Az 1980-as évszámra keltezi a följebbi sorokat a jelenleg legidősebb, de alkotókedvét, világra tártságát, életszeretetét tekintve az (igazi!) fiatalok közé számítható poéta, a sokat olvasó, a sokfelé és messzire bolygott, a sokféleképpen szerető – és mindezekből verset csiholó Faludy György. Én az utóbbi szintagmát igen hangsúlyosnak gondolom, tudván azt, hogy egy költő, egy költészet koronként változó megítélésének, rangsorolásának számtalan irodalmi és nem irodalmi feltétele létezik; mind a befogadás, mind a ma divatos „kanonizálás” (a kritikus azért mégsem a szakralizálódást előkészítő személy), illetőleg elutasítás ugyanazon premisszákból vezethet az egymást kizáró konklúziókhoz. Faludy György esetében a vitathatatlan népszerűség az olvasók körében szembenállni látszik a magukat tudósnak vélő ítészek igen bölcsnek meghirdetett elméleti megfontolásaival, amelyek szerint Faludy költészete legföljebb szubkulturális megnyilatkozásként értékelhető, vagy korszerűtlenségben marasztalható el. Talán nem érdemes nagyon sok szót vesztegetni a befogadás mikéntjét (tudatosan) félreértő, valamint a korszerűséget rögzített elvek leképződéseként felfogó nézetekre. Csupán annyit lehet állítani, hogy a szubkultúra egy idő után „magas” kultúrává, sőt: klasszikussá emelkedhet, illetőleg a szubkultúra éppen a mai, maibb és legmaibb irodalmi gondolkodás szerint nem értéktelenebb az ún. elit-kultúránál. Valamint annyit érdemes megkockáztatni, hogy a mai korszerűtlenség, költőietlenség, anti-poétika holnapra a korszerűségnek, a költőiségnek vagy a poétikának reprezentánsává válhat. Ki hitte volna, hogy az Új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) és Brecht „használati” lírája messze túléli az ellenségeskedő kritikát és kritikusokat, és egyetemi tananyagként „kanonizálódik”.
Faludy György – szándékosan korszerűtlen terminológiával élve – önéletrajzi ihletettségű kötete, évszámok szerint előrehaladó versciklusa szerves folytatása mindannak, amit eddig gondolt a költő a világról, önmagáról, önmagasága és teremtett világa viszonyáról; életének nem annyira „világszerűséget” tulajdonítva, mint inkább a személyes világtörténelem (ez Márai szava) költői jelenségét hangoztatva. S ha ellentmondásnak hangzik is, akképpen csupaszítja le olykor Faludy verseit, hogy abból a köznapi esemény, a külső formáját, műfaji lélekrokonságát tekintve anekdota poétikus oldalára derüljön fény. Arra nevezetesen, hogy létének jelentősebb és kevésbé jelentősebb mozzanatai egy olyan világesemény mutatói, részei, töredékei vagy éppen jelződései, amely a versbe szerveződés révén lesz/lehet jelentésessé. Másképpen fogalmazva: a Viharos évszázad című verseskötet (vagy versciklus, vagy egyetlen ciklusból álló és utóhanggal ellátott verseskötet) a születés pillanatától a 2002-es Szerelmes verssel bezárólag tematizálja (korántsem egy magánember, sokkal inkább) egy Faludy Györgynek nevezett költő-személyiség fikcionált életkrónikáját, amelynek során az év-jelölések hívószámmá lényegülnek, a versekben elbeszélt események, a versbe csempészett-rejtett történések, a vers által megnyilatkozó töprengések valamilyen viszonyt alakítanak ki egy szubjektíve szemlélt (másképpen nem szemlélhető) világtörténelemmel. Faludy György beszélőjének felszólítását idézve: „Észt, szellemet keress, ne adatot”. Hiszen e kötetben közölt, olykor az élőbeszédet „utánzó” megszólalás révén kibukó, anekdotikus adat a történések külső rétegében lelhető, a versegész azt közli, ami aligha összegezhető egy-egy axiomatikus