Connect with us

Waldapfel Imre: Bornemissza Péter nyelvművészete

A magyar prózai nyelv nagy művészének kongenialitása vezette Móricz Zsigmondot, mikor Bornemisza Péter Electrájának legfőbb értékét nyelvének meglepő erejű művészetében jelölte meg. Az Electra kommoszát, a hősnő és a kar párbeszédét, már jóval az ő cikke előtt, mint régi költészetünk remekét jegyeztem diáriumomba: lelkes örömmel vettem a legilletékesebb helyről jött igazolásnak, ha most Móricz Zsigmond épen e részletben a magyar tragikai nyelv megrázó muzsikáját hallja.

Móricz Zsigmond arra gondol, «hogy ez a nyelv annyira az irodalom csecsemőkorából való, abból az időből, mikor csak ép kezdték magyar nyelven leírni a szavakat, hogy Bornemisza úgy volt vele, mint a paraszt, aki megtanulván írni, élő szavait rakja papírosra», – engemet meg arról győzött meg XVI. századi irodalmunk tanulmányozása, s maga az Electra nyelve is, hogy Bornemisza nyelvművészetét sem lehet a humanizmus nyelvi kultúrájától függetlenül elképzelnünk.

A XVI. századi humanizmus már sok tekintetben más jellegű, mint volt Mátyás király korában. Akkor: kevesek elegáns öröme, most – a reformációval társulva – mindennapi kenyér a műveltségre áhítozó egész nemzet asztalán. S ha Mátyás bolond diákjának – Ady Endre szép költeményére gondolok, melynek történeti igazságára már Zolnai B. rámutatott, – a tudós udvar latin poétái között még el is kellett ölnie feltörő magyar dalait, a XVI. század humanizmusa épen a nemzeti nyelv művelését veszi programjába. Bornemisza tanárának, Tanner Györgynek, elődje volt a bécsi egyetem görög nyelvi katedráján az a Sylvester János, kinek először van szeme rá, hogy gyönyörködjék a magyar népköltészet nyelvképzeletében s antik mértéken próbálja ki «az mü nyelvünknek mindenben való nagy nemes voltát». A nyelvre vonatkoztatott nemzeti büszkeség közös vonása épen azoknak az íróknak e korban, akiket humanista műveltségük arra képesít, hogy más, főleg a klasszikus nyelvekkel mérjék össze anyanyelvüket. Ez vezeti Baronyai Decsi Jánost arra, hogy Erasmus latin-görög adagium-gyűjteményét magyar közmondásokkal egészítse ki, s könyvéhez Balogh János latin versét csatolja, melyben a vers szerzője a héber, görög és latin nyelvek ismerőinek a nyilatkozataira hivatkozik a magyar nyelv szépségét illetőleg s gúnyosan veti oda a magyar nyelv kicsinylőinek: «scilicet ignoti fuerit tibi nulla cupido». A magyar nyelv «az irodalom csecsemőkorában» mint a világirodalom fundamentális nyelveinek méltó versenytársa: kétségtelen, hatalmas népi nyelvkultúrának kellett ezt a kezdetet megelőznie. De hogy értéknek tudják – s az első nagy humanista, Petrarca is annak tudja már – s tudatos irodalmi céllal szálljanak le e népi nyelvkultúra kincsesbányájába: a humanizmus nyelvi érdeklődésének kellett ezt a bányát megnyitnia.

Abban viszont Móricz Zsigmondnak van igaza, a kezdet irracionális erejét kétségkívül megadja az a tény, hogy még nincsen kötelező norma, nincs kialakult egységes irodalmi nyelv, kiki maga formálja irodalmivá azt a nyelvet, melyet az anyatejjel szívott magába. Itt még minden dialektusnak van irodalmi jogosultsága, s Székely István világkrónikájának székely dialektusában tisztább, eredetibb magyarságot üdvözöl egy versszerző barátja, Vilmányi Libécz Mihály, ki pedig formájában már szintén a humanista nyelvi kultúra, az antik mérték bűvöltje.

És Bornemisza? A XVIII. századi magyarigeni református pap, Bod Péter, az első magyarnyelvű irodalomtörténet szerzője, azt tudja róla, hogy Franciaországot és Olaszországot is megjárta. Mint bécsi diák, gazdagon viruló humanistaélet kellős közepébe került. Tanára, Tanner György, a humanitás terjesztésének missziós elhivatottja, kinek a pápai legátus mondja, mint olasz patrióta rezignáltan, hogy Itáliában már elhalt a humanizmus régi ereje, idegen tájakra, idegen nemzetekre szállt, kiket még nemrégen is barbároknak ítéltek. Tanner, mielőtt a bécsi egyetem professzúráját elnyerte, 16 évet töltött Németország, Franciaország és Itália egyetemein. Ő maga franciaországi útját emlegeti a legtöbbet s francia kapcsolatait mint bécsi professzor is hűségesen ápolja tovább. Franciaország ekkor a Pléiade, a humanista alapon építő francia nyelvművelő törekvések hazája. Bornemisza franciaországi útjáról úgyszólván semmit sem tudunk, de tanára, kinek az Electrát illető útbaigazításait Bornemisza is említi, tele van franciaországi emlékeivel. Onnan hozott magával mértéket még a bécskörnyéki császári kertművészet megítélésére is, s a mértéket itt is az antikvitás szabja meg: a quincunx ültetési mód, melyet francia írók alapján dicsőít Tanner, a renaissance klasszikus öröksége. S evvel kapcsolatban idézi Lazare de Baďf-ot, az a francia írót, ki 21 évvel Bornemisza előtt a francia nyelvművelő törekvések szolgálatában franciára fordítja az Electrát. Úgy látszik, Zolnai Béla sejtelme Bornemiszának a franciákhoz, közelebbről Baifhoz való viszonyát illetőleg, erről az oldalról, Tanner György tudós-egyéniségével is valószínűvé tehető. [*]

