„Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Ezt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi strófát először a Külvárosi éj című kötet élére tette József 
Attila, aztán a Medvetánc válogatott verseinek lett a mottója, s ha valaki összegyűjti – mint ahogy fogja – József Attilának összes műveit, illessze majd kegyelettel a minden versek elé, halálosan szép jelmondatul.
„Aki dudás akar lenni” – recitálta egyszer elrévedezve, mikor megírtam róla, hogy „jobb mottót, igazabbat s jellemzőbbet nem választhatott volna” – „pokolra kell annak menni” … Félrehajtotta fejét, s jobb keze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?” Tűnődtünk a zuglói estében; mit jelent e „pokol”, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt; a proletáréletet-e, s az éhséget, az elnyomatást-e, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, miféle tömény tüzet, a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát? „A vers papírpénz – mondta váratlanul -, s a szenvedés az aranyfedezete.” Homályban gubbasztottunk, abban a barna, langyos alkonyi homályban, ahol a lélek ágyában érezheti magát, s kinyújtózik. A két ujjával megtámasztotta fejét. „Nekem van fedezetem – mondta aztán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen. – Színarany.” S ennek örült.
Most mondogatom magamban, szorongva s kihagyó lélegzettel: mintha valóban ő írta volna! Művészi szabályul és életszabályul, mintha csak ő költötte volna a kérlelhetetlen s mégis önkényes törvényt („szabály szerint költi kényem”) – kihíva fejére a végzetet -, játékosan, felelőtlenül dúdolva, dudázva azt, amit tilalmas, ártatlan-könnyedén játszadozva, „mint gyermek” a pusztító elemekkel, míg komolyra, csintalan dallamból komor gyászénekké nem fordult a szó, és szigorú angyalok rá nem koppantottak fehéredő körmeire.
Ebben a négysoros strófában látom összefoglalva életének és költészetének értelmét. Az „átkozott költő” romantikus pátoszához, a baudelaire-i költő dacosan rafinált hivatástudatához –
„Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffrance
Comme un divin remčde ŕ nos impuretés
Et comme la meilleure et la plus pure essence
Qui prépare les forts aux saintes voluptés!…”
– mi köze van ennek a pásztori együgyűségű gyermeki dallamnak? Köze van hozzá tragikus voltában, kétszeresen tragikus voltában! Mert Baudelaire vagy Ady életérzése egyértelműen volt tragikus és pesszimista. A költő átkozott próféta, aki önnönmagát égeti el, tragikus hős, aki a pátosz koturnusában járkál és ágál, komor fenséggel, sátáni gőggel, a bukott s elítélt angyalok dacával… Az effajta élet igenli az önmaga bomlását-romlását, segít magát taposni, mint szőlőt a kádban, s hiába énekli néha, hogy „én vagyok az úr” – menthetetlenül érzi és tudja, hogy a vers az úr, a költői halhatatlan szépség, s az emberi test és idegzet a „cifra szolga”… Az élet pesszimumát kell vállalnia a vers optimumáért. Pokolra kell mennie… de nem dudával, hanem wagneri nagyzenekarral. Pusztulni kell, de hangosan s tüneményesen. Sírni, de Jeremiás módjára, s még hallgatni is nyomatékkal. „Elhatároztam, hogy átkozott leszek…”
József Attila költészete – most egyben látva az egészet – azért tűnik kétszeresen tragikusnak, mert benne a gyanútlanság bukott el és magasztaltatott fel – az ártatlanul, hetykén, vidáman fütyürészett dallam alig értett, szigorú szövege teljesedett be. A dallam csupa játék, kihívó gyengédség, büntetni való szeretetvágy, az élet idilli igenlése, csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az életé, komoly, nyers, 
emberi méltóságba gázoló, XX. századi magyar és költői pokol. Egy költő, aki a tájak és falvak, alkonyok s állatok idilli, édes, boldog dalolójának született – oly természetes előkelőséggel ízlésében, aminőt nem láttam kívüle senkiben -, tiszta, üde, tavaszi dallamokban, ez a pásztorénekes, ahogy Németh Andor is látta: csokonaisan rokokó kecsességű suhanc hiába próbálta hősies kedvességgel felmutatni s fenntartani magában az „áramló könnyűségű rétek” látomásait, japáni finomságú karcait az aluvó hangyákról, kényszerű győzelmet aratott felette a túlerős külvárosi éj. A drámában, amelynek hőse a „költő és kora” volt, a költőnek kellett vesznie, a szenvedés, amelyre – mint a halhatatlanság garancialevelére – még büszke volt, „mint gyermek” a vakbélgyulladására, végül elhatalmasodott, s nem is lehetett másként. Az ellenséges erők, amelyeket dudaszóval akart megszelídíteni, majd az emberi elmére, a belátásra hivatkozva utasítgatott rendre, alattomosan, álöltözékben belészivárogtak, szövetségesekre akadtak benne, hogy aztán puccsszerűen elfoglalják, az ösztönök államcsínytechnikája szerint, lelkének minden stratégiai pontját. Kétszeres, mert gyermektragédia, egy harminckét éves gyermeké; mert a bűntudat mozdonya egy ártatlan lelket tépett szét. József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata.
II.
