Connect with us

Füst Milán: Benedek Marcell – Vulkán

Füst Milán: Benedek Marcell – Vulkán

Vulkán. Egy nemzedék regénye – ez a címe Benedek Marcell új könyvének. Mit is jelent e szó: vulkán? A címlapon levő rajz segítségére siet képzeletünknek: a földből feltörő füst és lángoszlop tövén alulról megvilágított parányi emberek tömege rajzik. De képzeletünk már többet is lát: ég és föld csakhamar sötétvörös, pokoli kavargásban válik eggyé – hamu-fellegek borítják el az eget, a napot – s a föld alól lassú és szaggatott dörejek hangzanak…
Vajon a forrongás veszélyének ezeket az érzéseit akarta-e Benedek Marcell kifejezni könyve címével, vagy ehhez hasonlót? Bizonyára. S miről szól könyve? Egy fiatal emberről szól, aki a nemrég lefolyt idők nehéz társadalmi és lelki küzdelmein vergődik át, sehol sem találva meg lelke egyensúlyát, végül is megnősül és kitörvén a háború katonának megy. Azaz, hogy – talán nem is mondom el egészen pontosan… Mert a hős nem is nagyon vergődik, nem is keresi valami nagyon lelke egyensúlyát – mindez inkább csak érintve, pedzve, jelezve van e műben, ha sok szó is esik róla. Inkább csak elhisszük, hogy szenved s nem érezzük át. A hős élete-története körül pedig egy sokunk előtt ismerős ifjúság korrajza bontakozik ki – társadalmunk sok ismert és neves szereplőjét veti fel az áradat s nyeli el ismét: az emlékek egy tarka kosara borul fel előttünk.
Valóban van is egy kis forrongás e regényekben – s ki tényeit egykor valóban átélte, bizonyára többet lát e múltban, mint amennyit az elfogulatlan olvasó előtt az emlékeknek ez az albuma rekonstruál. Úgy látszik, talán éppen az itt a baj, hogy a szerző nagyon is közel állt valamikor s közel áll még most is ahhoz, amit leírt.
Ki ne ült volna már le, hogy sokat szenvedett emberek élettörténetét hallgassa? S ki ne csalódott volna már? Az ember várakozik – hogy íme, most aztán igazán érdekeset fogunk ám hallani – mert ez nem regény, ez valóság – s nemsokára már csalódottan néz körül: ez a kicsinyes történet, ez-e az a nagy és súlyos mondanivaló, ami az emberből egy élet szomorúsága után kikívánkozik? De az elbeszélő már maga is észrevehette, hogy nem tudott kellő hatást kiváltani belőlünk, mert zavartan s búsan legyint a kezével, mintha azt akarná mondani: Mit tudtok ti? Próbáljátok csak meg! Nem olyan könnyű az! – S elhallgat.
S ki ne hallott volna már hivatásos hazugokat mesélni elképzelt kalandjaikról?… Az ember leül, előre feltett, ravasz szándékkal, hogy a körmükre koppint, mihelyt csak lehet. S öt perc múlva már azon veszi észre magát, hogy nagyszerűen mulat, hahotázik, vagy szomorkodik, ahogy éppen a svihák elbeszélő óhajtja, aki e percben épp egy veszélyes forduló esélyeit mérlegeli elméjében s próbál az eddigieknél még nagyobbat hazudni.
Hát ez éppen a művészet nagy kérdése. Mi megesküszünk rá, hogy Benedek Marcell regényében minden szó igaz… Azaz, hogyha nem is minden szó, de a legtöbb szó – s még nem tetszik nekünk, nem ragad magával e regény. Úgy látszik, az írónak még sem szabad ennyire közel állnia, tapadnia a valósághoz. talán éppen az köti meg képzelete szabad szárnyalását. – Maga a törekvés, hogy igazat akar mondani, még nem biztosítja neki az olvasó érdeklődését, dicséretet még nem érdemel. Ha jobban tudok hazudni, elhihetőbben, ha valószínűbbé tudom tenni, ami sosem történt meg velem -, akkor talán jobb, ha hazudom… Vagyis: ha összefoglalom, alakítom az anyagot s inkább a képzeletre bízom, hogy alkosson akár egy egészen új világot, mint gyarló emlékezőtehetségemre, hogy így-úgy rekonstruálja, ami elmúlt… Talán Benedek Marcellnek éppen az a hibája, hogy még nem tanult meg hazudni: összefoglalni, helyzeteket kitalálni, komponálni – még nem ismeri jól a művészet eszközeit. Becsületes törekvése az, hogy amennyire lehet puritán igazságossággal tárja elénk ami valóban megtörtént vele, amit ifjan érzett és gondolt s nem tudja még, hogy ha azt akarom, hogy művem a puritán, meztelen és egyszerű igazság erejével hasson: egyáltalán nem szabad az égre emelve szemeim igazságom hiszékeny és együgyű rajongójának lennem, mikor írom, hanem épp ellenkezőleg – a legnagyobb tudatosság, kritika és számítás kelletik épp az ilyenfajta művek írásához. Vagyis: az író sosem oly egyszerű, őszinte és nyugodt lény, mint ahogy a műve hat – s rendesen nem is írja oly könnyedén, mint ahogy az olvastatja magát. (Aminthogy Tolsztoj nem volt egy naiv és jóságos paraszt, hanem a legnagyobb életismerő, egy a művészet minden routineját értő igen tudatos és igen okos író.)
