Pályakezdetének fő vonásai
Karinthy Frigyes 1887. június 25-én született Budapesten. Édesapja, Karinthy József gyári tisztviselő. A család meglehetősen nehéz körülmények között élt, zilált anyagi viszonyok szorítójában. Karinthy József bohémiára hajlamos ember volt; fürge szellem, filozófiában, irodalomban járatos.
Frigyes Budapesten végezte iskoláit, az ötödik kerületi állami főreálban, illetve a Wesselényi utcai polgáriban. Érettségi után a műegyetemre iratkozik be, de vizsgáinak nyomát nem találjuk. Fiatalon, szinte gyerekfővel kezdett írni: naplót vezetett, melyet rajzokkal illusztrált; majd hosszabb műve is megjelenik: Nászutazás a föld középpontja felé címmel a Magyar Képesvilág című lapban, 1902 végén, tizenöt éves korában. Néhány zsengéjét leszámítva, rendszeresen 1906-tól publikál, számos lapban, így Az Ujságban, a Budapesti Naplóban, a Borsszem Jankó című szatirikus vicclapban, majd a háború kitörése idején a Budapesti Hirlapban.
1906 táján kerül kapcsolatba Kosztolányival; szövetségük egyetemista barátságnak indult. Karinthy, mint egyik önéletrajzi feljegyzésében olvashatjuk, Négyesy László stilisztikai szemináriumait is látogatta, önálló dolgozatként Reviczkyről szóló tanulmányát olvasta fel.
Roppant termékeny újságíró volt. Verseivel és novelláival a Nyugatban jelentkezett: a folyóiratnak haláláig munkatársa maradt, s e nagyszerű műhely első nemzedékének nagyjaihoz számított.
Első komoly sikerét az előbb lapokban közzétett, majd kötetben először 1912-ben megjelent Így írtok ti irodalmi paródiáival aratta. Pályájának természetes indulása volt az irodalmi karikatúra. Az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók és hányféle módon lehet írni. Paródia sorozata voltaképpen az irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása és leleplezése – írta róla Babits. Az Így írtok ti a pályakezdés szempontjából az irodalom iránt forduló érdeklődést jelzi. A társadalom egy bizonyos – jobbára polgári rétege – kíváncsisággal figyelte a művészeti közéletnek azt a felbolydulását, melyet a Nyugat megjelenése s új írónemzedékének feltűnése kavart. Ady feltűnése, híre még a kevésbé tájékozottakban is elültette azt az érzést, hogy itt irodalmon túli jelenségek törnek fel, s az új, elátkozott (ráadásul nem is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom: valószínű előfutárja {358.} Magyarország megkésett, de most már nemsokáig halasztható, szociális átalakulásának (Ady).
Az irodalomnak ez a közérzet adott új és eddig nem ismert fontosságot – harc folyt a betűk világán belül, egy konzervatív és megújhodást áhító áramlat között. Az Így írtok ti jelentősége és sikerének titka: hogy az érdeklődés tárgyát, az irodalmat meghitt közelségbe hozta, mint létező s fontos jelenséget tárgyalta, stíluskérdéseket állított középpontba.
A stílus pedig áruló jel volt abban az irodalmi közéletben, mely – Ady szavával – nem csupán politikai programmal dolgozott. Sokak számára ez volt a látható és tetten érhető különbség a konzervativizmus és az új között.
Az irodalom mint téma: felfedezés és állásfoglalás volt. S amellett, mint Babits megfigyelte, lehetőséget adott egy fiatal írónak műfajok és stílusok próbájára is. Karinthy élményvilága nem volt elsődlegesen valóságihletű: gondolat-rendszerek, filozófiák, a logikum segítségével kikövetkeztetett helyzetek termékenyítették meg fantáziáját. Az egész jelenségben volt valami elvont és kísérletszerű – állapította meg írói természetéről Kardos László. Munkásságára jellemző … valami matematikai egyetemesség és a környező tapasztalati világtól függetlenedni törekvő filozóf humanitás, de ami legmélyebb írói izgalmainak, szemléleti vívódásainak a mélyén, szelleme termékeny magjában lappang, az éppenséggel arra a társadalomtörténeti pillanatra vall, amely a Karinthy-művek szülőágya volt.
A társadalomtörténeti pillanat Karinthy számára a Nyugat mozgalmával egyidőben jelentkező s annak részeként is kibomló intellektuális megújhodás volt. A gondolat és a gondolkodás becse növekedett meg: és a logika, a természettudomány helyet követelt a szépirodalmon belül is. A Nyugat mozgalom szellemi vezetői, bármily aforisztikusan gondolkodtak: nagy szenvedéllyel művelték a filozófiát. S talán az sem véletlen, hogy a polgári gondolkodás épp aforisztikusan, impresszionista módra jelentkezett Osvátnál, Ignotusnál. Ez egyszerre mutatja a radikalizálódó polgárság gondolati igényét – s ugyanakkor azt is, hogy ez a gondolkodás nem tud és nem is akar rendszerre épülni, vagyis a világ jelenségeit teljes következetességgel nem akarja végiggondolni. A magyar polgári filozófia némiképp műkedvelő jellegében, továbbá szövetkezésében az újságírással s aforisztikus stílusában a lázadó polgárság intellektuális igénye s következetlensége egyszerre jelenik meg.
Karinthy munkásságának ifjúkori szakaszában jobbára az egészséges gondolatiságra törekvés jelenik meg: ő az, aki a tudomány és az intellektualitás felé tágítja a magyar prózát. Feltűnésének második jelentősége tehát ez: nyelve, humora, szelleme egy elkésett polgári racionalizmus képviselőjévé avatja, helyét a Nyugat táborán belül ez a sajátos arc s makacs igény jelöli ki.
