Connect with us

Mink András: A KESUDIÓ ÜGY

Mink András: A KESUDIÓ ÜGY

“Szocialista gazdaságunk a gyermekévek és a kamaszkor után a felnôttkor küszöbére ért” – kommentálta Balogh András asztalos, az Erdért Vállalat bizonyára kitûnô munkatársa az Élet és Irodalom címû hetilapban akkor már jó másfél hónapja zajló “kesudió-vitát”. Utólag elmondható, hogy a derék mesterember, azon két “levelezô” egyike, akik a vitában az egyszerû munkásemberek részérôl lehetôséget kaptak az önálló megszólalásra, akaratlanul is ráhibázott. Ha a biológiai metaforát komolyan vesszük, 1976 elejére a szocialista magyar gazdaság valóban eljutott a felnôttkor küszöbére, amit az (esetünkben meglepôen szûkre szabott) “érett” kor után tudvalevôleg az öregkor, majd az elkerülhetetlen végromlás követ.
Az 1976. február végén Bertha Bulcsú Kesudió címû opusával elindult vita az utolsó volt a konszolidált kádárizmus kvázi-kritikai értelmiségi világára oly jellemzô és általában az ÉS hasábjain folyó úgynevezett “életmód-viták” sorában. Elôdeihez hasonlóan – melyek közül a hatvanas évek elsô felének “frizsider-szocializmus”- és “kicsi-vagy-kocsi”-vitái a legnevezetesebbek – erre is alapvetôen az volt a jellemzô, hogy úgy igyekezett taglalni a létezô szocializmus jelenségeit, hogy eközben, szándéka szerint és látszólag, homályban hagyta a rendszerrel kapcsolatos politikai kérdéseket.
(A megszorító terminusokról majd késôbb.) A kádári rezsim önmagát egy folyamatosan kiteljesedô utópia megvalósulásaként jelenítette meg, még ha ez az utópia többé már nem is a kommunizmus társadalomátalakító programja volt, hanem egy közelebbrôl meg nem határozott társadalmi béke és állandóság utópiája. A “mindennapok forradalmisága”, ahogyan ezt a konszolidáció ideológusai a 70-es évek elsô felében kínjukban megfogalmazták.
Minden valamirevaló utópia lényege a politika megszüntetése az idôtlenné formált örökkévalóságban. A racionálisan eltervezett világ fô érdeme és feladata, hogy zárójelbe teszi és ellenôrzése alatt tartja azokat a kilengéseket, amelyek az emberi esendôségbôl, önzésbôl, partikuláris vágyakból erednek. Az utópiában, e nem létezô valóságban nincsenek egyedi érdekek, így nincsenek más, csak egyénre korlátozott, esetleges konfliktusok. Ezért nincs politika sem. Csak folytonos problémamegoldás, önmagát tápláló pragmatizmus. Mivel adottság, hogy a kérdések nem vonatkozhatnak a rendszerre magára, nem lehetnek politikai természetûek, a rendszer keretein belül folyó vita minduntalan visszakanyarodik az egyéni moralitás jelenségeire. Nem hiába hívták ezeket a vitákat késôbb “életmódvitáknak”. A megszólalók többsége – ahogy a szerkesztôség április 24-i vitazárója is fogalmaz – a “szocializmus érdekében szót emelô”, “jobbító szándékú építô kritikát” képviseli, évtizedes állandósággal hánytorgatva föl a “kispolgári önzést”, az egyéni “haszonlesést”, a “tunyaságot” és a hasonló tyúkléptékû társadalmi bajokat. Amelyek mindegyike ebbôl a nézôpontból maga volt a megfejthetetlen rejtély: miért viselkedik az Egyes ésszerûtlenül egy ésszerûnek épített világban, miért esik saját rövid távú vágyai vermébe, amikor hosszú távú érdekei oly nyilvánvalók. Az ellenállók pszichiátriai esetté nyilvánítása, amely ez idô tájt divatos megoldás volt béketáborszerte, nemcsak aljas cinizmus volt a hatalom részérôl, hanem magától értetôdô reakció is: aki nem ismerte föl a szocialista társadalom fölényének nyilvánvaló igazságát, az kizárólag elmebeteg lehetett. Miért tehetetlen, ügyetlen, lusta, önzô és rossz az egyén, legyen vezetô apparátcsik, beosztott vagy egyszerû sunnyogó, notórius munkahelyváltoztató “vándormadár”, akit csak az érdekel, hogy többet keressen lehetôség szerint kevesebb munkával, amikor minden adott ahhoz, hogy ügyes, hatékonyan szervezett, becsületes, megelégedett és boldog legyen? “Úgy tûnt, a Magyarországon lakó emberek ügye eléggé jól áll. Nincs munkanélküliség, az állam szavatolja a táppénzt és a gyest, az emberek jó ruhában járnak, tevékenyek, kíváncsiak, könyvet olvasnak, színházba járnak, autót mosnak, kutyát sétáltatnak, vitatkoznak, néha ingerültek, máskor dühösek. A gyárak, a termelôszövetkezetek közösségi tulajdonban vannak, egyenlôek vagyunk a törvény elôtt” – vázolja elénk Bertha Bulcsu a kádári aranykor vízióját, amely máig fogva tartja honfitársaink jelentôs részének megszépítô emlékezetét, de amely már akkor is olyan volt, mint Tantalosz elôtt az enyhet adó víz: mintha szomjazó ajkaink elôtt csobogott volna, de soha nem kortyolhattunk belôle. Egy újra és újra elvesztett világ.
Hosszasan lehetne élcelôdni a kesudió-vitához hozzászóló írók, közéleti és egyéb tudorok dillettantizmusán vagy óvatoskodásán. Amit akkor nem tudtak vagy nem mertek leírni (vagy ha szôrmentén is, de le mertek írni, mint Zsille Zoltán, Hagelmayer István és Bácskai Tamás), az már tíz évvel ezelôtt is közhely volt. Sôt már a maga idejében is anakronisztikus volt a kesudiózás az egyenlôség és az egyéni érdekeltség dilemmájáról, az irracionális és felelôtlen beruházásokról, a rossz minôségrôl, a hiányról és a pazarlásról, arról, hogy a melósok miért söröznek munkaidôben, és az ezekbôl fakadó rossz közérzetrôl. (A szerkesztôség a Termeljünk jobb közérzetet! leleményes alcímet biggyesztette a vitához, elvégre minden, ami van, csak közérzet lehet!) Ez a fajta közéleti moralizálás semmi újat nem mondott az 1960-as évek elsô felének álvitáihoz mérve, arról nem beszélve, hogy az ellenzéki és a félhivatalos közgazdasági diskurzusokban ettôl a szinttôl már fényévekre jártak. A nyilvánosság jobb, bár még jobbára illegális köreiben ekkor már széltében-hosszában beszélték, hogy a rendszer úgy rossz és hazug, ahogy van. De a “kesudió” nem ezért érdekes, hanem azért, mert benne maga a rendszer tükrözôdik.
A Kádár-kor a paradoxonok kora volt. Szinte minden, ami hozzásegítette önmaga zavartalan újratermeléséhez, egyúttal lassan erodálta is. Vegetálásának feltétele az volt, hogy egyetlen ôszinte szót sem mondhatott sem az eredetérôl, sem az állapotáról, sem pedig a céljairól. Ugyanezért volt pusztulásra ítélve. Az álviták közéleti szerepe is ennek megfelelôen kétélû: fontos szerepük volt a rendszer mentális újratermelésében, a politikamentes állandóság “közérzetének” fenntartásában, ugyanakkor soha nem voltak a rendszer számára komfortosak. Az “egyéni érdekeltség” kontra “fôzôcskés-kispolgári autarkia” – hogy a hatvanas évek e jól sikerült és minduntalan felbukkanó fogalmi ellentétpárját idézzem, bár bornírt módon elfedte a lényeget, mégis a lényegrôl szólt. Arról, miként is lehet a szocializmust megszüntetve megôrizni. Az álviták nyelvére fordítva: hogyan lehet valamirôl úgy beszélni, hogy nem beszélünk róla. E viták funkciója a politikai diskurzus helyettesítése volt. Ám ahol nincs politikai diskurzus, ott szükségképpen minden az. A lusta pincér, a hanyag pék, a felelôtlen külkereskedô, a sörözô munkás, mivel értelmetlen és rendszeridegen elemek voltak, óhatatlanul rendszerkritikává lényegültek át. A fogalmakat ugyan kódolták vagy elfedték, de ettôl a dolgok maguk és a velük kapcsolatos kényszerû és egyre beszédesebb hivatalos hallgatás nem váltak kevésbé kínossá. A “kesudió” is, mint minden elôdje, kínos volt és rosszkor jött.