Benedek Marcell úgy beszéli el az eseményeket, ahogy azok valóban megtörténhettek – s klasszikus példáját produkálja, hogy így elbeszélni még memoár-írónak sem szabad. Az eredeti nevükön is sokszor említi kora szereplőit: Riedl Frigyes, Kont Ignác, Kernstok Károly s mások szólalnak meg regényében – s talán szóról-szóra azt mondják itt is, amit a szerző annak idején tőlük hallott – s mégis halványak, élettelenek alakjai. Mivelhogy az írónak csak írott szavak állnak rendelkezésére mikor alkot s nem hangok, fények, mozdulatok, mosolyok s mindaz a sok ismert és ismeretlen erő, ami a valóság látszatát kelti: ennélfogva betűiben kell az egész életnek, hangnak, fénynek, mosolynak rejteznie. De ehhez először is az kell, hogy érezze is az életet. Ha csak annyit vettem észre, hogy A. elment B.-hez s elkezdett vele vitatkozni – akkor keveset vettem észre, mert mialatt vitatkozott, azalatt élt s éppen azt, hogy élt, kell mindenféle mesterkedéssel a papíron újra megteremtenem, elhitetnem az olvasóval. S azt nevezzük ihletnek, ha az író az élet teljét érzi – oly sokat, hogy lénye mélyéből buzogva, vetélkedve torlódik a sok életelementum, forróvá fűti az elmét és szívet s szinte önkívületben, szerencsés ösztöne sugallatára válogatja ki: melyik “megfigyelés” fogja a többi elhallgatott alkotó-elemet is pótolni, esetleg mily irrealitás hívja életre a realitást, mily realitás érezteti a transzcendenst, vagy milyen elképzelt hazugság az igazságot: mert a művészet nem bátortalan, nem puritán, nem finnyás, nem fél hazudni: mert papíron egy második életet teremt, mert éppen mindenáron fel akarja támasztani a holt betűt. Vagyis: a tükör lehet görbe, az sem baj, ha torzít – fő, hogy az igazság és az élet fényesedjék benne.
Benedek Marcell regényében csak azt dicsérhetjük, amit a szerző akart s nem azt, amit elért. Kétségtelen, hogy sokat akart nem köznapit – s ez kiérzik művéből. Valóban egy kor vulkánját akarta elénk idézni, hogy megrendüljünk elemi erejétől – valóban egy nemzedék történetét akarta megörökíteni -, de a konceptus nagy küzdelme regényében efemerré törpült. Sokat látott, de írásközben már keveset vett újra észre abból, amit régen átélt. Ennélfogva hősének sorsa nem hat ránk: az a benyomásunk, hogy az író kedves emlékeit akarta általa megörökíteni, felelni kívánt néhány válasz nélkül hagyott kérdésre –, utólag igazolni akkor meg nem értett cselekedeteket… vagyis magánügyeit intézi el előttünk. Maga a hős kora s környezete kultúrájával kissé túl is van telítve… annyi bizonyos, hogy mindent felszippant, amiről azt hiszi, hogy “kortünet”, megmártogatja magát az áramlatokban – s a felvett bölcsesség oly természetesen ömlik ajkairól, mint sok asszonyéról. Tulajdonképpen igazi hatást alig is tesz rá valami – legalább is ellenőrizni ezt nem tudjuk -, annál többet halljuk ágálni, beszélni, Ibsent, Bergsont idézni s ami csak becses… Úgy nézzük, hogy tulajdonképpen felületes emberke, akinek nem is való ez a sok mindenféle s aki inkább modern szólamoktól kótyagos, mint meggyőződéseitől lelkes – s ezt kínos éreznünk, mert szemmel látható, hogy az író nem ilyennek akarta előttünk feltüntetni.
