Fondarló marcana latorka
Ma jelent meg a Népszabadság A Magyar Irodalom Remekei című második könyvsorozatának első kötete, Heltai Gáspár Száz fabula című munkája.
“Egy komondor beidéze egy juhot a bíró elejbe…” – valahogy így kell novellát kezdeni. Egypercest. Állatmesét. Egy teherbíró, avulhatatlan prózamondat a tizenhatodik század közepéről. A nyolc semmi szóban ott a nyelvíz, a kor, a helyzet, a szereplők viszonyostul. Folytatni se kéne, már a komondor, ez a terepjárónál alig szelídebb hangsor sejteti, hogy ebből a felütésből a juhra nézve jó ki nem sül. Négyszáznegyvenegy éve nem sül ki jó. Jobb. Igaz, rosszabb se. Legfőbb aktualitásként ezt mondanám, ha indokolni kéne, mi végre jelenik meg újra és újra e hatalmas könyvecske.
Heltai Gáspár, a Wittenbergát megjárt tudós főlelkész, ki Kolozsvárt nyomdát nyit, továbbá papírmalmot, közfürdőt, s ki mindemellett serfőzde- és halastó-tulajdonos, német fordításból – a tizenhatodik század nagy divatja szerint – 1566-ban adja ki az évtizedes munkával át- és újraírt gyűjteményt, A bölcs Ezópusnak fabuláit és bölcs oktató beszédit.
Az első mai értelemben vett kisprózakötet, az első sikerkönyv, s tán az első olyan magyar írásmű, melyre nem zárult rá a régiség, a filológia, az irodalomtörténet födele, melyet nem valami ritka kincsként kell előásni a századok kacattáriumából, hogy kivonatolva az ínyenc fogyasztók asztalára kerüljön megint, unikumként, a nyelv háromfejű borjújaként. Köszönhetően persze Ezópusnak is, a variációk, parafrázisok százainak is, ezek a mesék a zsigereinkben élnek, és élükből, sprőd pontosságukból semmit sem veszítettek.
Sokfelől lehet olvasni ezt a könyvet, én főleg a nyelv felől, egy tömör, robusztus, ugyanakkor hajlékony és eleven nyelv felől olvasom, az olyan roppant érzékletes, olykor homályos jelentésű szavak felől, mint a puppenever, vagyis denevér, a szüldisznó, kit sündisznónak ismerünk, vagy az eszterág, alias gólya, hogy maradjak csak az állatoknál. Heltai fabuláiban minden kor megtalálta a maga követni- és pironkodnivalóját, az pedig, hogy lassabban olvashatni, csak növeli az élvezetet, a rátalálás, ráismerés élvezetét, hogy így is lehet írni és beszélni, pontosabban hogy ez a beszéd máig érthető, ha maira fordítva veszít is erejéből. Mert értem ugyan, hogy mit mond a bak a rókának imigyen: “Egy hógyagazó és fondarló marcana latorka vagy!”, de ha lefordítanám, ellaposodna.
A mese villódzását, sokértelműségét az akkurátusan kifejtett “értelme” leszűkíti – “minden fabulának az értelmét is melléje töttem, melyet megsperköltem és megékesítöttem szent írásokkal, és egyéb szép, bölcs mondásokkal és közbeszédökkel”, írja Heltai. Erős magyarázatokkal dolgozik, mi tagadás, olvasata olykor kifejezetten ellentétes bármilyen mai, ha úgy tetszik, modern, pláne posztmodern értelmezéssel, s ez külön feszültséget, izgalmat ad a műnek, hisz fabula is, magyarázat is csak ebből az ironikus világból olvasható, miáltal minden tanulság és minden mese kissé romlottabb, szkeptikusabb. Persze miért ne lenne az, hisz négyszáz év alatt az állati természet oly forradalmian sokat nem változott. Az isten állatkertje nem kisebbedett meg, s nem látni, hogy kisebbednék, sőt… Például az ökörbékák egyre nagyobbak, ami nem csoda, hisz, hogy stílben maradjak, mind nagyobb képernyők mind nagyobb ökörbékákat kévánnak “etc.”.
Forrás: Népszabadság