1976 táján a magyar szocialista gazdaság a bôséggel és olcsón áramló olajdollárok felhajtóerejének köszönhetôen úgy lebegett a reform és a megdermedés állapota között, mint Mohamed koporsója ég és föld között. A kesudió-vita is, akár a korábbiak, a szocialista reformpolitika súlyos göröngyeinek és kátyúinak kétdimenziós, vagyis ellaposult kivetülése volt. A Kádár-rendszer igényelte a reformot, vagy legalábbis a reformretorikát. Egyrészt mint legitimációs forrást. A reform azt bizonyította, hogy ez a rendszer nem azonos a Rákosi-rendszerrel, hogy a gazdaságpolitikát nem az ôrült voluntarizmus, hanem a józan paraszti ész határozza meg. Persze már akkor is tudható volt, hogy ez csak részben sikerülhetett: volt azért olefin-program meg eocén-program, amikor a legenda szerint nyitás elôtt szenet kellett levinni a frissen megnyitott bányába, hogy legyen mit az avatóünnepségen felhozni. De a reform aurája, reménye valami illúziót táplált az iránt, hogy mégis másképpen van, vagy legalább lehetne másképpen. Ha okosabbak lennénk, önzetlenek és belátók: amirôl a kesudiózás litániázott.
Azután a reform stabilizáló tényezô is: állandóvá teszi az átmeneti állapotot. Bár a 70-es évek elején, mint ez közismert, a gazdasági reformot leállították, ezt a hivatalos zsargon kezdetben nem tükrözte. A reformellenes lépéseket is reformretorikába csomagolták. Ezzel azt a látszatot lehetett kelteni, hogy valami halad elôre, ha óvatosan is. Ezért, aki mást akar, aki az igazságot akarja, az felelôtlen radikalizmusával az elért és a jövôben elérhetô elônyöket tenné kockára. Amíg van reform, addig van mit veszélyeztetni. Ez az ideológiai-retorikai retesz meglepôen jól zárt egészen a 80-as évek második feléig, remekül bevált a magát kritikai szerepben látó rendszerkonform értelmiség önigazolásaként.
Vagyis a reformot nem lehetett nem elkezdeni, nem lehetett abbahagyni, de természetesen nem lehetett véghezvinni sem. A szocialista gazdaság önmaga jellegébôl fakadó problémáinak nem volt a rendszeren belül megoldása. (Illetve volt, a klasszikus sztálinizmus, amikor a rendszer defektusai szolgáltatták a diktatúra bôvített újratermeléséhez, az ismétlôdô tisztogatásokhoz a politikai fûtôanyagot, de 1956 után ez már nem volt hozzáférhetô megoldás.) És persze minderrôl nem lehetett beszélni sem. A reformretorika egyfelôl hatékonyan stabilizált, másfelôl mégiscsak a kölcsönös és sokoldalú megtévesztésen alapult. A rendszer hívei úgy vélték, hogy bár látszólag minden megváltozik, valójában minden marad a régiben. Mindenekelôtt az ô hatalmuk.
A reform hívei pedig, akik közül jó néhányan bizonyára titkos álmokat szövögettek a rendszer lassú eróziójáról, azt gondolhatták, hogy miközben látszólag minden marad a régiben, valójában minden megváltozik. Mindkét oldal úgy hitte, hogy átveri a másikat, miközben saját magát is becsapta. A rendszer pedig lassan elenyészett.