Nem én kiáltok
Nagyon korán, de nem azonnal találta meg a hangját. Csodagyerekként, friss, elragadó suhancként tört be az irodalomba, de a „csodát”: a Nincsen apám, se anyám kötet szabad, természetes, és finom eredetiségét sok-sok munka, tanulmány, gyakorlatozás, kétkötetnyi vers előzte meg. Az elsőnek (még gimnazista korában jelentette meg), a Szépség koldusának már a címe is a dekadens költészet felé mutat, a másik kötet címe, a Nem én kiáltok, a háború utáni kozmikus-expresszionisztikus irányzatokra utal. „Nem én kiáltok, a föld dübörög”: nem ő kiáltott még, hanem az irodalmi friss hagyományok és divatok szóltak rajta keresztül. József Attila ügyesen és gráciával próbálgatta magára a használatból kimenő vagy még használatos költői öltözékeket, egy-egy mozdulata, elszólása, hangsúlya sejteti, hol bő a ruha néki, hol meg szűk, és sejteti az igényt, hogy majdan nem készen kapott, hanem testére-lelkére szabott ruhában járjon. Olyan ez időben – s talán tudatosan -, mint a zeneszerző-növendék, aki mielőtt „magát próbálná”, módszeresen, kötelességszerűen végiggyakorlatozza nemcsak a régi korok, hanem egyes régi mesterek stílusát külön is, elsajátítva fortélyaikat, utánzással ellesegetve titkaikat, tanulva hibáikon, okulva modorosságaikon. Sokszor beszélgettünk arról, hogy a költészetet is sok kisikamlástól, kárba veszett fáradságtól, ízlésficamtól és stílusbeli műveletlenségtől szabadítaná meg a zeneakadémiák mintájára alapított költőakadémia, a rendszeres rejlő erőpróba. Hogy József Attila poeta doctus lett, a lírai formák és szabályok rigorózus, magával és másokkal szemben pedáns tudósa, a „lélek mérnöke” – kedves ellentétképpen első jelentékeny kötetének leegyszerűsített népi formaképleteihez -, abban nagy szerepe van a diákévek e játszi, virtuózkodó, tanulmányszerű próbálgatásainak. Makón ma is őrzik a bravúros Szonettkoszorút, amelyet ifjúi éveiben készített, a 15 szonettet, amelynek utolsója a tizennégy megelőző szonett első soraiból állítódott össze. Alkaioszi és szapphói strófákkal, hexameterekkel kísérletezik, mint a régi gimnáziumok poétikai növendékei; ez az osztály s az önképzőkör a koraérett költőfiú „zeneakadémiája”… De nemcsak a „külső” formákban gyakorolja magát, a „belső” formát, az életszemlélet, az érzések értelmezésének belső technikáját is figyeli, tanulja, utánozza legszorgosabban. Említettem már, hogy a „dekadencia” spleenes, fojtott vágyakkal s ideges rezdülésekkel tele hangján szólalt meg először. Elvarázsolt tropikus tájakon jár, hol a „kényes, büszke fák, a szépség fái” illatokkal telnek, s lelkében, akár Tóth Árpádéban, „halkan a vágy fuvolázik”, mint egy „bánatműteremben”. A szonettfüzérhez Juhász Gyula tanítványául szegődik, majd hirtelen átváltozással „ezerfárosznyi végzet”-et harsog és
Asszonyra várok, aki vággyal telve
Most szép forró kezével
Hajamba túrna s nagyon megölelne.
Sok versének témája, szerelmi pátosza, kontrasztkezelése ilyenformán adys; másutt (Sacrilegium) a baudelaire-i sátánsággal kacérkodik, de kassákosan is tud: „Ki látja meg, hogy már látszanak / kilógó nyelvünkön az ígért utak” – csakhogy ő rímbe szedi Kassák asszociációit, s a fura vers végén preraffaelitamód jámbor realizmussal hökkent meg:
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.
(Hét napja)
E korból való, szépszámú szabadversei csaknem kizárólag Kassák-utánérzések. A szegényemberlét tiszta, merev, erélyes és egyvonalú pátoszát (Értitek-e, Üvegöntők), apostoli-papos mozdulatait a magyar munkásköltészet e nagy kísérletezőjétől tanulja… De Juhász Gyulán, Tóth Árpádon, Adyn, Baudelaire-en, Kassákon túl vannak már sorok s egy-két vers, amelyben József Attila kiált avagy szól.
Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
Minket a gyönge, friss vetés szeret.
Jöjj kedvesem, tested lelkembe hullasd,
Bennünk a föld barázdát rejteget.
Az est sötét báránya ballagóba
Feketébb hulló selyemgyapja már…
(Rög a röghöz)
A Csudálkozunk az életen asszociációs bátorsága („Ha mosolyog, mosolya csupa csillag… harmatos erdők az ő szemei”), a magyar hangsúly s a jambus jóízű keverése, a vallomás naiv gyengédsége („az én kedvesem a füvek szíve”), az életen való csodálkozás üdesége, a „szegényember szeretőjé”-nek népdallama:
de akármily gyönyörű lány lennék,
szegényember szeretője lennék
már József Attiláé, s a Megfáradt ember java József-vers. Nincs itt egy henye szó sem. A négy kezdősorban tökéletes tájhangulat: a földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok, a folyóparton hever a költő. A mondanivalója a versnek a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya. „Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én”: egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést (mint a következő: „gyenge füvek alusznak”) s egyben a hiányt, a magányosságot; hiszen „a folyó meg én” kapcsolat nem nélkülözi a szomorkás iróniát. A fáradtság valóban egyszerre teljes elmagányosodás s lemeztelenülés: „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér”, s ugyanakkor beleilleszkedés a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe. Ez a kettősség: a magány, elbújtatott s csak közvetve kitörő s áthárítható vágyaival, s a béke, az esti csönd enyhülete csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol „a békességet szétosztja az este”, mint…? A versből hiányzik, de bennünk okvetlenül megrezdül már az asszociáció: mint az apa, családi vacsorán, a kenyeret. – S a „gyengébbek” kedvéért a versképző ösztön hasonlatátugrással erősíti fel a rejtett célzást: „meleg kenyeréből [ti. a békességnek] egy karaj vagyok”. Mert hiába van itt a békesség kenyeréről szó, bennünk az elfojtott hasonlat rezg tovább, s a békében bánatot, a nyugalomban fájdalmat érzünk sajogni. „Harmattá vált bennem a gond és teher”, énekli, s mi fordítva érezzük: a gond és teher vált benne harmattá. A természettel, a gyógyító, nagyszerű tájjal és magas éggel való azonosulásban zeng ki, hatalmasan s mégis csöndesen, a vers:
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.
