlyosabb diszkrimináció megszüntetése előbbre való a kevésbé súlyos megszüntetésénél, ebből nem következik, hogy a kevésbé súlyosat nem kell megszüntetnünk. Másodszor: a magyar lingvicizmus társadalmi méreteit a magyar nyelvészek hajlamosak alulértékelni. Ma már, amikor országos reprezentatív adatok állnak rendelkezésünkre melyek megismételhető vizsgálatból származnak (Kontra szerk., 2003), ezt az alulértékelési hajlamot semmivel sem lehet mentegetni.

5. Miért ne szabadna egy tanárnak kifogásolni az én tudnák-ot diákja beszédében? Miért lenne ez a javítás a diák jogainak megsértése? Nem azt szorgalmazzuk, hogy „mindenki szóljon csak a maga tetszése, szándéka szerint” (Bencédy 2004: 61), s nem hirdetjük azt sem, hogy „mostantól nem kell nyelvtant, helyesírást tanítani” s „akinek van kedve, tanuljon meg írni, olvasni, ha nincs kedve, akkor makoghat” (Matula-Maróti 2005: 3). Azt javasoljuk, hogy a nákoló diáknak a tanítók s tanárok ne felcserélő, hanem hozzáadó pedagógiával igyekezzenek megtanítani a standard változatot (lásd pl. Kontra 2003). Mondja el a tanár, hogy az én tudnák nyelvészeti szempontból helyes (hisz ez a szabályos alak, ez nem sérti meg az illeszkedés szabályát), de vannak magyarok, akik szerint az illeszkedési szabályt megsértő én tudnék alak a helyes, s mivel ők a társadalmi elit, ez a nyelvészetileg helytelen de társadalmilag helyes alak a magas presztízsű (standard) alak. Mindkét alak használata lehet helyénvaló, de jó, ha tudja az ember, hogy mikor érheti hátrányos megkülönböztetés nákoló beszéde miatt. Mindezt egyébként már a prágai nyelvészek is tisztán látták, 1929-ben:

„Az irodalmi nyelv jellegzetes kettős tendenciát mutat: egyfelől a kiterjedés tendenciáját, azt, hogy a koiné szerepét játssza, másfelől azt a tendenciát, hogy az uralkodó osztály monopóliuma és ismertetőjegye legyen.” (Antal szerk., 1989: 36)

A standard változatnak ezt a kettősségét Labov (1982: 186) is megemlíti a nyelvészek társadalmi felelősségével kapcsolatban, amikor „a nyelvi demokrácia elvéről” ezt írja:

„A nyelvészek támogatják a standard változat használatát annyiban, amennyiben az a lakosság széleskörű kommunikációjának az eszköze, de ellenzik annyiban, amennyiben a standard változat a társadalmi mobilitás akadálya.”

Magyarországon az utóbbi másfél évtizedben a nyelvművelők a standard változat koiné szerepét hangsúlyozzák állandóan, s nem vesznek tudomást (szót sem ejtenek) a standard diszkriminációs szerepéről.

6. A nyelvművelők nem a hatalom képviselői, hanem a beszélőközösség segítői. A szociolingvisták egyetértenek Sándor Klárával (2001: 213) abban, hogy „a nyelvhelyesség eszméje a hatalom fenntartását és továbbörökítését szolgálja, s ennek a törekvésnek eszköze a nyelvművelés.” Grétsy László (2001) szerint „ez a mondat inszinuáció”, a nyelvművelő nem a hatalom képviselője, „hanem a beszélő közösségnek a segítője, kiszolgálója, aki a maga helyén mindegyik nyelvváltozatot elfogadja, sőt védi”.
A magyar(országi) társadalom lingvicizmusát s a nyelvművelés ebben játszott szerepét azonban objektív adatok bizonyítják. Ha a nákolást vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy – Myhill (2004) tipológiája szerint – a magyar is olyan társadalom, amelyben a preskriptív norma szerint helyes én tudnék megegyezik a társadalmi elit nyelvhasználatával, a preskriptív helyesség és a presztízsalapú helyesség nálunk egymást erősíti. Országosan reprezentatív vizsgálatunk szerint a stigmatizált [nák] változatot a legmagasabb presztízsű foglalkozási csoport (vezetők/szakértelmiségiek) 24%-a ítélte nyelvtanilag helyesnek, de a legalacsonyabb presztízsű csoportnak (egyéb fizikai munkások) 60%-a. Ugyanilyen különbségek vannak a nemstandard [bV], a szukszükölés, a suksükölés, a természetesen hogy szerkezet és a nemstandard [nem+e] esetében is, vagyis a szociolingvisztikailag fontos változók esetében a magyar preskripció (kodifikált norma) mindig egybeesik a társadalmi elit szerint helyes alakokkal. Ez az egybeesés teszi lehetővé a magyar lingvicizmust. Ha a preskriptíve helyes alakok nem esnének egybe a társadalmi elit szerint helyes alakokkal , akkor a magyar nyelvművelők sem támogatnák (akaratlanul is) a lingvicizmust.

