A felvilágosodás mint egyetemes, nemzetközi eszmerendszer Európa országaiban eléggé változatos képet mutat. E sokféleség oka leginkább a különböző történeti-társadalmi helyzettel magyarázható. Kelet-Európában – s így nálunk is – a társadalmi megkésettség s a polgárosodás hiánya miatt az új eszmék csak viszonylag későn, a XVIII. század utolsó harmadában s bizonyos mértékig átalakulva, új célkitűzéseket teremtve terjedtek el. Magyarországon mindenekelőtt a több évszázados függés következtében nem volt számottevő polgárság, éppen ezért az új világszemlélet iránt elsősorban a felső réteg tagjai lettek fogékonyak, s társadalmi pozíciójukból kifolyólag a nyugati polgárság forradalmi eszméi is átalakultak: az új gondolatokból leginkább az elmaradottság leküzdését, a kulturális haladást valamint a művelés feladatát vették át. A felvilágosodás első szakaszát 1772-től 1795-ig számítják. Mária Terézia 1760-ban magyar nemzeti testőrséget állított fel Bécsben, ahol a magyar vidéki nemes ifjak művelődhettek, látóhatáruk kitágult. A nagy műveltségű II. József felvilágosodott abszolutizmusa idején még szabadabban terjedhettek a modern gondolatok. Politikája megosztotta a magyar értelmiséget: a “jozefinisták” a polgárosodást, a társadalom modernizálódását sürgették, míg a nemesi ellenállás hívei védelmükben vették a régi hagyományokat, divatba hozták a magyaros öltözködést, a magyar ételeket és síkraszálltak a magyar nyelv ügyéért is. A reformkor második szakaszát, mely 1795-től 1825-ig, a reformkor megindulásáig tart, leginkább Kazinczy Ferenc és Martinovics Ignác neve fémjelzi. Martinovics forradalmi eszközökkel próbált eredményeket elérni (magyar jakobinus mozgalom), míg Kazinczy felismerte, hogy az egyetlen útja maradt a magyar progressziónak: a stílusújítás.
Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)
A felvilágosodás korának legnagyobb magyar költője. Debrecenben született 1773. nov. 17-én. Apja Csokonai József borbély és seborvos volt, korán meghalt, így az özvegynek két fiával együtt el kellett hagyni addigi otthonukat. Anyja csak kosztos diákok tartásával tudta megélhetésüket biztosítani. Tanulmányait a debreceni kollégiumban kezdte, ő alakította az első önképzőkört. Már diákkorában megismerkedett a felvilágosodás néhány nagy alkotásával. Rendkívüli tudása felkeltette tanárai figyelmét és 1794-ben rábízták egy alsóbb osztály tanítását. Csapongó, szabad szelleme azonban nem fért össze az iskola katonás fegyelmével. Fegyelmezetlensége és haladó nézetei miatt egy évvel később kizárták a kollégiumból 1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot, “önképzőkört” szervezett. Ő az olasz nyelvet választotta, de tudott latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, a héberrel, és a perzsával. 1794-ben a gimnáziumi poéta osztály vezetésével bízzák meg. 1792-től Kazinczyval levelezett. Ezekben az években született Az estve, Az álom, Konstancinápoly. 1795-ben kizárták a kollégiumból. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra. 1796 őszén abbahagyta tanulmányait. Rövid pataki jogászkodás után a pozsonyi országgyűlésen keresett mecénást, s Diétai Magyar Múzsa címmel (1796) verses újságot adott ki, amely a nemesek érdektelensége miatt a 11. szám után megszűnt. 1795 után Árpádiász címen eposzt kezdett írni. 1794 tavaszán Komáromba ment a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Verses folyóirat kiadását tervezte Nyájas Múzsa címmel. Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliannával – Lillával – egy jómódú kereskedő lányával. Házasság alapjaként megpróbált állást szerezni, de eközben a lányt szülei férjhez adták. Néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán juttatta be 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig helyettes tanárnak a Csurgói gimnáziumba, majd visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Ebben az időben jegyzeteket készített tanítványai részére (A magyar verscsinálásról közönségesen, a Cultura, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak). Ezek után nehezen, szűkösen élt, utolsó éveiben emberkerülés jellemezte. 1804-ben Váradon verses búcsúztatót mondott Rhédey Lajosné temetésén, ahol meghűlt, öröklött tüdőbaja súlyosabbá vált, és 1805 január 28-án halt meg Debrecenben. Életében mindössze két kötete jelent meg: A tavasz (1802) és Dorottya (1804).