Az első tökéletes József Attila-vers… Nem is volna való a Nem én kiáltokba, s a költő be is fogadta a Nincsen apám-versek társaságába. Itt kell megjegyeznem azt is, hogy József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. Nem a periódus lezáródása, rendszerint kívülálló szempontok határozták meg a kötetei megjelenését. A Nem én kiáltok néhány verse azt a lelkiállapotot s modort fejezi ki, amely a Nincsen apám sűrűjére jellemző, mint ahogy a Nincsen apám-korszak még belefolytatódott a Döntsd a tőkétbe, ez a Külvárosi éjbe és így tovább. Másrészt nem is voltak egészen zárt periódusai. Még legutóbb is (Születésnapomra) fölelevenítette a húszesztendős fiú suhanchetykeségét, más versben meg a huszonnégy évesnek (habár elmélyítve) kimondottan népi dallamhasználatát. Miközben új periódusát dolgozta ki, visszanyúlt a már „kész” kifejezési módokhoz, s egyben mindig tudott előre is utalni. S mégis – kivéve a Medvetáncot – már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság „Sturm und Drang”-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig „a szorongatott teremtmény sikolya”.
III.
Nincsen apám, se anyám
A Nincsen apám, se anyám (tulajdonképpeni címe Tiszta szívvel) egymagában halhatatlanná tenné József Attilát, ha nem tanúskodna még vagy száz hibátlan tökéletességű vers az ő naggyá avató pörében. „Miért szép?” – kérdem magamtól. Ugyanazért, amiért az „Aki dudás akar lenni…” feledhetetlen. A haláltáncok bizarr bűbája kísért benne. Ősi nyolcas, csárdásritmusban (kettőt jobbra, kettőt balra) táncol elénk a legnagyobb emberi nyomorúság és elhagyatottság, anyátlan-apátlan árvaság és nincsesség – de nem a sírva vigadás vidékies csattintásaival, romantikus hujrázásával, hanem – s ez teszi igazán megrázóvá – ártatlan, kis durcás derűvel, pátosztalanul, a végletekig leegyszerűsített táncossággal! Hencegés, hivalkodás is rezdül itt, gyermeki együgyűséggel; egy nemzedék cinikus szamárfül-mutogatása az elődök nagy pátosza felé; villonos csavargósság, csibészes erkölcsi nihilizmus. Van-e bonyolultabb hát, mint ez az egyszerűség? Van-e rafináltabb, mint ez a könnyedség? Mert hogy a cinizmus nem a lélek sivárságából, hogy a nihilizmus nem rosszaságból vagy übermenschi fönnhéjázásból fakad, hogy a hencegés és hivalkodás nem igazán az, hogy az egész ritmus, tónus nem őszinte, azt maga a vers leplezi le. A nihilizmus gyermeki fenyegetőzés, a cinizmus és jókedv fitogtatott dac lehet csak, hiszen a húszéves fiú szíve „tiszta”, sőt szíve „gyönyörűszép”, s a föld, amellyel elfödik, „áldott”. Itt magára hajló gyöngédség van jelen a hetyke fenyegetőzésben. De mit keres az utolsó strófa fölengedettségében a „halált hozó fű” bosszús képzete? Mindig éreztem, hogy ez a jelző itt nem egészen önmaga jelentéséért áll a helyén. A halálhozó, mérges fű különös kontrasztban áll a „gyönyörűszép” szívvel, amelyből fakadnia kell, s az „áldott földdel”, amely e szívet elfödi, viszont rokon a megelőző szakok cinizmusával. Az „áldott” s a „gyönyörűszép” kisiklást jelentenek a gyengédség kifejezésének irányában, s a „halált hozó” jelző ezt a kisiklást billentené helyre. De épp a kisiklás, az elérzékenyülés feltörő mozzanatai teszik a verset azzá, ami. Ha a szív nem lenne tiszta és gyönyörű szép, s a föld áldott, akkor a vers egyhangúbb volna, s nem keveredne anyagához panasz, ki nem mondott kívánság és sóhajtás.