Az álviták örökzöld témái, a “lustaság”, a “tunyaság”, az “ösztönzés hiánya”, a “kispolgári önzés” valójában a rendszer jóléttel és modernizációval kapcsolatos növekvô zavarát is feszegették. A hagyományos baloldali progresszió mindig is modernizációorientált volt. Emlékszünk még: “Villamosítás és szovjethatalom…” A technikai fejlôdés a gazdasági fejlôdés, a bekövetkezô jólét elôfeltétele, és ez az általános jólét az, amelynek nevében a kommunisták is felléptek. Igen ám, de mi van akkor, ha a túl korán beköszöntô jólét lelohasztja a dolgozók forradalmi lelkesedését, mielôtt még a forradalom visszavonhatatlanul bevégezné mûvét? Továbbá, és ez még hátborzongatóbb, mi van akkor, ha az anyagi jólét és a materiális javak hozzáférhetôsége, a fogyasztói kultúra vonzereje a kapitalizmus áporodott szellemét élesztgeti a dolgozókban, és ugyanehhez a burzsoá ellenforradalomhoz kínál technikai eszköztárat? Például a telefont, a videót, a kábeltévét, a pécét. A magánkommunikáció lehetôségét, ezáltal az információs szabadság növekedését. Az általános jólét óhatatlanul az egyéni jólét növekedésében, azaz az egyéni szabadság növekedésében mutatkozik meg, és egyéni érdekeket indukál. Hacsak az általános jólét folyamatos és megállíthatatlan növekedése nem azt jelenti, mint a “klasszikus” korban, hogy amúgy, személy szerint mindenkinek egyre rosszabb. Innen az atavisztikus rettegés a “kispolgári-fôzôcskés autarkiától” , innen az örök “A-szektor kontra B-szektor”-dilemma. Váci Mihály már 1962-ben azon sopánkodott, mi lesz a kommunizmussal, ha a munkásosztály munka helyett a kommunizmus napsütötte, homokos partján hentereg. A jólétben, amit ez a szocializmus elhozott minékünk – így a kesudiózás -, már semmi nem ösztökéli a dolgozót, hogy rendesen dolgozzon. Kialakul a rossz kör, ahogy Bertha fogalmaz: mindenki lusta és rosszul dolgozik, és mindenki arra hivatkozik, hogy más is azt teszi. “Alapvetô módosuláson ment át társadalmunkban a munka vállalásának motivációja. A munka nem létkényszer, senkit nem lehet többé az utcára tenni. E nagy emberi felszabadulás az állandó stressz feloldódásával szinte szükségszerûen hozza magával a lazítást, az elkényelmesedést, hacsak nem sikerül a munka vállalásának egy újfajta motívumrendszerét nagy hirtelen meggyökereztetni a társadalomban” – elemzi Maróti Lajos a szocializmus gyors és átütô sikereinek hátulütôit. “Végül, de nem utolsósorban a munka örömszerzô funk- ciója is egyre ritkábban lelhetô föl napjainkban.”
A konstruktív megoldás a teljesítmény szerinti elosztás veszedelmes elvének alkalmazásában körvonalazódott Marótinál. A dolog lényegét, amolyan öntudatlan (vagy esetleg titkos) hayekiánus libertárius módjára Hárs László ragadta meg, amikor Lovas Mártonnak a kor aszkézis-demagógiáját híven tükrözô kiszólását kommentálta. Lovas szerint nem az a baj, hogy nincs elég telefon. “Inkább az a bajunk” – írta, “hogy túl sokat telefonálgatnak”. Hárs válaszából a végromlás kürtjelei hallhatók ki: túl sokat telefonálgatunk. Túl sokat lépegetünk a cipônkben, ezért leválik a talpa. “Addig nem jön semmi rendbe, amíg én csak úgy gatok és csak úgy getek, bele a vakvilágba, kényem-kedvem szerint. (…) És magától értetôdô kispolgári mohósággal habzsolom a gyógyszert, és addig gyógyítgatom magamat, míg idônként eltüntetem a patikából a viskent, a panangint, a miscleront. Engem, a fogyasztót kell megtervezni, engem, a használót és felhasználót kell racionalizálni!” Nos, ez végül nem sikerült. A jónép addig getett, amíg elgatta a szocializmust – és vele a reformot is.

Forrás: Beszélő

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top