1912-ben, az Így írtok ti évében már két novellás kötete, egy apró szösszeneteket tartalmazó cikkgyűjteménye s egy csokorra való humoreszkje jelenik meg (Esik a hó, Ballada a néma férfiakról, Együgyű lexikon, Görbe tükör); a kötetek között mintha műfajt is váltana, s egyetlen esztendő összefoglaló termésében jelezné, milyen sokirányú és gazdag, változatos és többrétű lesz a pályája.
Karinthy az első, igazi humorista a huszadik század magyar irodalmában – ez feltűnésének harmadik jelentősége. S abban az értelemben, hogy számára {359.} a humor látásmód, alapállás, szemlélet: a groteszk minden munkájában jelen van.
A humoreszkek népszerűségét, a paródiák kelendőségét a századvég készítette elő. Megannyi író kirándult a humor birodalmába – s volt, akinél már jelentős helyet is foglalt el az életműben, így Ambrus Zoltánnál, Heltainál, a fiatal, kortársnak számítható Molnár Ferencnél. Náluk azonban a humoreszk – bármennyit írtak is és bármilyen minőségben – egyetlen szólam maradt a sok közül. Karinthy – már az első Görbe tükör megjelenése idején – a gondolat kifejező eszközévé emelte a humort; irodalmi rangot adott ennek a szemléletmódnak. Jelentkezése megváltoztatta azt a paradox helyzetet, hogy kiváló íróinknál a humor művelése maradt a periférián, s csak a jelentékteleneknél kerülhetett az életmű középpontjába (pl. Lovászy Károlynál).
Szemléletének forrásai: tudományos haladás és lélektan
Az első szellemi hatás: a tudomány fejlődéséé. Korai írásaitól az Utazás a koponyám körül (1937) zárókövéig töretlen a bizalma a tudomány fejlődésében. Korlátlannak látja a technika lehetőségeit: a Holnap reggel (1916) című korai darabjában is már egy fantasztikus operáció foglalkoztatja. A tudomány képességeit, jellemzően, mindig a fantasztikum eszközeivel vetíti elénk, miként mestere és társa, Verne vagy H. G. Wells. Ez a bizalom elvileg a századvégen divatossá vált evolúciós elméletből nyerte igazolását – a felfedezések szaporodását nem gátolja semmi, a társadalmi környezet ugyan hamis felhasználhatóságot is eredményezhet, de maga a kutatás nincs alávetve a társadalmi környezetnek. Karinthy felfedezői és tudósai a véletlen segítségével döbbennek rá új találmányukra – s konfliktusuk az, hogy a technikai tökéletesedés gyakran szembekerül a lélekkel és emberséggel.
Műveinek másik forrása a lélektan. Freud műveinek hatása szélesebb az irodalomra, mint a természettudományos világképé. Az ösztönélet feltárása több misztikumot rejtett magában és nagyobb összhangban volt azzal a borúlátó kétségbeeséssel, mely az európai polgárságon mindinkább eluralkodott. Technika és lélektan felfedezéseinek meghonosítása egyszerre és párhuzamosan: ellentmondáshoz vezetett Karinthy életművében. A lélektan mintegy idealista bírálata lett ösztönös racionalizmusának: természettudományos optimizmusára a freudizmus kételkedéssel felelt. A hatás már korai humoreszkekben jelentkezett (Tanulmányozom a lelket, 1913) – de nem volt olyan tartós, mint a természettudományé. Míg ez utóbbi a fiatalkori novelláktól (l. Grimasz [1914] című kötet: Marslakók a földön) egészen haláláig mintegy vezérmotívuma életművének – a pszichológiai iskolák bírálatához a húszas években jut el, s a Kötéltánc (1923) című regényben már élesen bírálja őket.
Igaz viszont, hogy a lélektan nyomán nyílik meg Karinthy számára az őrület és az álom ábrázolási területe. Sajátos vízióit, a téboly groteszk szemléletét mintegy a lélektan felszabadító befolyására találta meg: s ez számos alkalommal a szatíráig engedte. Nem véletlen, hogy Franz Kafka levelei utalnak Karinthyra – bizonyos novelláik rokonságot mutatnak, s ez a rokonság a szorongás alapélményének megszólaltatása (1. az őrület és a téboly ábrázolására A rossz álom, Feltámadás, Az ítélet című írásokat).
{360.} Lélektan és természettudomány, racionalizmus és kétkedés, bizalom és pesszimizmus, tréfa és szorongás egymással vitatkozó szólamait Karinthy művében számos ok magyarázza. Elsőnek egy szubjektív ok: Karinthy műveltségre szomjas szelleme a kor számos áramlatát befogadta – olykor minden kritika nélkül. Különleges érzékenysége az elvontság iránt s írásművészetének távolsága a hétköznapi valóság jelenségeitől egyaránt vonzotta az absztrakció minden lehetőségéhez. Így formailag kétségtelen rokonság érezhető tudomány és lélektan között: mindkettő bizonyos tudományos általánosítások felől közelíti meg a valóságot s a fantasztikum világába vezet.
Karinthy nem volt rendszeres gondolkodó – s az ötletek hézagai ellentmondó filozófiai építmények töredékeinek is helyet adtak. Véleményeinek, állásfoglalásának ingadozása pedig hol az egyik, hol a másik hatásnak nyitott utat.
Etikai nézetei
Eső korszaka a világháború befejezéséig, a forradalom bukásáig tart. Hírét s nevét ekkor alapozza meg; sajátos írói helyét ekkor foglalja el. Eszmeileg e korszak csúcsára háborúellenes novellisztikájában és publicisztikájában jut el, a baloldali magyar irodalommal egy táborban. Szatírája és fantáziája ekkor a legélesebb: humanista tiltakozást szólaltat meg. Írói hitvallásáról fontos dokumentum a Prológus – egy látomás keretében mutatja meg az írót, akit a háború szolgálatára akarnak kényszeríteni. Karinthy válasza az, hogy aki ember és felelnie kell a lelkéért, az nem írhat prológust a háborúnak. Az 1917 júliusában készült Együgyű monológ azt árulja el, hogy a háború feltárta előtte az egész társadalom válságát s megkérdőjelezte az adott viszonyokat. Az állam és a rend, úgy, ahogy ma ismerjük, valóban az egyetlen elképzelhető formája az emberek együttélésének? – kérdi s a válasza nyilvánvalóan tagadó.