7. A standard magyart meg lehet tanulni, nem kell hozzá nagy erőfeszítés. Vagyis: a gondatlan beszéd a gondatlan emberek sajátja, a nemstandard beszélők megtanulhatnák a standard beszédet, ha nem lennének olyan lusták, s ha az iskola jobban végezné a dolgát. Ilyen egyszerű lenne ez a kérdés? Molnár (1994: 48) szerint a szombathelyi főiskolások nyelvhasználatában „az irodalmi, köznyelvi norma 100%-ához mérve mindössze 9,19%-ban érvényesül a hosszú időtartam” a felső nyelvállású hosszú magánhangzók esetében, vagyis 10 í, ú vagy ű közül 9-et röviden ejtenek. Ha a (nVk), a (t-végű igék kijelentő módja) és az (e) változóinkat vesszük szemügyre (a részletes elemzéshez lásd Kontra 2005 és Kontra forthcoming), azt találjuk, hogy

• mindegyiknek van erősen stigmatizált változata,
• ezek a változatok természetesek abból a szempontból, hogy megfelelnek a magyar grammatika nem előíró szabályainak,
• standard változataik megtanulása iskoláskorban vagy később nagy erőfeszítést igényel,
• standard változataik használata a nemstandard alapnyelvű beszélőktől állandó figyelmet kíván,
• az iskolázottsági mobilitás csak korlátozott mértékben tudja kiiktatni a stigmatizált változatokat.

8. A standardot beszélő nyelvészek, amikor a nem standard beszélők jogait védelmezik, képmutatók, hisz ők nem suksükölnek, vagyis nem vállalnak közösséget a megbélyegzettekkel. Ezzel az elvárással logikai baj van. A cigányokkal való esetleges szolidaritásunkból az is következik, hogy változtassunk bőrszínt? Netán a heteroszexuálisok változzanak homoszexuálissá, ha szolidárisak a homoszexuálisokkal? A „képmutatás vádja” mögött az a feltételezés is megbúvik, hogy a vernakuláris nyelvváltozattól sokkal könnyebb megszabadulni, mint a bőrszíntől. Ez azonban nincs mindig így (lásd az előző, 7. pontot), a feltételezés alaptalan. A vernakuláristól eltérő új nyelvváltozat megtanulása az iskoláskorban vagy később sokszor nagy nehézségeket okoz, egy új nyelvváltozat sikeres elsajátítása gyakran több generációs feladat (lásd Kontra 2005).

Mit lehet tenni?

Láttuk, hogy a lingvicizmus esetenként hasonló a bőrszín szerinti diszkriminációhoz, hiszen megváltoztathatatlan jegyek alapján diszkriminálnak embercsoportok között, az egyik javára s a másik kárára. Peter Trudgill (Kontra és Trudgill 2000) szerint ha egy feketének, akit a fehérek hátrányosan megkülönböztetnek, nem célszerű azt tanácsolni, hogy váljon fehérré, vagy ha egy nőt nem bíztatunk arra, hogy váljon férfivá, akkor a nemstandard beszédűek diszkriminációját sem úgy kell megszüntetni, hogy arra ösztökéljük őket, hogy tanuljanak meg helyesen beszélni. A diszkriminációt kell megszüntetni. Ennek vannak pedagógiai feltételei is: a ma dívó felcserélő nyelvpedagógia helyett a hozzáadó pedagógia lenne kívánatos. Amikor a standard nyelvváltozatot az anyanyelvváltozat kárára tanítják, felcserélő tanítás zajlik. Ha azonban a standardot hozzáadják az anyanyelvváltozathoz, vagyis amikor úgy tanítják a standardot, hogy nem károsul a diák anyanyelvváltozata, akkor hozzáadó tanítás zajlik. Ez csökkenti a nyelvi bizonytalanságot, növeli a nyelvi biztonságot, s ami a legfontosabb: hozzájárul a lingvicizmus csökkentéséhez.

Epilógus

Gellért Sándor (1916-1987) romániai költő egy posztumusz kötetében (2004: 67) a következő anekdotát találjuk:

„Bizony gyermekkoromban én csak annyit tudtam Kölcsey Ferencről, hogy ő írta a magyar himnuszt, és azt, hogy félszemű volt. A himlő megfosztotta a bal szemétől. És hallottam még egy anekdotát róla az apámtól. Az anekdota így szól:
Egyszer Kölcsey utazott Nagykárolyból Biharba. A fuvarosa egy károlyi parasztember volt. Mennek-mennek. Egyszer csak valami vizet érnek. Azt kérdi Kölcsey a kocsistól:
– Miféle víz ez itt?
– Ez itt a Karaszna – feleli a kocsis.
– Nem Karaszna ez, barátom, hanem Kraszna.
Mennek tovább. Megint elérnek egy vízhez.
– Hát ez itt milyen víz? – kérdezi Kölcsey.
– Ez a Brettyó – válaszolja az ember.
– Nem Brettyó ez, hanem Berettyó – javítja ki Kölcsey.
– Az Isten ért az urak nyelvén – mordul rá a paraszt, és közé vág a lovaknak.”