mondatban. Azaz: nem életrajzról van szó olyan értelemben, ahogy a versek előadója bárminemű „paktum”-ra lépne az olvasóval: fogadná el „hiteles” autobiográfiának a leírtakat. De autobiográfia olyan értelemben, hogy személyes és nem tárgyszerű számadás arról, ami történt, történhetett volna, vagy aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mivel aki elmondja ezeket a verseket, így és nem máshogy látta, illetőleg így és nem máshogy őrzi emlékezetében, és a vers-alkotás során ilyenné formálta. A versciklusban a lírai elbeszélő bebarangolja az elhagyott és a kevéssé szabályos (mert lényegesnek tűnőt lényegtelennek tűnővel vegyítő, a személyest olykor emberiségtörténeti távlatba helyező, máskor az emberiségtörténetit a véletlenszerűként előadott személyeshez kicsinyítő) emlékezés helyeit, azokat, amelyek a személyes részvétel vagy a mások közvetítette visszagondolás révén egy kihagyásos nevelődési regényt reprezentálhatnak. Hiszen a kötetnek, mint oly sok más Faludy-kötetnek, lényegi tétje az: vajon létrehozható-e egyrészről egy Faludy György címkével ellátott költő-funkció, másrészről honnan meddig terjed ennek a költő-funkciónak érvényessége, „kompetenciá”-ja, megteremti-e a maga kontextusát, azaz: kijelöli-e a maga előszövegeit, s ha igen, a költészettörténések s nem utolsósorban a hatástörténet nézőpontjából hogyan írható le/körül ez a kontextus. A korábbi Faludy-köteteket a velük párhuzamosan napvilágot látó világirodalmi átköltésekkel együtt lehetett olvasni, így Faludy Villon-, Brecht- és Heine-olvasatára lehetett következtetni, illetőleg az újraírt versek adták ennek a lírának a kontextusát. Olykor egészen közvetlenül; Faludynak újabb köteteiből hiányzó Johanna Dark-verse például a Brecht-színművet (Die heilige Johanna der Schlachthöfe: A vágóhidak Szent Johannája, 1929.) „balladásítja”, illeszti be abba a sorba, amelyben az egykor sokat emlegetett, előadott Nulla Károly-ballada is föllelhető. A Viharos évszázad abban (is) különbözik a korábbi Faludy-kötetektől, hogy a monotematikus célkitűzés, az évszámokhoz kapcsolódó – ismétlek – „személyes világtörténelem” nem hívja elő nyilvánvalóan a világirodalmi környezetet, legfeljebb a szonett-szerkesztés hogyan-ja emlékeztet a Faludy-lírára, valamint oly kitétel, mint:
Erről már írtam egyszer,
és most másodszor, újra eldicsekszem:
Ilyen módon egy olyan típusú XX. századi történelem bontakozik ki előttünk, amely számos vonatkozásban költészetregény, egy költészet regénye, valamint (ennek következtében) egyszerre a beavatódásé és az illúziók szétfoszlásáé. Ami az előbbit illeti: az „Olvass, bolyongj, szeress” életprogram a kedvezőtlen helyzetekben sem látszik érvényét veszíteni, és az utóhangként kötetzárásra született vers tanúsága szerint egy költőileg leélt élet végső bölcsességének lehetőségével kínál meg; ami az utóbbit illeti: éppen ennek fokozatos, nem szűnő tudatosítása az egyensúlyt teremtő, a felhőtlen optimizmust megkérdőjelező, attól eltávolító, mégsem ironikus, inkább sztoicizmusba torkolló aktus funkcionalitását körvonalazza. Eszköze lehet ennek a paradoxon a Viharos évszázad 1993-ra időszerűsített félrímes alexandrinusai révén, a végítélet felidézésének versbe foglalása 1975-re datálva, az 1985-ös kultúra-sirató/temető, olyan rálelésekkel („invenció” által), mint a többértelműséget a leegyszerűsítő világmagyarázatokkal szembeállító versszakkal:
Műsor vég nélkül. Belőle az ember
néhány nap múlva mindent elfeled
s még képzavar sem támad a világból,
amíg a jó könyv holtig jön veled.