Háborúellenes kiállásának legfontosabb következménye: etikájának tisztulása, megszilárdulása. A Legenda az ezerarcú lélekről nagyon világosan fogalmazza meg az élmény és megrendülés morális következményét: Ami rút és formátlan, annak éppoly kevéssé van joga az élethez, mint a rossznak és kártékonynak – ami különben egy és ugyanaz. Íme az én etikám.
Hőse, Telma Titusz, nagy feltaláló. A lelket szabadítja ki a földi porhüvelyéből, s ez halhatatlan szellemként vándorol testről testre. A fronton nagy zavart támaszt; megölt katonák alakjában támad fel, s az Egyesült Államok elnökének ad ultimátumot: a világbéke érdekében.
A Telma-szimbólum persze kettős értelmű. Megbúvik benne az a kiélesedett individualizmus, amely ugyancsak felizzott Karinthyban a háborús tömegpszichózis s a hadsereg mint kollektív gyilkoló tömeg láttán. A társadalom én értem van, én egyéniség vagyok jelszava, melyet így az Új görbe tükörben vallott, már feltűnik a Krisztus vagy Barabbás (1918) kötetben is. Persze itt egy párbeszédben vitatkozik egymással a társadalmi és az önös szemlélet. A zsarnok és a költő vitájában elhangzik az ellenvélemény is: … aki csak az ‘ént’, magamat, az egyént tartom valamire, az a legnagyobb zsarnokságot jelenti.
{361.} A példák azt mutatják, hogy Karinthy etikájának erősödése egyszersmind megszülte benne az individualizmus válságát is: még itt, világnézeti fejlődésének csúcsán sem képes szabadulni ettől az ellentmondástól.
Ekkor azonban még az ellentmondást kisebbíti, sőt másodlagossá teszi az a hit, melyet Az ezerarcú lélekben végső ítéletként kimond: Mindannak, amit a Természet produkál itt a Földön, itt a Földön vannak meg az eszközei, s nem lehet akadálya annak, hogy az ember megtalálja ezeket az eszközöket.
Karinthy 1918-ig eljut – háborúellenessége révén – egy gyökeres társadalmi átalakulás áhításához. A Nyugat polgári szárnyával együtt: forradalomváró. Álom című, 1918 márciusában közzétett írásában már megvalósulóban érzi az Eszmét s az új rendet: szemtanúja, majd részese a Nemzeti Tanács megalakulásának. A Tanácsköztársaságtól azonban individualizmusa idegenítette el: az átalakulást inkább polgári formában tudta volna vállalni.
A forradalom bukása után válságba kerül. Egyéni tragédiát is megélt: első-felesége, Judik Etel 1918. október 28-án meghalt. Ekkori naplójegyzetei (köztük a Bogának becézett kedves halálakor a híres bejegyzés: Úgy érzem, agyamban daganat képződött … amikor ő meghalt.) fokozódó kétségbeeséséről, kiábrándultságáról számolnak be. Mint kortársai közül annyian: a forradalom bukásában a polgári radikalizmus reményeinek összeomlását is látta, eltűntét annak a hajdani békeidőnek, mely tele volt kíváncsisággal, lázadással, várakozással és reménnyel.
A dilemma, amelyet átél, jellemző kortársaira is. Már a forradalom alatt latolgatta a választás kényszerét s azt, hogy neki két rossz, forradalom és ellenforradalom között kell döntenie. Igen, vagy nem című cikkében így írt: Én nem mondok igent és még kevésbé nemet – mert igen és nem határozatlan habozás volna a határozott és egyedül biztos kételkedés mellett.
A húszas években ez a – csírájában már meglevő – szkepszis lesz úrrá rajta. A Capillária előszava (a német kiadáshoz 1925-ből) egy utólagos életrajzi jegyzettel így világítja meg a háború utáni helyzetet: Ezt a kis szatírát zaklatott idegállapotban és keserves életkörülmények között írtam néhány évvel ezelőtt … Abban az időben jobb szerettem volna boldog regényt, kacagtató színdarabot, vagy szép verseket írni a magam és mások vigasztalására.
Maga a regény azt mutatja, hogy Karinthy, az eszméket oly könnyen befogadó lélek, most minden ideából és eszméből kiábrándult: a tudomány és a lélektan képviselőiből, az emberi haladás lehetőségéből egyaránt. A korabeli kritikák – a Kötéltáncról Nagy Lajosé, a Ki kérdezett? (1926) című cikkgyűjteményéről Németh Andoré – megállapították, hogy Karinthy válságba jutott: racionalizmusát kezdték ki az események. Mint társadalomgondolkodó Karinthy az aufklärista eszméknél tart és ez ma kevés. Nem csoda, hogy maga sincs megelégedve ezekkel az eszmékkel s kevésbé hiszi, hogy lényegesen módosíthatnák az emberi társadalmat (Németh Andor).
Erre az időre esik részvétele az Ady-revízióban. Az 1928-ban Kaczér Vilmos szerkesztésében meginduló A Toll című lap munkatársa lesz – ez a folyóirat közli Kosztolányi hírhedt cikkét a háborúelőtti korszak legnagyobb költőjéről, Adyról. A cikk, melyet Karinthy ebben a revízióban írt, nyilván a jóbarát, Kosztolányi védelmében született. Mégis összerímel ekkori gondolkodá-{362.}sával: ebben az eszmefuttatásában is, mint többi művében, elszakad a háború előtti ideáloktól, s ahogy egy cikk írja róla, rezignál.