Aminthogy környezete is kissé túl nagy természetességgel, szinte a vezércikkek biztonságával beszél mindarról, amiről komoly és gondolkodó ember csak óvatosabban tudna nyilatkozni. Valahogy oly határozott svunggal beszélnek például egymás legbonyolultabb lelki dolgairól… Valahogy úgy, mint az a két asszony, akiknek párbeszédét egyszer évekkel ezelőtt sikerült örökre megjegyeznem:
– Tanulsz még festeni? – kérdezte az egyik.
– Ó hogyne, hogyne…
– No és hogy megy? Persze jól?
– Ó köszönöm, jól – nagyon jól haladok…
– No és az egyéniséged?
– Az is fejlődik…
Nem hasonlít-e ez a párbeszéd az itt következőhöz: – A hős már nem szereti a leányt, akit szülői neki szántak. De a leány hű ragaszkodása mégis meghatja s egy sétán kitárja előtte karjait. Ekkor hősünk öccse váratlan mellettük terem s előbeszéd nélkül, hamarjában ezeket közli fivérével:
“- Megállj, mondta fojtott hangon. – Nem engedem. Hazudik. Fel akarja áldozni magát. Olyan, amilyennek te nevelted romantikus korszakodban. De én nem engedem.” stb.
Vagy nem hasonlóan jellemző-e az a hamis és felemás jelenet, mikor egy ájulásából ébredő hölgy e szavakkal fordul szerelmeséhez:
– “… Nem emlékszik az utolsó ígéretére? Nem is volt solnessi ígéret: kimondta, élőszóval, nemcsak gondolatban tette…”
Hát ezeket a szép szavakat mégsem volna szabad egy súlyosan sebesült hölgy ajkára adni. Aminthogy nem volna szabad csillag alatt ilyen megjegyzéseket tenni:
“Ez a regény azokat a szellemi hatásokat akarja bemutatni, melyek hősének és generációjának fejlődését előmozdították. E hatások között igen fontos a Jaurčs működése is. Regényben ezt lehetetlen másként megírni, mintha saját szájából hallja a hős azt, amit mi csak olvastunk. Ezért, bár az irodalmi fikció rovására, kötelességemnek tartom figyelmeztetni az olvasót, hogy Jaurčsnek minden e regényben előforduló jelentősebb szavát és halála leírását is megtalálja Rapoport Jaurčsről szóló könyvében elszórva”.
Nem tudom, mért ne lehetne regényben a közvetett szellemi hatásokat is bemutatni? Tudtommal Raszkolnyikov sosem beszélt Napóleonnal… Hatása rá mégis elég nagy volt. Bár hiszen akár beszélhetett volna is vele – mert hiszen szabad az írónak Napóleont is szerepeltetnie, csak tudjon úgy hazudni, hogy elhiggyük neki. – S mi hatást tett Jaurčs hősünkre személyes megjelenésével? – Semmilyet.
Aminthogy nem szabad zárójelben ilyen megjegyzéseket tenni: “(Pierre argot-ját bajos volna híven magyarul visszaadni. De a hűség kedvéért mégis kénytelen vagyok jelezni azt az f-fel kezdődő, illedelmes francia könyvekben rendesen kipontozott szót, mely Pierre-nek ritka mondatából hiányzott s hol melléknév, hol ige szerepét töltötte be.)”
Hát ez az, ami nem zárójelbe való, hanem amit az írónak, sőt műfordítónak is zárójelen kívül kell tudnia megoldani azért író. Ez itt, csak szó, szó, szó, mint Hamlet mondja. Az írónak tudnia kell, mely szavak gyújtják fel az olvasó képzeletét – mert hiszen tulajdonképpen az olvasó képzeletében jön létre a regény, ott kezdenek élni, mozogni az alakok s nem a papíron. Ehhez pedig az kell, hogy az ember ne legyen ennyire kényelmes… Egy kicsit vesződni kell vele az igaz… s akkor Pierre úr magyar fordításban is úgy fog beszélni, hogy élvezzük a párizsi zamatot.
Hogy Benedek Marcell mégis tehetséges ember, arról jó ízlésén kívül, regényének néhány finomabban rajzolt s frissebb erővel megírt jelenete tanúskodik. Írói stúdiumok s nagyobb türelem bizonyára jobb munkát is fognak még belőle kiváltani.
Forrás: Nyugat • / • 1918 • / • 1918. 19. szám • / • Figyelő

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top