Költészete széles skálán mozog, hiszen verseiben fellelhető a kor valamennyi művészeti törekvése. A különböző stílusirányzatok nem egyszerre vannak 
jelen, hanem egymás mellett és után élnek nála. Életműve a magyar társadalom állapotát tükrözi a XVIII-XIX. század fordulóján. Első korszakában Bessenyei költészetét folytatta, felvilágosodott szellemű verseivel közvetlenül küzd a haladás ügyéért. Pályakezdését 17 éves korában írott szatirikus művei jelzik. A bagoly és a kócsag párbeszédes formában gúnyolja a nemesség külsőségekben megnyilvánuló, kócsagtollas hazafiságát. A Békaegérharc című verses travesztia csípős szatíra a francia háborúk korának Magyarországáról. Felvilágosult líráján érződik Rousseau hatása. Értékes gondolati költeményekben fejezi ki Rousseau-nak a társadalmi egyenlőtlenség eredetéről szóló tanításait, szembeállítja a feudális állapotokkal az őstársadalom ideálját. Elítéli a múltból megmaradt babonákat, kipellengérezi a vallásos vakbuzgóságot, rokonszenvvel szól a jobbágyok sorsáról és az értelem diadalát hirdeti (Az estve, Konstancinápoly, Marosvásárhelyi gondolatok). Az álom című költeménye a materialista szemléletről vall: a halál a test beolvadása az örök anyagba. Az első magyar világi színtársulat működése a dráma felé irányította a figyelmét, több színművet írt. Legjelentősebb közülük A méla Tempefői (1793). Ebben leleplezi az uralkodó osztály elmaradottságát, műveletlenségét, mely kerékkötője a társadalmi haladásnak. Pályája második felében, az abszolutizmus és a reakció újabb megerősödése idején sem tagadja meg a haladást, továbbra is kűzd a magyar irodalom ügyéért és a nemzet kulturális felemelkedéséért. Oh, szegény országunk című verse fejezi ki legszenvedélyesebben – a kuruc költészetre emlékeztető hangon – a jakobinus mozgalom vérbefojtásával diadalmaskodó ellenforradalmi reakció elleni hazafias lázongást. A Vajda Julianna-élmény hatja át a Lilla-dalokat és az Anakreóni dalokat, a felvilágosult ember szabad életöröme a rokokó életélvezés és a gáláns udvarlás után végül a csalódás fájdalmas panaszában fejeződik ki (A tihanyi echóhoz, A reményhez). Lillát is kora társadalmának “tyrann törvénye” ragadta el tőle, s a költő e társadalomból a természethez, a magányba menekül (A magányossághoz). A Dunántúlon még szorosabbá válik kapcsolata a népnyelvvel és a népköltészettel. Szakít a magyar irodalom addigi feudális-patriarkális népszemléletével. Versei formában és tartalomban is a népköltészet természetes szépségét és közvetlenségét mutatják, és a XIX. századi demokratikus plebejus népiesség legjelentősebb előfutárává teszik (Parasztdal, Szegény Zsuzsi a táborozáskor, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz). Dunántúli élmények szülte komikus eposza, a Dorottya is (1799), amely a farsangi hadakozás játékos meséjébe a nemesi társadalom reális-szatirikus életképeit szövi bele. Utolsó nagy művével felvilágosodott líráját zárja le: a Rhédeyné temetésén elmondott “A lélek halhatatlansága” c. költeménye nagyszabású világnézeti körkép költői formában. Sokat foglalkozott zenével, népies dalokat komponált és több szöveget írt meglevő dallamokra. Idegenből fordított zeneszövegei között van Mozart “Varázsfuvolájának” Schikander által írott szövege.