De ne időzzünk oly soká e versnél. Az érzések kezelésének e magaleplező s mégis önleleplező technikája (amely technika nemcsak a hangban, ritmikában nyilvánul meg, hanem jelzőkben, képekben is) egységes jelleget ád József Attila első periódusának. A törvény: légy cinikus, magadhoz kegyetlen, jókedvű, kemény; a valóság: árva, friss, szemérmes, botor, idegérzékeny fiatalember vagy… József Attila ez első szakasza színészi teljesítmény, amellyel legtöbb kritikusát s főleg olvasóját is sikerült becsapnia. Némiképp persze önnönmagát is. A hetyke, hányaveti, kamaszos hang jól állt neki, s csak később látta be, hogy művészi értéket e stílusú költeményeiben nem is annyira az életvidámság ad, hanem annak vegyülése páratlan gyöngédségével; s hogy cinizmusa, amellyel azt énekli szülőanyjáról, Pőcze Borcsáról, hogy „megették a fenék”, hogy a durva „fene” szó használata csak a sírni kívánkozó s nem akaró kamasz meghatott krákogása… Különös eset: hogy verseket a tudatos és elárult őszinteség, őszintétlenségük tegyen naggyá! Az önnön következetlenségük! Mert gondoljunk csak a Szeretnénekre, amelyben négy strófán át becsmérli magát: fának, földnek, víznek, tűznek hogy utolsó volna,
– S ha én volnék az úr, az úr helyett –
ugye, most azt várnánk, s teljes joggal, hogy önmagát becsmérelné ilyformán: „nem is szeretnének az emberek…” De meglepetésszerűen azt olvassuk:
nagyon szeretnének az emberek.
Tehát az utolsó sor rácáfol az egész vers hangulati szerkezetére, de nem bántómód, logikátlanul, mert átláttat a „tréfán”, a játékos szemérmen, s megmutatja a meggátolhatatlanul kikívánkozó vágyat a szeretet és megbecsülés után… Vagy nézzük a Dalt, a háromszor ismételt sorával:
Derüs vagyok és hallgatag.
Ez az állító mondat a törvény, a „kell”, a jelmez; de már a „hallgatag” kissé, érzelmileg gyöngíti a „derű” igazát, mert a hallgatagságban komolyság van, s a többi sor? –
Derüs vagyok és hallgatag,
pipám is, bicskám is elhagytam.
Derüs vagyok és hallgatag.
Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!
Nincs senki, akire rámondjam:
„Örömét lelte nyomoromban.”
Felhő valék, már süt a nap.
Derüs vagyok és hallgatag.
A többi sor felvilágosít arról, hogy ha van itt szó egyáltalán derűről, akkor csak nagyon elkeseredett, a minden mindegy derűjéről lehet szó! Bravúros ennek a versnek a kétértelműsége! Az „elhagytam” jelentheti, hogy elvesztettem, de jelentheti (s inkább) az elhajítást. S hogy senki se lelte örömét nyomorában? Ez vigasztaló tudat is lehetne: az emberek hiszen nem is rosszak igazában; de valójában lesújtó tudat, mert még haragudnia sem lehet nyomorúságáért, nem lévén kire. S végül a „felhő valék” sor ugyancsak kétértelmű, mert ő, ha felhő „vala”, most lehet a kisütő nap, s akkor a vers a derű győzelmét jelentené a nyomor és bánat fölött, de lehet, hogy a felhőt, aki ő volt, a nap úgy szétfújta, mint a szél a dalt… Kétértelmű, helyesebben kétérzelmű, ambivalens ez a vers, az elhagyatottság és az életerő szinte egyenlő arányban keveredett benne, bár talán, egy árnyalattal, a bánat van fölényben.
A pap mosolyog (Engem temetnek) című versében figyeljük még meg József Attila költészetének e saját, belső formai törvényét.
A pap mosolyog és derűsen
gondtalan üdvű istent dícsér.
Darazsak dongnak s poros úton
végig zümmögő gyásznép kísér.
Amily kegyetlenséggel fosztja meg magát előbb taglalt versében még attól a „vigasztól” is, hogy legyen, akire haragudjék, oly kegyetlenül, maga iránt közömbösen írja le önnön temetését e versben. A második szakasz tréfájával csak növeli a hangulat kísérteties cinizmusát: egy kislánynak, aki „ablakhoz nyomja orrocskáját”, papája „megveregeti farocskáját”. Aztán:
S harmatos füvek gyenge ízzel
A fákon hajnali pirosság.
Az élet tovább él, a gyásznép is zümmög, könnyről szó sem esik, a sajnálkozás s meghatottság önmagán „csak” a képek válogatott gyengédségében s leheletes finomságában szüremlik át:
A pókok hálójuk foltozzák.
S most meglepetésszerűen: „Emlékem egyre merevebb lesz.” Tárgyilagos, állító mondat. „Egy spicli rábök homlokára, / síromig setteng s jó kutyámat / nem uszíthatom többé rája.” Érzik mi ebben a csak – József Attila-i? Hogy az önsajnálat, a fájdalom az egész elvesztett életért, amit nem akar vagy csak visszájával akar kifejezni, egy egészen jelentéktelen s gunyoros sajnálkozásba sűrűsödik össze.