A harmincas évek, az előretörő fasizmus változtatja meg újra Karinthy szemléletét: felpezsdül benne a harcos kedv, győz rajta a morális kötelesség. Az a kiábrándulás, mely korábban kísértette, most sajátos alakot ölt. Kiábrándulását a polgári demokráciából azzal indokolja már, hogy a fasiszta diktatúrát hatalomra engedte: s Thomas Mann hatására ismét a tiltakozó lélek szerepét vállalja. A rezignációt legyőzte humanizmusa, s kijelenti: ebben a pörben (mármint a fasizmus ellen) nem jogunk, de kötelességünk a tanúzás. (l. még Reklám és propaganda című cikkét: PN 1933. május 7.)
Fasizmus-ellenessége éppoly polgári, mint annakidején antimilitarizmusa volt. Ha az utóbbit individualizmusa árnyalta s gyengítette; most újra ez a gondolat támad fel benne erővel, mint később kortársában, Babitsban. A fasizmusban egy kissé a tömegek lázadását látja ő is, bár a Tömeg és demokrácia című cikkében éppúgy különbséget tesz csőcselék és tömeg között, mint Babits tömeg és nemzet között, s ebből a különben igaz és finom disztinkcióból eléggé kitetszik Karinthy individualista beidegzése s gyanakvása mind a degradált tömeg, mind a közösségé szerveződő embercsoportok iránt.
Fasizmus-ellenessége, életének utolsó periódusa mégis koronája az életműnek. Épp egy olyan könyvvel tetőzik ez a korszak, melyet nemcsak a Karinthy-oeuvre legjobbjának, hanem esztétikailag is példaadónak kell tartanunk. Az Utazás a koponyám körül mind világnézetileg – bizalmával a tudományban – mind politikailag – egyes megjegyzéseivel a német birodalom és a fajüldözés ellen – mind pedig esztétikailag: a realizmushoz való közelítésével teljes értékű művet szült annyi félbemaradt kísérlet s torzó után.
A Karinthy-pályakép szakaszai tehát nagyjából egybeesnek az egész korszak történelmi és irodalmi periódusaival. 1908-19-ig, az első, felfelé ívelő szakasz; 1920-33-ig a második, ellentmondásos és depresszív időszak, s a harmadik 1933-tól haláláig, 1938-ig: a megújulás tragikus, a betegség árnyékában felizzó lobbanása.
Kritikai-esztétikai látásmódja: Így írtok ti
Ady már 1910-ben A la manière de … című cikkében így írt: Az író-maniérek műfaja pedig igazán értékes jelenség egy kultúrtársadalomban. Okvetlenül elterjedt, heves és értő olvasás-szokásra vall, ami mégiscsak a legszükségesebb az irodalomnak … Hasznos, derék, kedves kulturális szerep, s úgy szeretném már látni, hogy Magyarországon is nagyon kelljen és elkeljen. Mihelyt többen olvasnának, rögtön megteremnének a több és tehetségesebb csúfolók is. És nagy gyönyörűség volna, ha mindenki magyar írót kicsúfolnának végre.
Ady cikkében súlya van a mindenki szónak. A csúfolásra elsősorban az irodalomnak volt szüksége: olvasókat s nem írókat nevelni.
Karinthy humoreszkjei ezért is szólnak olyan széles irodalomról, még szélesebb olvasóközönségnek. Ezek a paródiák Babitsot éppúgy megcsipkedik, mint Szabolcskát, s ha az egyik élesebb, mint a másik, úgy az inkább s elsőül az írói rangkülönbségnek, mint a társadalmi álláspontnak szól.
{363.} A humoreszkeknek ebből a szélesebb öleléséből rajzolódik ki esztétikai szemlélete. Karinthy az irodalomban stílusok és egyéniségek sokféleségét látja. Az egyéniség ellentétének viszont a modort. Az egyikből következtet a másikra, a modorral jellemzi a stílust. Szélső lehetőséget mutat torz és görbe tükre: ilyen értelemben nevezte Babits és Kosztolányi kritikáknak e paródiákat. Kritikák is voltak, sajátos bírálatok, melyek a mű egyetlen tulajdonságának ad absurdum vitelével magyarázták az író egyéni jegyeit.
A kor kritikusi eszménye nem az ítélet, hanem a jellemzés, nem a felmérés, hanem az ábrázolás és megjelenítés. Az impresszionista és művészi kritika egyik vetülete az a szatirikus jellemkép és stílusanalízis, melyhez az Így írtok ti legtöbb darabja sorolható. Torzító jellemzésnek készült valamennyi – bármily kutyafuttában vagy hevenyészve. Ezek az én új kísérleteim – írta könyvének új, 1921-es kiadásához -, melyeknek létrejötte nyilván szükségszerűen következett a kor szellemi törekvéseiből, lényegében tágították ki ama műfajok lehetőségét, melyeknek tárgya nem közvetlenül az élet, hanem annak terméke, a kultúra és szellemi világ …
A kor szellemi törekvéseit azonban nemcsak így és innen tükrözi az Így írtok ti … Felfedezi a polgári irodalom esztétikájának kulcsfogalmát: az egyéniséget s ennek közvetlen, irodalmi vetületét, a stílust. A paródiák bírálattá ott nőnek, ahol a karikatúra az egyéni stílus ellen irányul (Babits). Az új polgári esztétikum divattá is vált, sokaknál modorossággá, s így önmagát tagadta. Az egyéniség különben Karinthy által is vallott elvét a gyakorlat nemegyszer kérdésessé tette. A modorosság támadása az egyéniség védelme is lehet – s Karinthy paródiái ebben a szellemben íródtak.
Még egy fontos jellegzetessége rémlik fel a Karinthy-paródiáknak. Az író a későbbiekben elvetette azokat a munkáit, melyek csupán egyes műveket gúnyoltak. Belső célja tehát az volt, hogy az egyes műveken túl, épp az író személyiségét ragadja meg: az egyéniség túlhabzását mintegy analízisben válassza el a személyiségben jelentkező mondanivalótól, magatartástól, állásfoglalástól.