Bornemiszának kettős irodalmi programja volt, mint azt már Ferenczi Zoltán is kiemelte. Az egyik: az ókori klasszikust mint erkölcstanítót állítani a keresztény község elé, ez Melanchthon körébe utalja. De a program másik, művészi oldala, kétségkívül a Pléiade célkitűzésével rokon: (Ferenczi fordításában:) «minden helyes ítéletűek előtt ismeretes, hogy már néhány év óta írni kezdtek magyar nyelven, melyet nekünk egyfelől Cicero, másfelől az összes míveltebb nemzetek példájára, napról-napra a legsúlyosabb okokból, erőnk szerint, mindjobban mívelni és gazdagítni kell.»
De vajjon megvalósítja-e Bornemisza ezt a kifejezetten humanista célkitűzést: anyanyelvének az antikvitás, közelebbről Cicero példájára való formálását? Mert ezen, és nem írott malasztnak tekinthető nyilatkozatain fordul meg, hogy a népnyelv spontaneitását, vagy tudatos nyelvkultúrát lássunk-e Bornemisza kérdésen felül álló művészetében. Perdöntőnek tartom e tekintetben az I. Actus 5. scénáját, épen azt a kommoszt, melyben Móricz Zsigmond Bornemissza tragikai nyelvét csodálja, és méltán, mert itt a görög tragédia jambusainak az illúziója őrződött meg. Ime, néhány jellemző idézet:

 

Oh nagy Isten Úristen ne hagyj, tekints reám…
Az én anyám elveszte engemet…
mely hatalmas
király valál te oh atyám, atyám…
mint veszél te két förtelmes
hitván lator miatt
jaj jaj én is mint veszek.
Chorus: Elkeseríte az szegín leán.

Szerelmes asszonyom, Electra, édes asszonyom,
mit gyötröd magad,
mit kesergesz ily igen.
Electra: Jaj, atyám, szivem atyám.
Chorus: Szűnjél meg édes asszonyom.

Ne sírj, jó Electra,
ezzel meg nem hozod szegínt

jobb neked, ha szót fogadsz.
Gondolni lehetne arra is, hogy megpróbálkozott Bornemisza formailag és tartalmilag egyaránt hű fordítással is és a kiemelt akkordok ennek a próbálkozásnak önkéntelen maradékai, vagy arra, hogy egyszerűen a fülében csengő görög szöveg kényszerítette nyelvére akaratlanul is a jambikus lüktetést. Tény az, hogy ez a jambikus lüktetés főleg a mondatvégekben s az értelmileg egyébként kiemelkedő szólamokban érezhető, s ami még feltűnőbb, s a spontaneitást valószínűtlenné teszi, csak ez egy jelenetben. A klauzulára, az antik művészi próza ritmikus mondatvégére ismerhetünk itt, s erre maga Bornemisza jogosít fel, mikor Cicero példáját tűzi ki követendőnek. A humanizmus a klauzulát már egyenesen Cicero nevéhez fűzve ismeri s a ciceronianizmus lényeges követelményének tudja. Szónoki beszédek manírja ez másutt, Bornemiszánál a jambikus klauzula a görög drámai metrum illuziójának művészi eszköze. De hiszen Bornemisza az eloquentia, a díszes szólásmód senkitől, még Cicerotól sem felülhaladott örök mintáját keresi Sophoklesban, és kiemeli, hogy «hűséges preceptora», Tanner György, nemcsak a tragédia etikai magyarázatát adta, hanem nem mulasztotta el Aristoteles, Cicero és Hermogenes, tehát az antik retorika tanításait sem közölni. Ha siet hozzátenni, hogy ő bizony megelégedett a költő gondolatainak egyszerű, világos visszaadásával is: ez olyan szerénykedő formula, mely az első könyvírók szemében kötelező szabály volt. Bornemisza nyelvi bravúrja bármely fejlett irodalmi nyelv boldog birtokosának sem válna szégyenére.

«Irodalmunk csecsemőkora» ez, igaz, a kezdés kora, de modern európaiságunknak és tudatos magyarságunknak egyaránt közös gyökere. Bornemisza a legnagyobb kezdeményezők egyike, s itt kezdődik az a magyar irodalom, melynek étoszát épen a magyarság és európaiság kiegyenlítődésre, egymás gazdagítására törő ereje fogja megadni.

[*] V. ö. Chmel: Die Handschriften der k. k. Hofbibliothek in Wien. II. B. 276-292. ll. és Stintzing: Georg Tanners Briefe an Bonif. u. Basil. Amerbach., Bonn 1879.>

To Top