Új költészettani belső formát talált-teremtett József Attila, amelyet – freudi terminológia segítségével – indulatbehelyettesítésnek vagy áttételnek nevezhetnénk. Az őszinteség a hamisságra, az igazság a színlelésre, a nagyság az apróságra épül itt, a szöveg a logikátlanság logikája révén önmaga ellenkezőjének válik kifejezőjévé, vagy más, igen távol eső jelentéstartalmakra utal. A gyász s halál rémületét a derű, harmatos fű, egy könnyed humoreszk-sóhaj sugározza ki, a szeretetvágyat az önbecsmérlés, a jóságot a rosszasággal való hivalkodás, a gyengédséget a cinizmus jelzi. Biztató című verse jellegzetesen így kezdődik: „Kínában lóg a mandarin.” „Országos volt a pusztulásban” – írja magáról egy más versében, majd hirtelen: „No dehát ne búsuljatok” – vigasztal minket, s ezzel a negatív felszólítással kényszerít búsulásra. S a Hangyában, amelyről már megírtam, hogy egyik legszebb szerelmi verse, szó sincs szerelemről, a kedves velelétét is csak többes szám első személy (jobb, ha már indulunk haza) árulja el; de a kicsorduló nemes gyöngédség:
A bábok között elaludt a hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
– a gyöngédség, amelynek bensőségét a szél tegezése is növeli, másnak szól, nem a hangyának. Honnan tudom? – kérdezheti az olvasó, aki az esztéta analíziseiben mindig belemagyarázásra gyanakszik. A következő sorból tudom:
Különben jó az is.
Az „értelem” hirtelen észreveszi, hogy gyengédségének a bábok iránt s a szélhez intézett kérelemnek önmagában nincs jelentősége; sőt egy szalmaszállal föl is keltené már a hangyát, elszégyellve magát a gyöngédségéért! Aztán: „erősen beborult” –
A bábok között elaludt egy hangya
és – hopp – egy csöpp már a kezemre hullt.
A lélek feszült telítettsége ez a kibuggyanó szerelemmel, féltő gondoskodással (azért induljunk haza, mert beborult), mondhatatlan bánattal és boldogsággal. Ebbe a keretbe tartozik a Megfáradt ember honvágya, ebbe a két népszerű Isten-verse is, amelyekben az apaszeretet és apavágy át sem öltözködik ahhoz, hogy hiteles istenesség legyen… Proletárapa ez az isten, golyózó gyerekek közt ténfereg, lányok arcát pirosítja, illedelmes, tiszta, jó modorú, eszményi proletárapa, aki még a zsákhordásban is, látatlan, segít a fiának… Az Istenem címűben viszont ő ajánlkozik szolgálatra: „Ha rikkancs volna mesterséged, / segítnék kiabálni néked” – itt a legnyíltabb, legüdébb a fiúi érzés benne, a vallás csatornáján le meri vezetni vágyát. A Hangyában egy végtelenül pici lényre „tette át” a lány, itt egy végtelenül nagy, képzelt lényre az apa iránt érzett gyöngédségét. Mindkettőnek csak eszközi, antropomorf jelentősége volt. A vallásos élmény sosem jelentkezett benne transzcendens méltóságával. Későbbi, betlehemi versei a karácsony profán-népi hangulatát, Mária „kismamaságát” ragadják meg. József Attila a szó pozitív értelmében, istenes versei ellenére nem volt vallásos költő, bár a szó határozott és harcos értelmében nem volt ateista sem. A világot a teremtő költő szemével látta, a természet- és társadalomtudományos gondolkodó fogalmaival magyarázta. Az adott világ költője volt.
A Nincsen apám, se anyámban van néhány remekmű, amelyekben a fiatal vérmérséklet minden érzelmi bonyodalom nélkül, ragyogó üdeséggel nyilatkozik meg. A Fiatalasszonyok éneke tele van elragadó bájjal, huncutsággal, életörömmel, a Dalocska tökéletes szerelmi humoreszk, az Áldalak búval, vigalommal a boldogság tiszta s panteisztikus kizengésű önkívületét szólaltatja meg:
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
A Medáliáknak groteszk, egzotikus faunával benépesített látomásairól – a magyar szürrealizmus egyedüli remekeiről – külön tanulmányt kellenék írni…
IV.
Döntsd a tőkét, ne siránkozz
A Döntsd a tőkét, ne siránkozz című elkobzott kötet jelzi József Attila „proletárköltői”, vagy ha úgy tetszik, „ortodox marxista” korszakát. A marxizmus eszmekörével már jóval korábban megismerkedett, a Nem én kiáltokban az „ucca és a föld fiának” nevezte magát, „emberibb világot” 
énekelt, a „szegényember” dicsőségét hirdette, s arra, hogy „elveszett az ezerév”, a csavargó akasztófahumorával vágta rá, „ha elveszett, elveszett…” de a harmincas évek elején belemerült a marxizmus elméletébe s gyakorlatába, a munkások költője akart lenni, fegyelmezni próbálta nyugtalan látomásait, s egyben egész művészetét a forradalmi eszme szolgálatába szerette volna állítani. Megható igyekezettel, naivnak ható s később maga megmosolyogta sikertelenséggel rontott az „eszme” nevében néhány igen szép költeményén. Ő, a született „szegény ember” költő lehetőleg minden versébe, ha másképp nem ment, erőszakkal begyömöszölt valami „proletárit”. „Itt kuksolok a szilvafák között, / kakukkolgat a hamvas szerelem, / kakukkolgat. A berekháti köd / pamutpapucsban lépked szívemen” – kezdi egy csodálatosan erőteljes táj- és szerelemi versét, amelyből egyetlen sor ütött ki példátlanul: „tőkés világ kamatja életem.” Mintha Van Gogh egy margarétás mezejének sarkába számológépet festett volna! A Medvetáncban már kijavította a strófát. Vessük össze a kettőt:
Tégla a boglyán, öklöm fejemen, –
egy margarétán búsulnék magam,
tőkés világ kamatja életem – már pára hátán illan életem
s – vén görbe bú! – munkám még lombtalan.