Karinthy életírói, ismertetői gyakran zavarba jöttek az Így írtok ti előszavának attól a megjegyzésétől, hogy ezeket a karikatúrákat lényegében kritikáknak tartja. A kritika szónak tágabb értelmezése szerint Karinthy az Így írtok tiben alighanem esztétikai bírálatot is adott – sajátos formában. Félig ösztönösen, félig tudatosan, nemcsak a kor stílus-eszményével, hanem költészet-felfogásával is szembeszállt. Paródiái a Nyugat mindmáig hiányzó esztétikai kritikáját foglalják magukba.
Idő és tér távolából s megannyi költői iskola keresztezett hatásából a magyar századelőn átalakult a verseszmény. A kifejezés egyéni eszközei kaptak nagyobb súlyt. S ezek az eszközök jobbára a világ titkos és belső összefüggéseit sugallták. Mind a szimbolistáknál, mind a prerafaelitáknál általában a jelképszerűség csupán annyit jelentett, mint amennyit Goethe mondott róla valaha – hogy a vers olyan világot idéz, hol minden mögött még megbújik valami. A jelenségek nem vallanak közvetlenül a lényegről, a dolgok ideájáról. A megközelítés módja: a zene, a transzcendenciára utaló kép, az érzéki benyomások kifejezése.
Akármelyik irányzatot vizsgáljuk: ez a költészet a kifejezés közvetettségét vallja, s azt, hogy a ráció a némiképp ügyetlen műszer az én vagy a valóság {364.} megismerésére. Érzéki és zenei költészet ez, mögötte a correspondances esztétikáját gyakran felfedezhetjük.
Ezt az esztétikát bírálja Karinthy az Így írtok tiben. Ha e gondolkodás és líra egyik mestere, Verlaine szövegtelen románcokat írt, úgy parodistája szövegtelen kritikákat. Technikája az, hogy az adott zenei formába és kifejezőkincsbe idegen s diszparát tartalmat lop. Ezzel egyszerre érzékelteti a közvetítő-elemek túlzott szerepét s a gondolat háttérbe szorulását.
Babits 1919-ben ezt írta Karinthyról: Az ő egész művészete, ahol a legmélyebb és legnagyobb, voltaképp nem egyéb, mint a logikumnak, az ember gondolati életének felfedezése az érzelmi művészet számára. Az idézetből talán kiderül, hogy Karinthy, mintegy ösztönösen, szembe is fordul az érzelmi (ha úgy tetszik szimbolista, vagy ahogy Franciaországban hasonértékű szóval kifejezték: dekadens) művészetelvvel, egy megújított racionalizmus ihletében. Az Így írtok ti eddig kissé megfejtetlen s a Nyugat nemzedéket parodizáló darabjaiban nemcsak a népszerűsítés, s az egyszerű travesztia-hajlam kapott hangot, hanem ilyen értelemben a bírálat is. Két áramlat: az érzelmi – érzéki-zenei, a közvetettségben, transzcendenciában megvalósuló művészetet kritizálja egy racionális, az értelem primátusában hivő elme. Nem azt állítjuk ezzel, hogy Karinthy a dekadenciát realista szemszögből bírálta, csak egy objektívebb hangvételű polgári művészetszemléletből a szubjektívebbet. Egy nemzedék belső, esztétikai vitájának egyik fejezeteként is felfoghatjuk az Így írtok ti szatíra-gyűjteményét. A vita tudatosságának alacsony szintjét mutatja, hogy csupán a manírok bírálatáig jutott el, műfaja nem az esztétika gondolati nyelve, hanem a travesztia tréfája. A modern költői eszmény, a formanyelv átvétele ösztönös tapogatódzásban érvényesült – bírálata ugyancsak mintegy véletlenül és ötletszerűen készült el: egy nyugtalan gondolkodó ifjúkori leleményeként.
Az Így írtok ti esztétikai mondandójának ez a magyarázata nemcsak ráfogás. Karinthy eredeti versei – legyenek olykor másodlagosak vagy az életművön belül kisebb jelentőségűek – ugyanazt az eszményt tükrözik, mint amit az Így írtok tiből kiolvastunk.
Lírája
Két költői korszaka volt Karinthynak: indulását Nem mondhatom el senkinek (1930) s a pálya végét Üzenet a palackban (1938) című lírai darabok keretezik. Lírájának pillanatai tehát a harcosabb periódusokkal esnek egybe: költeményeinek, mint Kardos László megfigyelte, van egy hitvalló, számadó jellege, s kivált élete vége felé az igehirdető pátosz hangján szól. Ezeknek a verseknek a költője – írta Kardos – nem lírikus alkat abban az értelemben, ahogyan kortársai lírikusok voltak. Strófáit nem egy ömleni vágyó líraiság szülte, hanem inkább egy feladatvállaló s kísérletező kedv … Alig-alig van olyan Karinthy-vers, amelyben a lírai közlésen túl ne volna valami hatásos gondolati trouvaille, legalább egy ötletnyi, a verstől függetlenül megálló lelemény … S valóban, korai verseitől (Hangversenyen, 1909; Naplómból, Dudoló, Martinovics, 1910; Nihil, Szerelmi öngyilkosság, 1911) – egészen új költői korszakáig (1927 és halála közt) ezek a költemények nem az én-költészet {365.} termékei. A személyiség kifejezése helyett a gondolat vagy a helyzet megmunkálására törekszik a költő. Kritikusai megfigyelték például, hogy nagy szerelmének kevés nyoma van lírájában. Tájköltészete és leíró költészete is hiányzik – mondja Szalay Károly, első mai monográfusa.
Az én-költészetet csakugyan póznak érezte mindvégig. A Nem mondhatom el senkinek programmatikus versében elsőnek a szimbolista líra magyar vezéralakjától, Adytól határolja el magát, céltudatosan, s már-már a paródia határáig merészkedve.
Én isten nem vagyok és nem egy világ,
Se északfény se áloévirág.
…
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.