Az estve: Vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat egyben. Ez a költemény érzelmes tájrajzként szerepelt abban a Zöld kódexben, amelybe Csokonai diákkorában írott feladat-verseit leírta. Később ezeket a szövegeket élményeinek, gondolkodásának megfelelően átalakította, így születtek nagy versei. Az első részben kifelé figyel Csokonai és amit lát, az egyszerre haldokló, szomorú és mosolygó, bíztató. A második részben aztán befelé fordul a költő, a külvilágot magára vonatkoztatja, menekül a természetbe (természetjog elve). A vers harmadik részében, az estve megállított, lélekvándorlásos pillanatában sikerül Csokonainak megfeledkeznie az időről. S ekkor fölcsendül az aggodalom, a szorongás hangja: a jóleső, örömteli szomorúságot elrebbenti a setét éj egyértelműen komor és rideg szárnya. Csokonai ragaszkodik ehhez az időtlen esti nyugalomhoz, mert ez lehetne egyetlen része a világban. Amikor aztán elillanni látja, kitör belőle a szenvedélyes indoklás, megmagyarázza az esti nyugalom különleges értékét. A bódult emberi társadalommal szemben az estve szépsége nem egy a többi emberi öröm között, hanem egyetlen. A hosszabb, negyedik rész elmélkedő-érvelő, kevés benne a kép, sűrűn használ fogalmakat és követi Rousseau emberek közti egyenlőtlenségről szóló értekezésének gondolatait. Követi, de eredeti módon, a maga hangján. Barokk stílusjegyek mellett fellelhetők felvilágosult elemek: a lírai én a nép érdekeit képviseli, szemben az uralkodó önkényes viselkedésével. A civilizációval (nagyvilági élet) szembeállítja a természetet. Filozofikus költemény néha ironikus hanggal, játékos alliterációkkal. A társadalom elszakadt a természettől és gonosszá válik. Rousseau rámutat a magántulajdon káros hatására, elítéli az osztálytársadalmat. A vers gondolati és érzelmi töltése egymástól elválaszthatatlan. Az estve befejező része a gondolati anyaggal közvetlenül is súlyosodva tér vissza az egyetlen menedékhez, a természethez. A vers felépítése a természeti és társadalmi törvény összevetésén alapul. Ez jellegzetesen felvilágosodott, klasszicista vonás. Tehát a természet jó, a társadalom rossz. A megoldás ezért a természetbe való menekülés. A szegény ember egyetlen vigasza, a természet, nem adható árendába.
Jövendölés az első oskoláról a Somogyban: A cím utal Somogy elmaradottságára. Csokonai felteszi a kérdést, vajon ki a hibás Somogy elmaradottságáért. A tudás jelképei, Debrecen és Patak, messze esnek onnét. Általánossá vált az értékrendek eltolódása. Ezt ironikus hangvétellel fejezi ki, amibe egyfajta szánalom is vegyül. Hasonló gondolatokat fejez ki Janus Pannonius valamint Ady is A Hortobágy poétája c. verse is. Csokonai az utolsó strófában a nemzeti öntudatra építve kelti fel a segíteni akarást. A költői kérdés után gondolatjel, hangsúlyozva a kérdés megválaszolatlanságát: A reménytelenségből kiút az erős hit. Vörösmarty Országháza c. művében is találkozhatunk a tétlen magyar nemesség elítélésével, azonban Csokonaival ellentétben Vörösmarty művében nem találjuk meg a sokat ígérő jövő képét.