(Margaréta)
Vagy vegyük a Füstöt, e finom példázatot, ahol az „égi hűvösség” rajta akár a füstön áttetszik majd:
Elszállok, de vad vörös remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.
A Medvetáncban a „vad vörös”-ből – ami mennyire kirí a hűvös, ezüstös hangulatból! – igen jellemzően „lágy remegés” lett… És ott a Nyár, tömör táj- és évszaktörténetével, áramló könnyűségű, réti tavaszától „vörös, de karcsú nyáron át” az őszi buggyanásokig:
Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren hord a szél –
Csattan a menny és megvillan,
félek leírni a régi utolsó sort:
elvtársaim: a kaszaél!
Mennyivel illőbb az új:
kék, tünde fénnyel fönn a tél…
Ezek a versek jellemzőek ideológiai túlbuzgalmára, amely kevés időre még oly erős ízlését is el tudja homályosítani. Későbbi javításai nagyrészt helyeselhetők; csak a Haszon balladájának új refrénje: „Itt állsz és ott ül a haszon” kevésbé erőteljes talán a szókimondó réginél: „a tőkéseké a haszon”.
A költő költészetén kívüli kívánalmaknak akart eleget tenni. Az érzelem kifejezéséért, az önmaga kiteljesítéséért való szépséget – amelyre hajlama vonta -, az „integrális” költészetet polgári művészetként utasította el a „proletárköltészet” doktrínája, s a költő, ki e tanba öltözött, magának és új közösségének, amelyet szolgált, szinte minden versében demonstrálni akarta hithűségét. A Bánat kalevalás-balladás, megejtő szakaszaiban rögzíti meg e tudatos fegyelmű átváltozás törvényét:
Szarvas voltam hajdanán,
Farkas leszek, azt bánom.
Az érzelmi ambivalencia, az árnyalatokba zsúfolt szépségek helyébe egyértelmű, famardosó indulatokat akart váltani. Milyen szerencse, hogy ez nem sikerült egészen! De sikerült néhány „osztályharcos” verset írnia, amelyben az ideológia nem ráerőszakolt vörös posztó, hanem a lélekállapot természetes és hiteles kifejezése. Ilyen a Favágó, ez az osztályharcban gyönyörűségét lelő, férfias erőtől duzzadó, kemény hangú, allegóriás költemény; az Esik, amelyben a „magántulajdon” szó éppúgy helyén van, mint a „püspök dombja” vagy „egy jámbor meszelő”, s ahol az „országos eső” hullásába sűríti egy ország szegényeinek panaszát; s amilyen rossz versek a vezércikkszerűen nekivadult Tömeg és Szocialisták, oly példaszerűen jó a Regős ének és a Farsangi lakodalom, amelyekben népi káromkodó s szitokkedvét újdonsült fő haragosai ellen tölti ki, vagy az Egy költőre, ez a tán nem egészen igazságos, de akkor is édes szemtelenséggel igazságtalan gúnyköltemény egy igen előkelő költőnkre… S a Végül, egyike önéletrajzverseinek, nagyszerűen fejezi ki a harmincas évek türelmetlen, messiási hangulatát:
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.
V.
Külvárosi éj, Medvetánc
Már hosszú évek óta pesti lakos, kávéházjáró ember, kirándulni csak akkor jár, ha muszáj; s még mindig, ha képet keres, csak falusi-mezei képre talál magában. A Külvárosi éj jelzi a fordulatot. Fölfedezi a város tájait, tárgyait, s nagy szakértelemmel dolgozza bele költészetébe. Kísérteties realizmussal, minden hatásvadászástól ment, nyomasztó döbbenettel mutatja fel a komor föltámadás titkát őrző üzemeket, az éji tömör csöndet és sötétet, a hűvös fényű, bogárhátú dinamókat. Ez a vers már nagy kompozíció; látszólag rapszodikus, strófaszerkezete szeszélyes, de nagyszerű érzékkel s benső törvények szerint rendezett, s ahol elhallgat, félelmetes a csönd. Busoni írja, ha jól emlékszem, hogy a zenében a szünetek csöndjét szolgálják a hangok. Itt is: vonatfütty, babonás éjjeliőr, röpcédulás elvtárs, csattogó vizek, s a szél, a kóbor kutya, az uralkodó „ó” betű komorsága, a szegények nehéz éjszakája, az elnyúló leírás nagy és sokatmondó szünetekkel feszíti a türelmet s idegzetet, míg a költő áriája nem harsan a nyomott táj fölé:
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!
Az összeesküvő fohásza ez! Milyen olajos, nyugtalan, másfajta romantika! A kiáltás (talán csak hallucináltunk?) suttogássá válik:
Az éj komoly, az éj nehéz,
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
Hatalmas vers… Újfajta látás. A kis füzetben a Holt vidék, a Mondd, mit érlel vagy a brummogó, bartókos Medvetánc, a bájosan incselkedő Kanász az előbbi korszakok népi formanyelvét folytatja még; a Külvárosi éj hangja, tartása, szerkezete, nyelve más. Az szólal meg benne, ami a Munkásokban, ez egyébként igen szép költeményben, hangosabban, durvábban és felszínesebben kiált. Egy felelősségteljesebb, kissé tán – minden önbiztató fohászkodása ellenére – összhangulatában reménytelenebb hang. Komoly hang, férfiasodó: „Légy fegyelmezett!” – szól magához a Téli éjszakában, amely a Külvárosi éj pandanja. „Légy fegyelmezett” – kívülről reccsenő parancs vagy már belülről szóló intés? A jókedv megritkul, a forradalmi hév megcsappan, József Attila hozzábarátkozik az éjszakához, a dallam a szöveghez kezd idomulni:
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
(Téli éjszaka)
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz
óh lélek! Ez a hazám.