Verseibe inkább tréfák s logikai mutatványok férnek bele; a Nihilről nem is tudni, vajon gúnyvers-e vagy komoly futuro-szürrealizmus: a Dudoló is merő játéknak rémlik; a Lecke pedig, szerelmi vers örvén, egy minden sorpárban megvalósított inverziót dolgoz ki (Megcsókoltalak, megmutatni | Hogyan kell nékem csókot adni).
Líraiságot inkább a harmincas években figyelhetünk meg Karinthynál. Ekkor néhány verse a pálya csúcsait érezteti. A Számadás a tálentomról, nyújtott, lassúléptű soraival, érvelő iróniájával és fájdalmával mintegy önéletrajz és ars poetica: egy racionális elme és egy habozó természet, egy magányos és szövetségre vágyó lélek sorsát beszéli el, hol a prózáig tréfálva, hol a gondolatritmus varázslatával.
A versek műfajául Karinthy nemegyszer a litániát írja oda. Csakugyan, végtelenül morzsolt panaszként hatnak legszebb versei, a Nagypénteki kereplő, vagy az egymást eszmeileg kiegészítő nagy versek, a régi társakhoz írott Karácsonyi karének és a tőle elszakadt fiatalokat korholó A reformnemzedékhez.
Költeményeinek ez a külön hang, ez az intellektuális hangvétel a jelentősége: külön szólam volt az érzelmi költészet korszakában.
Relativista értékrendje: realitás és fantasztikum, tudat és ösztön viszonya prózájában
Első korszakához számíthatjuk egyik legjelentősebb s maradandó művét: a Tanár úr kéremet. Születése szerint ez is részleteiben készült el, miként a paródiák sorozata; lényegében utólag összeszerkesztett karcolatfüzér a könyv; szerves egésszé mondanivalója, stílusegysége, vezérgondolatának azonossága forrasztotta össze.
Derű ragyogja be az 1916-ban kiadott könyvet: bizakodó és harcos periódusa ez Karinthynak. S a Tanár úr kérem mögött ott érzik az igény: hogy a kor szorító problémái, háború és szellemi szabadság gondjai között ráleljen arra a szigetre, ahol a mindennapi élet humánuma romlatlanul és épen {366.} fellelhető. Karinthy gyermekei, bármennyire felfedezhetjük is bennük egy adott társadalom vetületét (a stréberben például) – egy természetes és tiszta ösztönvilág nyelvén értenek.
A könyv alapötlete az, hogy az iskoláskor utáni esztendők, maga a felnőtt élet: álom. Méghozzá rossz álom, s nem úgy alakul, ahogy azt a gyermeki képzelet megrajzolta. Karinthy fordít egyet a histórián, s így sugallja olvasójának, hogy az egyetlen valóság: a gyermeki képzelet által benépesített vidék, amikor még töretlen az önzés, és játék enyhíti a szorongást. Az író előtt már kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem , és sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem.
Képzelet és valóság rendjét fordítja meg a Tanár úr kérem – azt is mondhatnánk, egy lírai gondolatbukfenccel – s ebben rejtetten, mégis világosan az adott kor kritikája foglaltatik. A háború nyomasztó atmoszférájának búvárharangjából szabadul ki a fantázia a Tanár úr kéremben, s egy normális álomvilág kontrasztját festi a fejetetejére állított, rémeket szülő valósággal szemben.
Ez a belső paradoxon köti a Tanár úr kérem direkt hangvételű modorát Karinthy fantasztikus munkáihoz, melyeknek alapeszméje mindig és mindenkoron a fantasztikum normalitása s a valóság képtelensége.
A fordított rend, a világból száműzött logika ihlette Karinthy Frigyes fantasztikus munkáit. Nem véletlen, hogy a Tanár úr kérem 1916-os megjelenése előtt egy fantasztikus dráma, a Holnap reggel és egy fantasztikus regény, az Utazás Faremidóba (1916) született meg a tollán. Az alapélmény a kifejezőeszközök különbözősége ellenére közös e művekben. Az Utazás Faremidóba lényegében a swifti szatíra továbbgondolása. Gullivert új utazása a szolaszik világába, Faremidóba vezeti ahol a szerves élet véres és fekélyes kotyvaléka helyett életebb élet van, hő és villamosság, acélból készült gépemberek … kik szellentyűkkel beszélnek, beszédük zene, agyuk pedig a higany és ásvány keveréke (Kosztolányi).
Az újonnan felfedezett világ mintegy tükör: a fantázia sugárvisszaverődésében tetszik ki, hogy a húsból-vérből alkotott emberi világ milyen beteges és szörnyű, milyen dúló szenvedélyek s alja ösztönök irányítják. Az emberiség olyan betegség, mely önmagát falja fel – ez a háborút megélt Karinthy mondandója fantasztikus regényével: s ez a fantázia ilyen keserű iróniával nem dolgozott még soha. Nemcsak az utazó tévképzeteit bírálja, a földi beidegzéseket, hanem felvázolja a világban érzett filozófiai antagonizmust is. Ösztön és értelem kettéhasadását jeleníti meg ez a regény, azt a tragikus szakadékot, mely elemészti az életet.
A vak történelem, az ösztönök által létrehozott tragédiák – a kor élménye. Babits A veszedelmes világnézetben épp az ösztönfilozófiát bírálja, s egy megújhodott racionalizmus vágyát fejezi ki. A Galilei Kör munkájában ugyanez a törekvés érződött. Az Utazás Faremidóba pedig képes beszédben hirdeti az eszmét: hogy vissza kell szerezni a tudat, az ész hitelét.
Babits megérezte: Karinthy művészetének ez a legfontosabb jegye. 1919-ben a Nyugatban rávezet arra, hogy Karinthy álom- vagy ideavilága mintegy az ész uralmát próbálja visszaállítani, más dimenzióban, elképzelt síkon. Minden szimbólumában ezért érzett Babits logikumot. Egy angol {367.} kiadónak 1926-ban ezt írta Karinthyról: Ez a szem az elvont emberen csügg, oly szigorúan, mint a matematikusé az elvont számon – és ez a szem nevet. Nevet, mert rettenetesen komikus ez a matematika az életre alkalmazva — iszonyatos disszonanciák derülnek ki.