S ha a szakasz utolsó sora némileg magyarázkodva és talán még fölöslegesnek is hat, a „képzavar” egyként vonatkoztatható a kárhoztatott televíziós látványra/hatásra és az ebbe a látványba belebukó világismeretbe, amely elsősorban a zavart fordítja le a maga számára, azaz a fordíthatatlant hiszi fordíthatónak.
Nem kevésbé lép túl a krónikásra sekélyesített hanghordozáson az 1918-as évszám verse. A történet képi alakzatokban kap formát, hogy a vers csattanójaképpen megjelenedjék az, ami egy verssornak előtte utalásszerű volt, lényegében az Ady-költészet tematizálódik, először részleteire bontva, majd a tulajdonnévvel hitelesítve:
Nyomor, perlekedés meg éhség
felé menetel a haza.
A szétszóródás jön. Csak Ady
Endrének lett igaza.”
(Az idézőjel a versszak végén az apa helyzetelemzésének lezárultát jelzi. Ebbe a helyzetelemzésbe vág bele a lírai én versszerkesztő technikája, a haza-igaza rímpár mintegy a visszájáról láttatja a két fogalmat, összecsengésül eltávolítás hivatalos-magasra értékelt jelentésüktől. Közrefogják Ady Endre „herderi jóslat”-ra adott válaszát, a szétszóródás látomását, amelynek beteljesülése immár az apa jóslata. Ám a szerkesztéshez a gondolatív megtörése szükséges, az Ady/Endrének „áthajlás” egyben a hagyományos versalkotás ellen szóló beszéd igazolódása.)
A Fasori Gimnázium 1923-ra datált verse szép példája annak, miképpen dolgozik az idő jelenségek, emlékek értelmezésén, miként fordul át más jelentésűvé az, ami az első szemléléskor még nevetséges vonásaival tűnt föl, hogy a távlatosabb időben elnyerje helyét a magán- és az általánosabb értelemben vett történetben. A magyar irodalom tanárára emlékezve egyszerre meghatott és groteszk a beszélő hangneme, nosztalgikus és ironikus, egyben ismeret és üres adat egymást kizáró jelenségeit színre állítva. A személyes meg a költészet-történések mintha szembefeszülnének egymással, a magyartanár személyisége és „esztétikája” eltérő utakra vezet. Csakhogy a fel nem ismertre ráismerés olyan nevelődési „regényt” reprezentál, amely az egész kötet (versciklus) hangnemére hatással van. Éppen ez a vers az, amely mintegy a kötetegészt is képes (volna) helyettesíteni. Érdemes azt a szakaszt újraolvasni a versből, amely hirtelen vágásával állítja színre, mennyire sokféleképpen jellemezhető, értelmezhető egy emberi, ebben az esetben tanári személyiség. Mai tudásunk, felfogásunk szerint az idézendő versszakban „pozitívum” és „negatívum” szinte azonos értékű, a hangnem a majdnem érzelmesből csap át a meglepetésszerűbe; és ez a meglepetésszerű annak megsejtése, hogy az előre kiszámítható is kiszámíthatatlanságokat rejthet, feltétlenül a Faludy-líra értékelendő többlete lehet.
Csap utca, Tabán: ott élt apró házban,
/rég eltűnt/ nyáron nyíló rózsakertben.
Kár, hogy Adyt nem tűrte; Kozma Andor
csinálmányait szerette, meg engem.
Az 1993-as és az 1997-es vers a csöppet sem vidám apokalipszis víziója. Ami elválasztja a lírikust attól, hogy az elmúlt korok dicsérőjének (laudator temporis acti) szerepét lehessen rálátni beszédére, a tárgyias előadás, ez nem teszi lehetővé sem az utópikus reménykedést, sem a merő tragizálást. Az 1993-as címadó vers a XX. század mérlegelésére, az igenek és a nemek közötti nézetek egyensúlyozására vállalkozik, a közelit fenyegetőbbnek érzékeltetve, mint a távolabbit; ám ezen túl a rousseau-i kérdést a végletekig feszítve: a civilizációs vívmányok nem hozták magukkal az ember erkölcseinek arányos jobbulását, s így a félelem tárgya fölcserélődik, a magára maradt ember(iség) tanácstalansága miatt nem lehet a történések tragikus hősévé:
s az ember magánosan áll a réten,
ahol a fű is tövéig elsárgult,
s ő fuldoklik, bár nem tudja, kit vádol
a borzalmas bukásért, és jobban fél
az élettől mint egykor a haláltól.