(Elégia)
A Medvetánc külön újsága e néhány új, nagy vers volt, a Külvárosi éjnek társai és folytatásai hangban – csak annak 
összeesküvő-romantikája nélkül. E nagy lendületű s szerkesztésű versek mélyén fáradtság bújt meg, s rezignáció, „alig oldódó szomorúság”… De az éjszaka és szomorúság e versei nemcsak egymással fognak össze, hanem az Ódával, az Eszmélettel, a Város pereménnel, költészetének e központi csúcsaival is. Az Óda csendje mi más, mint a Téli éjszakáé vagy Külvárosi éjé! Mi más, bár rokon is vele! Az első strófában még „a fej lehajlik és lecsüng a kéz”, még készül a csüggedés, s emlékszerűen lebben a jelenvalóság, de aztán még frissen-komolyan, szemérmesen, erősen, naivul-férfiul kitör a roppant, robbanó vallomás, egyre lüktetőbben és hevesebben, a szökőkút szökkenésének kettős, szökő és hulló, fellobbanó és visszahajló ritmusával, hasonlattal hasonlítva, majd rácsapó ellentéttel:
A pillanatok zörögve elvonulnak
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Japános finomságok s modern természettudomány, szerelmi őrület és csöndes könyörgés, a halál sejtelme s a vágy fájó édessége ömlik, kavarog itt; csak a Varázshegy Hans Castorpjának anatómiatanulmányában tudok analógiát erre a vonagló, izzó tárgyilagosságra. A leghatalmasabb magyar szerelmi költemény.
A Város peremén a Nagyon fájban jelent meg, de ugyancsak e korszakban készült; itt már a tisztultan szocialista költő szól, az „adott világ varázsainak mérnöke”, aki a termelési erők és ösztönök elemeiből új összhangot készül építeni. S a páratlan Eszmélet, amelynek tizenkét mozaikjában gyermekemlékek, idilli hangulatok, végzetes, sejtelmes képek keverednek bergsoni filozófiás példázatokkal! Nem tudok választani, melyiket idézzem, szeressem inkább: az elsőt, amelyben „Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra…”, vagy a harmadiknak elegáns, megrendítő panaszát:
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem is panasz ez, csak méltóságteljes, sztoikus helyzetkép. A bergsoni „csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” finom fogalmiságát szeressem-e, a „vagónokon-konokon” rím komoly szépségét az ötödikben, a hetediknek determinációtagadását, a nyolcadik rabérzését, a kilencedik békevágyát, a tizedik dacos, ateista humanizmusát, a következő mediális humorát? Az utolsót idézem végül is, emlékezésül a zuglói estékre a Mexikói úti sínpár s vonatfüttyök közelében, s buddhai varázslatáért… Ismerik a legendát Buddháról bizonyosan; hogy mikor egy folyóhoz ért, a folyónak száz hídja volt, s mind a száz kérni kezdte Buddhát: rajta menjen át. Buddha egyiket sem akarván megsérteni, száz Buddhává vált, és átment mind a száz hídon…
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyökölök és hallgatok.
S két vers a Medvetáncban már az utolsó korszakra utal. A dermesztő, észbontó Iszonyat s a Mama, a legszebb anyavers talán irodalmunkban, amelyben a proletáranya a monumentális utolsó strófában mennyei hatalmassággá emelkedve old kékítőt az éj vizében…
VI.
Nagyon fáj – Utolsó versek
A Nagyon fáj verseire – s a következőkre – igen jellemző, hogy a leggyakoribb hasonlata: „Mint gyermek, aki…” A kuplészerű, vérfagyasztóan cinikus ritmusú első versben elmondja, hogy kávézni hívja ismerőseit, s meggyónja: ölt. Megölte az apját. Van valami e vers hangjában, ami távolról a Nincsen apámra emlékeztet. Ami ott húszesztendős fenyegetés volt: „ha kell, embert is ölök”, az itt a harmincegy évesnek nyomasztó bűntudata. A Nagyon fáj egy megnyomott és veszendő ember sikolya, kapálózása, terápiája, mérge, dühöngése, csitulása, felsírása, önelemzése, betegségértelmezése. A pszichoanalízis fordította figyelmét a gyermekségére, hogy ott, az árvaságban, s még előbb keresse szövevényes bajának okát. Az Iszonyat méltó párját teremti meg a „világrecsegés” ijedt irtózatában. Hűvös, örökkévaló dolgok közt „őgyeleg”… Ez József Attila maga: a chaplinesen őgyelgő, eltévedt árva gyerek. A verse most puritánosul, a játéknak vége van, a dallam már csak a szöveget szolgálja. A hasonlat, a jelző, a kép kevés, de ami van, feledhetetlen. „A harag tüzet kér s ellép” – írja a férfibarátság gyönyörű versében, a Haragban. „A bánat / jön aztán, kémlel és velünk marad.” A szókép merész, majdnem lehetetlen, s mégis azonnal meggyőző. „És elkezdett az eső cseperészni / de mintha mindegy volna, el is állt” – vagy fordítva, máshol: „Nyafog a táj, de néha némaság / jut az eszébe s új derűt lel abban.” A Dunánál, a Levegőt a politikai költészetnek egy új, Csokonai komoly hangjával s Arany Széchenyi-ódájával rokon, elmélkedő és elmés, higgadt, felelős, felnőttes stílusát alapítja meg. Észre is alig vettük, amikor a Kirakják a fátban egyik legszebb szocialista költeményét ajándékozza oda. Érett és kellemes, katartikus komolyság, előkelő tárgyilagosság jellemzi ezt a hangot. Utolsó nagy erőfeszítésében, a felnőtt, a „nemes és konok” férfi szerepében szeretem leginkább József Attilát; amily megejtő volt gyermeki dudázása, oly erőteljes és méltóságos most mélyhegedűjátéka. A vászonruhát félretette, s komoly szövetbe öltözött. A hűvösség, az őszi árnyékok hűvössége lett az eleme; csillagjai, amik egyszer meleg fénnyel ültek homlokára, elhidegültek. A „pokol”, amelyet fejére hívott, tömény tűzzel égette már belülről, a tárgyak elüresedtek körülötte.
Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok.
(… Aki szeretni gyáva vagy)
Még élt, s már halálhozó fű sarjadt belőle. A híreket, amelyeket verseiben magáról kapott, remegő izgalommal adta tovább. A Nagyon fájt a telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. Erre az animális ösztöniségű, meztelen, szemérmetlen, sikoltó panaszra és kozmikus uszításra azt mondtam akkor, élveteg döbbenéssel: Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogan-boldogtalanul: „Nagyon, nagyon fáj.” De nem tréfásan vagy patetikusan: inkább letargikusan. A halál árnyékozta be, s ő feszülten figyelte a híreket, miket mélyéből önszava hozott.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.
(Azt mondják)
A föld és a haragos tenger szólították, s még egyszer megpróbált „könnyű, fehér ruhában” indulni az istenek ellen. „Világosodik lassacskán az elmém” – merte hinni, mikor egészen beborult már fölötte, mert még egy utolsó szerelmet, s a halálos szorongása, riadtsága s roppant vágyódása a Rejtelmek rejtelmes s legmélyebb zengésű strófáiban folyamodott a szél és a vizek arcpirító nyelvén, a szerelmi kérés ősi dallamával egy nő kegyéért. Az ólálkodó semmi ellen pörölt, a tudásnak tett halhatatlan panaszt, az ősi rettenet ült rajta, amely Adyt is megdadogtatta, lemeztelenítette. Megpróbált játszani is még, de a „k” betűk kemény és kerge koppanásától a halál nyugalmas „l” betűjéhez kívánkozott:
Piros vérben áll a tarló
S ameddig a lanka nyúl,
kéken alvad. Sír az apró
gyenge gyep és lekonyúl.
Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.
(„Költőnk és kora”)
Illik kortársnak ítéletet mondani kortárs műve fölött? Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. Igen, mondtam, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő és nagy költő. – Engem minek tartasz? – kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. – Már több vagy mint kitűnő, de még nem vagy nagy – feleltem félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel. – Ohó – csapott rám -, nem úgy van ám. Én már most, még ha itt e helyben meghalok is, nagy költő vagyok. (Ne higgyék, hogy hencegve, öntelten mondta ezt; tárgyilagosan, ahogy verseit írta és előadta. Gyakran kiabált, sohasem szavalt; utálta a fejhangot és a színészies, hangfestő versmondást. A verseit nem is szabad szavalni, csak csendesen, mint aki vall, „felolvasni”, recitálni.) Vitába szálltam akkor vele, a műítész pedantériájával: hogy vannak még hiányok, feladatok művében, hogy – mint meg is írtam: – „szerelmi költéseztében van valami befejezetlenség… az Ódában új hangot pendít meg, férfihangot, de csak egyetlenegyszer, holott többször szeretnénk hallani mély búgását…” S hogy a végső kérdésekhez, a lét értelméhez, a halál rettenetéhez még nem is nyúlt. Ragaszkodtam sémámhoz a „nagy” költészetről; tudálékosan közöltem vele a nagyság pályázati feltételeit. Remegve és tehetetlenül láttam aztán, amint e „feltételeket” hamar s önvesztére, természetének, sorsának irgalmatlan törvénye szerint teljesíteni kezdte. Irtózatos árat fizetett a nagyságért! De semmivel se maradt adós. Alig vigasztal most más, mint hogy megmondhattam neki ezt, hogy hódoltam neki. Ki látta meg őt? Néhány barát, a munkás, aki azt írta részvétlevelében, hogy úgy szerette verseit, „mint a gyerek az anyja tejét”, a villamoskalauzok, üzemi dolgozók, vidéki orvosok, sofőrök, utódállami diákok, névtelenek, akik elárasztották a Szép Szó szerkesztőségét részvétleveleikkel. Többen látták meg s zárták szívükbe, mint ő hitte, és hittük. S a babonát, hogy kortárs nem, csupán az idő ítélhet ügyében, elvetjük, József Attila igaza nem kétséges. Az egyetlen volt Adyék generációja után, akinek megadatott a tökéletesség képessége, s akinek nem néhány verse, hanem egész műve megérdemli az örökkévalóságot.
(1938)
(forrás: magyar-irodalom.elte.hu/sulinet)