Karinthy fantasztikumáról és humoráról Babits megállapításai telitalálatok. A világot Karinthy fantasztikumra és realitásra osztotta, ösztönre és tudatra, abszolút és relatív értékekre, mert alapélménye – a kor disszonanciája volt. Ehhez a disszonancia-élményhez kereste a formát: hol a paródiában, mely a fokozás módszerével mutatta ki az ellentmondást; hol álom és élet kontrasztjában, a fogalmak cseréjével, hol pedig a fantasztikumot mutatva realitásnak és a realitást fantasztikumnak.
A megcserélt értékek rendje, a felbomlott arányok víziója szüli Karinthy groteszk, fanyar humorát. A fantasztikum és a groteszk, mint ezt kutatók kimutatták, a torz élményéből származik; s a torz nem más, mint a realitás irreális vetülete, olyan szemlélet, mely a disszonanciákat mutatja fel. Karinthy ihlete ebből a forrásból s a tiszta logikum szeretetéből táplálkozik: ez a logikum csatázik benne az alaktalannak, rútnak érzett valóság képével.
Belső küzdelmét az érzelmi művészetbe ábrázolási módszerek közvetítik, méghozzá legtöbbször a paradoxon, mint az ellentmondás komikus ábrázolásának legegyszerűbb formája. A paradoxon módszere a megfordítás műveletét végzi el; egyfajta reciprok cserével összebékíti az ellentmondó fogalmakat úgy, hogy e békítés művi jellege világos maradjon. Álom és logikum, valóság, és képtelenség, a gépek fantasztikus matematikája – ez mind ebből a spekulatív úton előállított paradoxon-rendszerből táplálkozik.
Karinthy kritikusainak különben igazuk van (kivált Kolozsvári Grandpierre Emilnek), hogy a gondolkodásnak ez a módszere gyakran gépiessé válhat. A paradoxonnak a dolgokat ellentétükké fordító, idegen-fogalmakat váratlanul házasító eszköze csakugyan sok lehetőséget nyit a gondolat üresjáratainak is. Nem véletlen, hogy divata az elbizonytalanodott és dekadens századvégen hódított: az a lázadó angol polgárság fedezte fel és terjesztette el, mely felkelt a viktoriánus Anglia ellen, de polgári-kispolgári oldalról, anélkül, hogy pozitív eszmét a bírált tegnappal szembeállított volna. A paradoxon művelőinek ezért oly gyakori a világnézeti pálfordulása: így lett Chesterton ifjú lázadóból ortodox katolikus, Wellsből egy időre a Mussolini fasizmus bizonyos eszméivel kacérkodó író. Gondolkodásuk formájához mindig hűek maradtak, míg tartalmát könnyűszerrel cserélték.
A paradox gondolkodás ugyanis a legtöbbször filozófiai relativizmussal párosul: játék a fogalmakkal, a játék fantázia és valóság határmezsgyéjén igazából az értékek viszonylagosságának élményén alapszik.
Paradoxszá a világ egy megbillent rend víziójában lesz – a megismerés lehetősége kérdésessé válik, s ebben a kuszaságban maga az ellentmondás, a paradoxon a megfogalmazó, összetartó erő.
A valóság visszásságai egy visszájára fordított gondolkodás tükrében jelennek meg; látszat és valóság, tartalom és forma, szó és értelem kapcsolata épp ellenkezője lesz a szokásosnak.
Egyik húszas években megjelent kötetében Karinthy ezt a dilemmát így fogalmazza: Vagy értelmem létezését tagadom meg, vagy a világét, mindkettő nem lehet valóság (Harun al Rasid). A világ tehát – Karinthy fel-{368.}fogásában – szétesett valóságra és értelemre, s ezt a szétesettséget próbálja összefogni a gondolkodás.
A kísérletet Karinthy többször is megpróbálta elvégezni. Már a Holnap reggel előszavában számot ad nehézségeiről. Mindig az abszolútot kerestem … de mire megvoltak az előkészületek, elillant és megfakult az Ő képe, s ahol imént a szűz és tiszta, fiatal igazság meztelen képe állott modellül a dobogón, hogy papírra vessem, most fogatlan szájjal, sárgán, püffedt hasával vigyorgott rám a vén, tarfejű Kétség.
A dolgok viszonylagosságának átélése így egy újfajta szkepticizmushoz vezette el Karinthyt. A szó manapság pejoratív csengést kapott, de Karinthynál még megvolt némiképp az az értelme, hangulata is, melyet a felvilágosodás irodalmában kapott. Ez a kételkedés például a háborúellenes írásokban: a napi gyakorlat logikus végiggondolását, az adott rend képtelenségét, ellentmondásait bizonyította. Ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy minden létező fogalmat megkérdőjelezzen és a fejetetejére állítson. A szkepticizmus épp minőségi különbséget nem tesz a megtámadott, analizálandó fogalmak és létezők között. Így adódik, hogy bizonyos társadalmi problémáknak lényegtelenebb, csupán megjelenési formáit veszi célba.
Karinthy Frigyesnél – személyi problémákból és divatból adódóan is – így került gyakran a gondolkodás középpontjába a nő-kérdés. Nem érdemes itt bizonyítanunk, hogy a probléma magva az osztálytársadalomban: létező, adott és éles. De a divat, mely ezt a kérdést – Strindberg, Weininger munkáiban például – oly élesen és kizárólagosan vetette fel: a gondolkodás torzulásával felelt a torz társadalmi problémára. Karinthy egyik fantasztikus regénye, az 1921-ben megjelent Capillária ugyancsak ezt a hamisan átfogalmazott társadalmi kérdést próbálja átérthető szimbólumokba rögzíteni. A nők (itt: az oihák) elkábítják és romlásba döntik a férfiak (a bullokok) társadalmát – erről szól a könyv, mely számos erénye mellett Karinthy e korszakának elbizonytalanodását jellemzi.