(Hogy a záró szakasz visszautal-e
A testamentumra, problémaként merül föl: „Pedig: hogy féltem egykor a haláltól…” – miként az ebben a kötetben közölt hirosimai versek szintén emlékeztethetnek a New York 1944-re keltezett, a korábbi kötetekből ismerős Szonettre.)
Az 1997-es „ökológiai” romlást panaszló vers anti-utópiája az eltávolítás és az eufemizmus eszközét használja a szatirikus megjelenítés érdekében. Az ilyenkor (óhatatlanul?) napfényre kívánkozó didakszist enyhíti a választékos jelzőhasználat, amely a Faludyra általában jellemző díszítettség ellentettjével szolgál. Ez az antiretorikus retorika a megszólítás alakzatának segítségével vonja be az olvasót világába, úgy serkenti aktivitásra, hogy passzivitásra ítéltségére figyelmeztet. Ennélfogva az aktivitás látszatát sem engedi megalkotódni; ezúttal az „üres helyek” kitöltésével a szatirizáló csattanó készül (fokról fokra!) elő, s a végítélet groteszk képei annak kozmikusságát (a megszólítások, a valakihez fordulás segítségével) megfosztják fennköltségétől:
Látod az ábrát? A Föld acélszürke,
tikkadt sivatag. Sikító szelek s
a tengereket kifújták az űrbe,
helyükön lyukak. Mégse keseregj.
A következő versszak a késleltetés dramaturgiai funkciójával rendelkezik, lényegében az utolsó, hiányos mondat (ki a megszólított? mindenki? bárki? önmaga?) magyarázatául szolgál, miért nem szabad, kell keseregni, hiszen „A romlás már beteljesült”; s az ilyenkor szokásos fordulat bekövetkeztét hiába reméli az, akit megszólítottak. Hiszen a reményen túli remény sem adatik már meg a szemlélőnek, minden a visszájára fordult, a „reménység” is, amely legföljebb ebben a visszájára fordultságban lehet a várakozás beteljesülése. Ami úgy is értelmezhető, hogy boldog befejezés „földi” távlatokban nem létezik, ami boldogság ígérkezik, nem „emberi” léptékű, felfoghatatlan, a visszatérés a kezdetekhez nem feltétlenül az emberi történelem újrakezdése, így még az is tételezhető talán, hogy a hasonlónak „örök” (?) visszatérése mintegy parodisztikusan jelenik meg:
A jelen elfolyt, hanem a jövendő
csupa reménység. Az anyag nagyon
szeret élni. Pár millió esztendő
s kidugja újra zöld fejét a gyom.
A kötet közepén különösen fontos helyre került a Recsk 1952-es „élményt” kibeszélő verse. A meghökkentő indítás: „Volt szép is Recsken” ebben a tónusban tartja az előadást, nem a később jól konvertálható mártírsors önheroizálása bukik ki a verssorokból, hanem a visszaemlékezés során az önirónia vezeti a beszélőt. Az „Olykor büszkeség fogott el.” olyan magyarázatot kap, amely mindenféle patétikus megszólalást kétségessé tesz, bár a „büszkeség” oka mindössze annyi, hogy a kétszáz költő közt „csak engem találtak/ méltónak arra, hogy lefogjanak”. A szonett második tercettje – ha lehetséges – majdnem a humorral enyhített/fokozott morbiditásig feszíti a versbeli széphez és büszkeséghez fűződő tartalmat:
Ha Sztálin még egy esztendővel késik
kimúlni, minden bizonnyal megölnek
s attól még gőgösebb lehetnék.