Az egyik korai műve A méla Tempefői (1793). Ennek a műnek hiányzik a vége. A költő, aki versei eladására előfizetőket keressen. “Csaló” a nyomdász bérmunkát végez. Az egyik gróf lányával megismerkedik, szerelem. Elkergetik Tempefőit. Tempefőiről kiderül, hogy nemes, vagyona van. Valószínűleg a vége boldog. “Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”
A szentimentalizmus az érzelmeket, lelki folyamatokat vizsgálja és helyezi a középpontba. Az érzelmek szabadságát hirdeti, elismeri a személyes vonzalmon alapuló szerelem jogosságát. Hősei szenvedő, cselekvésképtelen szerelmesek. Jellemző rájuk a magányba, a természetbe történő menekülés. Csokonai költészetében a szentimentalizmus akkor jelent meg, mikor – néhány hónapos boldog együttlét után – elveszti szerelmét, Lillát. A boldogságot, örömöt felváltja a csalódottság, a kitaszítottság. Ez ad új irányzatot költészetének is, a rokokót felváltja a szentimentalizmus. A tihanyi ekhóhoz 1803-ban került a Lilla-dalok közé. A strófaszerkezet itt is újszerű és bonyolult. Jellemző rá az erudíció (nagy tudásanyag felvonultatása, és találékonyság). Csokonainál nagy jelentősége van az ekhónak. A reneszánsz és a barokk idejében ez játék, itt a természet és a társadalom szembeállításának az eszköze. A mű elején hagyományosan, a kezdősor megteremti a vers alaphelyzetét, ahol az ekhó az Istennő, a későbbiekben a visszhang, mint természeti jelenség mutatkozik meg (nagyon realisztikus ábrázolásban). Minden versszak utolsó sora újra ismétli. Az ekhós szöveg megerősíti a költő gondolatmenetét, szerepe, hogy egyetértsen a költővel, együtt érezzen vele. Az 5. versszakban ezt emeli ki ellentéttel: a vaskeblű (durva, zord) sziklában van együttérzés, de az embereknek nincs szívük (emberi kitaszító világ és együtt érző természeti világ). Sajátos költői magatartásforma figyelhető meg: a költő visszavonul a természetbe, a magányba. Megjelenik a műben a kollégiumi kicsapatása (4. versszak), és az is amikor Lilla elhagyja (6. versszak). Panaszkodik, a társadalmat okolja, megtisztul a társadalom szennyétől, megnemesedik, értékessé válik. Ebben a műben jelenik meg elsőként a gondolat, hogy a költészet örök értékű (de ezt csak az utókor fogja elismerni). Ez az eszme már a romantika felé mutat. Műfaját tekintve ez a mű elégia: azaz visszatekint saját életére, bemutatja a jelen helyzetet és panaszkodik. Ez a műfaj jellemző a szentimentalizmusra. A mű befejező gondolata a biztos hit, miszerint az utókor, a távoli jövő felismeri benne előfutárát.
A Magánossághoz című művét 1798-ban írta Kisasszondon, ihlette a közelben található őspark szépsége és magánya. A vers legelső és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan, tartalmi-érzelmi jelentésük azonban más. A magányosság megszemélyesített fogalom a műben, különböző allegorikus képekben jelenik meg. Nem fogható fel egységes allegorikus szerkezetként, mert csak néha jelenik meg más képben, ez sejtelmes hatást ad. Ebben a műben elvont fogalomhoz szól, saját életének eseményeit mondja el, panaszkodik. A természetbe való menekülésről szól, kerüli az embereket (szentimentális költői magatartás). A magányosság pozitív értékeket képvisel, a mozgalmas világ pedig negatív érték.
Amade László az első jelentős rokokó költő, Csokonai a legjobb magyar rokokó költő. A rokokó jegyeket hordozza magán az egri Dobó téri templom kapujának díszítése is. A Pietát tekintve a díszítettség lesüllyedt a polgárság és parasztság szintjére. Város építészet első fénykora (belvárosi részek). Tümpanon már díszítő elem és nem uralja az épületet. A csendélet képviselői a házi szárnyasok, melyek köznapiak, bensőségesek. Szentháromság szobor ekkor díszített, de nem monumentális). Allegorikus figurák. Hétköznapi díszítettség, földi jellegű dolgok – ornamentika. Csokonai számára a szépség a boldogság világát jelentette, felülemelkedett a köznapi élet szféráján.