Épp filozófiai, eszmei gyengeségek tükröződnek két nagyobb lélekzetű prózai munkájában, a Kötéltáncban és a Mennyei riportban. A Kötéltánc 1923-ban az abszolút-ot ostromló Karinthy legrelativistább munkája. Két jellemképlet csap össze a könyvben: a szívós tudós, Bolza és az ihletett sarlatán, Jellen Rudolf. Ez utóbbi a könyvben háromszor is alakot vált: először orvosként, majd okkultistaként, végül diktátorként látjuk viszont Darman, illetve Raganza néven. S ő, a demagóg és intuitív géniusz a győztes, a rokonszenves, bár jelentéktelen Bolza Károllyal szemben: mintha Karinthy azt akarta volna sugallni, hogy a romboló ösztön és a szolid értelem tragikus különválása lehetetlenné teszi az életet.
A regény különben meglehetősen zavaros: kontúrtalan, kusza szimbolikája megannyi belemagyarázásra ad alkalmat.
Időrendben negyedik regénye, a Mennyei riport, (1937) viszont már az érett és eszmeileg letisztultabb gondolkodót mutatja. Története pedig legalább olyan kusza, mint a Kötéltáncé. Merlin Oldtime londoni riporter arra a kérdésre igyekszik választ kapni, van-e túlvilág: s egyik dimenzióból a másikba haladva az újságíró megtalálja a világtörténelem nagyjainak külön túlvilágát. Oldtime a beszámolók során – Noétól marquis de Sade-ig – a régi korok hőseivel találkozik, sok alkalmat talál arra, hogy csipkelődő aforizmákban {369.} támadja korát. Az alapeszme azonban gyengébb és halványabb a részleteknél. Két részből áll a lelkünk – írta a könyv második kiadásához Karinthy, – az egyik, az abszolút, ami állandóan a túlvilágban van – s a másik, amit innen ismerünk, az életünkből, az előbbinek függvénye, relatív valami, mint az álom: – lélek, melynek minden élménye az éber szellem állapotától függ.
Tehát ismét a relatív és abszolút ellentmondását feszegeti – s itt az abszolutumot mint elérhetetlen ideát, mint csupán a személyiség képzeletvilágában kiteljesedő szubsztanciát próbálja megrajzolni. S hogy mennyire kudarcra ítélt kísérlet e két összetartozó fogalom művi s a feloldáshoz nem közelítő szétválasztása, mutatja a könyv váratlan cselekmény-fordulata, mely elkönnyíti, s egy tréfás bukfenccel jelentéktelenné törpíti a kérdést. Merlin Oldtime-ról hirtelen kiderül, hogy a szerelmét kereste a túlvilágon – váratlanul szakadnak meg tudósításai: a világ gondjainak feltárása helyett egy privát érzelem emlékének körébe menekül.
A pálya csúcsán: Utazás a koponyám körül
A filozófus Karinthy felkészültségét, gondolatainak erejét nem szabad túlbecsülni. Értékelnünk kell azonban azt a nemes törekvését, mely a fogalmak és eszmei viszonyok tisztázására irányult. Bármennyire tudjuk is, hogy a fogalmak tisztasága nem a közmegegyezésen alapszik, hanem valóságtükröző hitelükön – Karinthy próbálkozása elképzelt Új enciklopédiája töredékes címszavait tartalmazó Ki kérdezett? című kötetében a gondolati általánosítás szándékát képviselte egy olyan korban, mely misztikumával, irracionalizmusával tüntetett. Karinthy egy nagy, kétrészes munkát képzelt el; enciklopédiát, mely a tudomány ideáit világítja meg, s egy szótárat, mely a művészetét. Célja a fogalmak eszperantója- mondván: A szétrombolt és romokban heverő alapfogalmak bábeli poklában, a rettenetes században, melynek tudománya és politikája és művészete szétbontott mindent és semmit össze nem rakott – elkerülhetetlen az alapfogalmak tisztázása, felfejtése.
A rombolással és a dekadenciával szembeszálló igény hallik ki ebből az elkésett aufklärizmusból, mely bármilyen korszerűtlennek rémlett a huszadik században: eljuttatta az írót a művészi építkezés realista fokára. Az Utazás a koponyám körül című regényét nem véletlenül ajánlja mítoszokon és legendákon túl a tudománynak: az agyműtét leírása, a küzdelem az életért olyan végső benyomást sugall, hogy a megismerő értelemnek hatalma van a valóságon, hatalma a betegségen.
Az Utazás a koponyám körül látszatra filozófiátlan mű: művészi elemei átérthetőbbek, tisztábbak, képi és hallucinatív eszközökkel él – ebben különbözik a korábbi könyvek szimbolizmusától. Nincs benne annyi spekulatív anyag, mint a Capilláriában, vagy a Mennyei riportban.
Filozófiája azonban – melyről egyik feljegyzésében azt írta: Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában, virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumómat (filozófiámat) eldobják – ennek a könyvnek is van: pozitív s kiteljesítő gondolat áll mögötte. A valóságtisztelet, a tudomány hitele: ez a regény lényege, magva.
{370.} A Karinthy-művek filozófiáját ilyen értelemben kell becsülnünk. Ez a filozófia, legyen bár töredékes, ötletszerű: egyetlen benyomást mindig megfogalmazott. A világ mint ellentmondás – ez Karinthy képzeletének, humorának és szatírájának alapja. Paradox gondolkodása és művészi eszközei – akár karcolatban, drámában vagy versben – mind ezt szolgálják.
S ez olyan polgári író alakját állítja elénk, aki küzdve a kor problémáival, rossz közérzetének, elégedetlenségének mindig hangot tudott adni.
(forrás: mek-oszk)