(Aligha tekinthetünk el a vers értelmezésekor attól, hogy a dalszerűség külső formáihoz általában ragaszkodó, ezáltal a jambikus sorokat szerfölött kedvelő lírai én ezúttal meg-megdöccenti a rímtelen jambusokat, előadását némileg göcsörtösebbé téve. Mintegy jelezve, hogy a könnyedén odavetett sorok tétje éppenséggel nem csekély; a dallam nem oly magától értetődően alakulgat, hanem a hetykén odavetett mondatok mögött mélységek tárulhatnak föl. Még annyit, hogy a szabályosra, szinte kimértre alakított beszéd a tárgy és megjelenítése között feszülő ellentétre világít rá, innen az akár drámainak is mondható képek sora, amelyeket a játszinak elhitetett képzelet vázoltat föl a vers hősével. Ugyanakkor a szűkösség és a tágasság „leképezi” az „álmodozás” és a „valóság” kibékíthetetlen kettősségét, és az öniróniáig hatoló metsző humor az, amely a századfordulós modernség hasonló elképzeléseitől eltávolít. Egymás mellé szerveződik a megképződő és a reális világ, minek következtében formára lel az oly sokat versbe, regénybe írt, „egyetemessé” váló „fenyegetettség”, bezártság-élmény és -tudat konkrét megjelenítési alakzata: erre az emblematikus erővel rendelkező verscím is utal, hiszen a helység neve a magyar történelemben véglegesen összekapcsolódott a följebb emlegetett tudat megszemélyesülésével. Így alkalmat kínál a személyes helyzetrajzból kilépésre, és ezáltal annak – ismétlem – önironikus távlatból szemlélésére.)
Faludy György új kötete nem sok meglepetést hoz olvasói nem szűnő táborának, lényegében azt kapják rajongói, amit igényelnek, olvasó és költő sokak szerint idejét múlt (?) egymásra találása e kötet megjelenésekor is bízvást megjósolható. Természetesen a kritika újólag megkérdezheti, hogy bizonyosan elmarasztalandó-e költő és olvasója az egymásra lelés örömteli pillanatai miatt. Vajon a Faludy nevéhez és műveihez kötött „alkalmi” költészet nem változó divatát feltétlenül meg kell-e rónunk? Lehet-e olyasmit állítani, miszerint régi olvasói és versírási „szokások”, „elvárások” reflektálatlan folytatásaival volna továbbra is jellemezhető a Viharos évszázad? A kérdések már csak azért is fölteendők, mivel a magukat kánonalkotó „küldetés”-sel felruházottnak vélő és valóban a legújabb jelenségek iránt fogékonynak bizonyuló ítészek elzárkóznak attól, hogy ne csupán kijelentéseket tegyenek (vagy még azt sem) Faludy György műveiről, hanem elemezzék, értelmezzék, ha lehet, a jóakarat „hermeneutiká”-jával. Annyit azért meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi években, tudomásom szerint, Kulcsár-Szabó Zoltán volt az egyetlen, aki határozottan, fogalmazásában fenntartásait messze nem rejtő, mégis méltányos, igen színvonalas kritikát adott közre Faludy György lírai életműve nagyrészét tartalmazó verseskötetéről; s bár a magam részéről nem értettem vele egyet, alapnak tekintem egy szélesebb körű párbeszédre. Ennek egyik kérdését emígy fogalmazhatnám meg: vajon a szilárdan álló, megtervezett, többnyire monolitikus irodalomelmélethez kell-e alkalmazkodnia annak a költészetnek, amely korszerűnek akar (vagy nem akar) látszani? Vajon – folytatnám kérdésemet – lehetséges olyan, általános érvényű irodalomelmélet/esztétika/kritika, amely lehetővé teszi vagy teheti egy korszak valamennyi poétikai tendenciáinak „adekvát” (?) értelmezését? Nem kellene-e inkább egy elméleti előfeltevésen változtatni ahhoz, hogy, mondjuk, az egy időben, egymás mellett egzisztáló költők/költészetek értékeit fel lehessen ismerni/ismertetni, például egyazon „fogékonysággal” (netán hajlékonyabb költészetfelfogással?) értékelni Tandori Dezsőnek, Petri Györgynek, Térey Jánosnak, Orbán János Dénesnek, Lövétei Lázár Lászlónak, Parti Nagy Lajosnak, Szőcs Gézának, Tolnai Ottónak – és Faludy Györgynek líráját? Egy költészet azon mérendő-e, mennyire felel meg elméleti/poétikai nézeteknek? A „polifon mi” tételezése csak a költői én-változatokra vonatkoztatható? A kritikusokéra nem?