Hivatkozások

Bárczi Zsófia-Vančoné Kremmer Ildikó. 2006. A Felvidék szerepe a magyar tudományosságban. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2006/1: 185-196.
Bencédy József. 2004. Értékek szolgálatában. In: 25 év anyanyelvünk szolgálatában, 55-66. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Földes András. 2006. Besúgó dj-k és a zene diktátorai. http://index.hu/kultur/pol/oszk0117/ (2006. január 18.)
Gellért Sándor. 2004. Kölcsey. Kolozsvár: Polis Könyvkiadó.
Grétsy László. 2001. Egy kártékony segédkönyvről: Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet oktatásához. Szerkesztette: Sándor Klára. Édes Anyanyelvünk 2001/5: 15.
Halliday, M.A.K., Angus McIntosh, Peter Strevens, 1964: The Linguistic Sciences and Language Teaching. London, Longmans.
Kálmán László. 2006. Nyelv és haza: Új lap a sajtó történetében. Élet és Irodalom, 2006. február 3., 6. lap.
Kiss Jenő. 2000. Magyar nyelvjárástani kalauz (Magyar Nyelvészeti Továbbképzési Füzetek 3.). Budapest: ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék.
Kolláth Anna. 2005. Magyarul a Muravidéken. Maribor: Slavistično društvo.
Kontra Miklós. 2003. Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? (Papp István igaza). Magyar Nyelvjárások XLI: 355-358.
—. 2005. Mi a lingvicizmus, és mit lehet ellene tenni? In: Gábrity Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa, szerk., Közérzeti barangoló, 175-202. Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság.
Elektronikus formában: http://dragon.klte.hu/~tkis/kontra_lingvicizmus.htm
—. forthcoming. Sustainable linguicism. Meghívott plenáris előadás az International Conference on Language Variation in Europe (ICLaVE-3) konferencián Amszterdamban, 2005. június 25-én. Megjelenik a konferencia kötetében.
Kontra Miklós, szerk., 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó.
Kontra, Miklós and Peter Trudgill. 2000. If women are being discriminated against, you don’t say “You should become a man”: An interview with Peter Trudgill on sociolinguistics and Standard English. novELTy (A Journal of English Language Teaching and Cultural Studies in Hungary) Volume 7, Number 2: 17-30.
Korb Angéla. 2003. Német nemzetiségi oktatás diákszemmel. In: Kisebbségek együttélése 5., 61-65. Szerkeszti és kiadja: Kisebbségkutató Közalapítvány Kuratóriuma, Pécs.
Labov, William. 1982. Objectivity and commitment in linguistic science: The case of the Black English trial in Ann Arbor. Language in Society 11: 165-201.
Matula-Maróti. 2005. Tízéves lett a Nyelvőrző. Matula Ágnes, a Duna Televízió szerkesztő-riportere válaszol Maróti István kérdéseire. Édes Anyanyelvünk 2005/4: 3.
Milroy, James. 1999. The consequences of standardisation in descriptive linguistics. In: Tony Bex and Richard J. Watts, eds., Standard English: The widening debate, 16-39. London/New York: Routledge.
Minya Károly. 2005. Iskolai nyelvművelés: oktalan tevékenység? In: Huszti Ilona és Koljadzsin Natália, szerk., Nyelv és oktatás a 21. század elején, 53-57. Ungvár: PoliPrint.
Molnár Zoltán Miklós. 1994. Néhány észrevétel a magyar nyelvi norma érvényesüléséről. In: Kemény Gábor és Kardos Tamás, szerk., A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában, 47-50. Budapest: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.
Myhill, John. 2004. A parametrized view of the concept of ‘correctness’. Multilingua 23: 389-416.
Papp István. 1935. A magyar nyelvtan nevelőereje. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Prágai tézisek = Antal László. szerk., 1989. Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény I. (A prágai iskola), 27-52. Budapest: Tankönyvkiadó.
Quirk, Randolph. 1995. Language varieties and standard language. In: Grammatical & Lexical Variance in English, 21-31. London/New York: Longman.
Sándor Klára. 2001. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára, szerk., Nyelv, nyelvi jogok, oktatás: Tanulmányok a társasnyelvészet oktatásához, 153-216. Szeged: JGYF Kiadó.
Szigetvári Péter. 2006. Új médiák, régi reflexek. Élet és Irodalom 2006. március 24., 15. lap.

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top