Lilla (Vajda Julianna) elvesztése néhány hónapos szerelmi boldogságuk után szétzúzta a költő ábrándjait, visszavetette a komor életbe. A Reményhez (1903) című versnek sajátos kontraszthatása van, mely a tartalom és a forma ellentétéből fakad. A megfogalmazott teljes lemondás ellentétben van a csengő-bongó rokokó formával, a művészi kifejezés mögött érezhető nemes emberi tartással. A vers szépsége, verszenéje oldja is a kifejezett fájdalmat. A ritmus mindvégig trochaikus, 5-6 szótagos sorok váltakoznak. A keresztrímek négy soronként alkotnak egységet. A jelenből a régmúltba, majd a közelmúltba lépünk, s visszatérünk a jelenbe. – Amint azt a cím is jól érzékelteti – a remény messzi, el nem érhető, meg nem fogható, melynek óriási hatalma van. A második szakasz – rokokó pompával ábrázolt virágoskert képében – az élet bizakodó korszakát jellemzi. Ezt követően a képsor a visszájára fordul, téli pusztulás és kietlenség kerekedik felül. A befejező korszak visszatér a kezdő képhez, ezáltal alakul a mű kerete. Ekkor hangzik el a búcsú – Lillától, a szerelemtől, a reménytől.
Tartózkodó kérelem: Miniatűr remekmű. Kettős hangszerelésű a ritmikája: sorait egyszerre lehet ütemhangsúlyosan és időmértékesen is skandálni. (Skandálás: eltúlozzuk a hosszú és rövid szótag közötti különbséget, rövidet hangsúlytalanul, rövidebben és mélyebben ejtjük), Kétféle olvasás: értelmezve és skandálva. Szeplő: mazsola, bogárka, boróka; tiszta hó – fehér bőr. Játékosság: költészetben gyakori. Illetlenség és illendőség határán. Kebel – erotika (ennek kitüntetett szerep).
A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. A reneszánsz korban a költészet két részre oszlik: közköltészet – udvari. Balassinál összefolyik. A magyar reneszánszban keveredik a vágáns és a trubadúr költészet. Kazinczy viszont már különbséget tett a kettő között és élesen elhatárolta a “fentebb nem”-et és a “mindenekhez szólót”. Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Angliában alakul ki ez a kettősség. Herder szerint a kultúra akkor jó, ha a saját gyökereit keresi meg. Az ősköltészetet megőrizte a népköltészet. Nem igaz, hogy a népköltészet a reneszánsz kultúrából süllyedt le a nép körébe. Csokonai olvasott volt, tájékozott. Hatott rá a debreceni iskolai költészet (vágáns). Polgár volt, ismerte a népköltészetet. Népköltészetére, népies verselésére példa a Szerelemdal című verse. Humoros hatású a vers, ahol a humort a bor és a szerelem ellentéte kelti. Az allegória hordozza a humort. A lírai énnek felesége (Zsana) van, de az első jött-ment boroshordóra elcserélné. Ez az ember már megtört. A vers jelen idejű végig, csak a 11. versszak lesz múlt idejű, a 13. és az utolsó pedig jövő idejű. A műben két szereplő van: az egyik mesebeli (monológ). A történet tulajdonképpen a borba beleszeretett öreg története, ami egy tipikus arckép avagy helyzetdal. Jellemzőek rá a népdal eszközei: a felszólítás és a felkiáltás.
Szegény Zsuzsi a táborozáskor című költeménye is egyike népies helyzetdalainak. Helyzetdal, formája monológ forma. Balladára jellemző a sejtető, előre mutató szerepvers, hisz a költő szerepet alakít, ahol megjelenik a búcsúzás képe. Ideje visszatekintő, azaz múlt idejű. Két ill. egy szereplő van jelen: Zsuzsi és Jancsi, azonban csak Zsuzsi beszél. Elbeszélő, leíró előadású. Balladaszerű, tipikus búcsúzó leány története. Népköltészeti eszközök itt is jól megfigyelhetőek: a felszólítás valamint a felkiáltás.
A Parasztdal című költeménye is hasonló az előzőekhez. Szintén helyzetdal konkrét cselekménnyel. János vitézi motívumok is találhatóak e műben, ez pedig arra utal, hogy Petőfi bizonyos elemeket átvett Csokonaitól. Ebből következően Petőfire nagy hatást tettek Csokonai népies költeményei, melyekkel Csokonai népies hangú költészetet teremtett.