Egy terjedelmében behatárolt ismertetés aligha alkalmas a Faludy-elhallgatásokra reagáló magatartások méltányosabb ellensúlyozására, még arra sem igen, hogy az ezekkel kapcsolatos (de talán nem kizárólag ezekhez fűződő) rosszérzések nyomán támadható kérdésekre kíséreljen meg – minden bizonnyal csak erősen részleges érvényességű – valamilyen válasszal szolgálni.
Faludy György lassan hét évtizede töretlennek látszó munkakedvvel járja a maga útját, kevéssé alkalmazkodván (világ)irodalmi trendekhez, de a magyar irodalmi divatokhoz sem, inkább az 1930-as években elsajátított módszeres eljárásokkal adaptálja a maga számára kedves szerzőit. Nem állítható természetesen, hogy ez a líra(felfogás) nem változott volna az évek során, az első kötet balladái, „song”-jai, majd az Őszi harmat után ódái ugyan vissza-visszaköszönnek a köznapi fordulatokat versbe emelő lírai beszédben, de a krónikás előadás, az epigramma csattanóira kihegyezett szonett, a versbe szedett vitairat oly alakzatok (például), amelyek legalábbis az olvasók egy részénél kedvező fogadtatásra leltek. S bár semmiféle kortársi népszerűség egyáltalában nem bizonyosan értékmérő, mégis meggondolkodtató, hogy ez a népszerűség egyelőre nem látszik apadni, mintha valódi versszükségletek elégülnének ki a Faludy-kötetek megjelenésekor. A magam részéről elismerve ennek változékonyságát, megkockáztatom, hogy ennek a lírának vannak – nem csupán az időszerűsített alkalmakhoz idomított, a személyiség legendáriumával kapcsolatos – önértékei, melyek egy részére, az irodalomtörténésekben érzékelhető funkcionálására korábbi írásaimban igyekeztem már fölhívni a figyelmet. Ezúttal azt erősíteném meg, hogy az elliptikus szerkesztéssel megalkotott önéletrajzi/kortörténeti versrekonstrukciók legsikerültebb darabjaiban az önreflexív lírai alakzatok változatának kínálata bővül, a használati líra rétegződik – és nem utolsósorban egy költő- és költészetlehetőség formálódik meg. Nem Orbán János Dénes az egyetlen, aki a maga számára továbbéltethetőnek és továbbírhatónak gondolja a Faludy-lírát, amely nem csupán az 1930-as évek német-francia-magyar kontextusában értékelhető, hanem a kortárs lírának a kritikánál jóval differenciáltabb, „proteuszi” (alakváltoztató) együttesében is jól látható, kevéssé magános helyre került. S ha a mai, fiatalabb pályatársak a kabaréköltészet, a chanson, a dal ironikus imitációjával állnak elő (Karafiáth Orsolyától többek között Szálinger Balázsig), aligha felejthető, hogy olykor érzelmesebb felhangjai, látszólag kevéssé problematizáló előadása ellenére akarva-akaratlanul azon az úton járnak, amelyet (akarva-akaratlanul?) Faludy György készített elő, és a jelen kötetben is művel.
Parti Nagy Lajos arra a kérdésre, posztmodern költő lenne-e ő, egy Bartók-anekdota megfordításával adta meg a feleletet. „Végül a Bartók-anekdotára visszautalva: hogyan lehet ma komponálni? Mindenhogy. De azért az ember dolgozik”. (Alföld 2003/2:77.) Túlírva a jelen ismertetést, Bartók-anekdotával folytatom, ezt a Bartókról több könyvet közreadó, egykori Bartók-tanítvány, méltatlanul elfelejtett írónő Székely Júliától hallottam. Egy izgatott zongorista-növendék azt hitte, alábbi megjegyzésével eléri, hogy Bartók szívébe zárja: „Nem szeretem Schubertet. Olyan dallamos”. Bartók ránézett, s amúgy odavetette: „Akkor én gazdagabb vagyok magánál. Mert én szeretem.”
www.forrasfolyoirat.hu
