Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv – A költői képzelet
I. RÉSZ: KIS KÖNYV A VERSRŐL – A költői képzelet
Ha a költői képzelet történetét akarnók megírni, éppen úgy vissza kellene mennünk az ősember világáig, mint a művészetek történetében. Az ősember, magyarázatot keresve a természet többé-kevésbé félelmes jelenségeire, a mítoszok egész sorát teremtette meg. A mítoszok a képzelet művei. De tud-e teremteni a képzelet? Valójában nem. A világ adott keretei közül nem léphet ki, csak meglevő elemeket kapcsolhat össze. Ezzel nem teremt ugyan, mégis valami újat alkot, mint ahogy két rész hidrogén s egy rész oxigén vegyülése a két gáznemű anyagból, új folyékony halmazállapotú anyagot alkot – a vizet. Megbocsátható tehát, ha a képzelet alkotó munkáját olykor teremtő munkának nevezik, Petőfi is azt mondja képzeletéről: „új világot teremt”. Bizonyos értelemben csakugyan új ez a világ, amelyet a képzeletnek köszönhetünk. A meglevő elemek új kapcsolatba kerülnek, új arányokban keverednek vagy vegyülnek egymással. Égitestek, természeti jelenségek emberi személyiséget, emberi tulajdonságokat nyernek, érthetőbbé, kevésbé félelmessé válnak.
A mítoszok gazdag meseanyaga nem tartozik mostani tárgyunkhoz, de nagyon is idetartozik a természeti erők és emberi ösztönök megszemélyesítése. Az ember minden gondolatának, érzésének középpontja ő maga, önmaga kifejezésére talált mindmáig pótolhatatlan eszközt a képzeletnek abban a munkájában, amelyet a poétikák megszemélyesítésnek neveznek. Venus az én szerelmem, Cupido az én vágyam, Mars az én harcos ösztönöm kivetítése. Ezek a mitikus nevek, évezredes költői használat után elkophatnak, puszta névvé, díszítéssé válhatnak, elvesztik egyéni tartalmukat – de eredetükről, ősi jelentőségükről nem szabad megfeledkeznünk.
A mítosz-alkotás az emberi képzeletnek hosszú-hosszú időn keresztül fejlődő, kollektív munkája. Sokrétűbb és hosszabban tartó munka egy gót székesegyház felépítésénél.
Új mítosz alkotásához kevés egy rövid korszak vagy éppen egyetlen költő képzelete. De azért vannak történelmi személyiségek, akik mitikus alakká válnak a nép képzeletében, különösen ha eltűnésük módja rejtélyességével megmozgatja a fantáziát (Barbarossa Frigyes, Petőfi Sándor). És vannak költők, akikben teljes, mitikus világgép alakul ki – ilyen William Blake, a misztikus angol költő a XVIII-XIX. század fordulóján. És van, akinek megszemélyesítései egész költői pályáján olyan következetesek, hogy összefüggő mitikus világképpé alakulnak – ilyen Ady.
Ha a valóságos világ nem is, a világnak lelkünkben tükröződő képe gazdagabbá, teljesebbé válik a képzelet segítségével. A képzelet nem csupán a megszemélyesítéssel, tehát élőnek és élettelennek keverésével dolgozik. Tegyünk egy lépést a mítosztól a mese felé. Itt az arányokkal folyik a játék. Törpe és óriás: az ember kicsinyítve és felnagyítva. Sárkány: felnagyított gyík. Gyakori eszköz a tulajdonságok keverése: a félig ember, félig hal vízisellő, a félig ember, félig ló kentaur stb. A mese sok állatot ajándékoz meg a beszéd adományával, különösen a táltos lovat. Testi és szellemi lény keveréke a tündér. Az összekeverő képzelet néha beteges túlzásokig megy, például a Szent Antal megkísértését ábrázoló festmények szörnyalakjain.
Nem beszélünk itt a képzeletnek azokról a megnyilatkozásairól, amelyek a meseszövő regény- vagy drámaírót, a jellemek ábrázolóit segítik munkájukban. A lírai költő nem sző mesét, történés sokszor nincs is a versében, egy lelkiállapotot, hangulatot, érzést fejez ki. jellemezni csak önmagát jellemzi – azzal, hogy saját lelkét vagy a külső világot rajzolja. De éppen ehhez van szüksége a képzelet megelevenítő erejére, s ha a költőt ismerni akarjuk,elsősorban képzeletével, annak megnyilatkozási módjával kell megismerkednünk.
A leírás megelevenítése
Vegyük szemügyre, hogyan eleveníti meg a költő a külső világot s annak tükröződését a maga lelkében. Ez a külső világ a költő hangulata, érzése, mondanivalója szerint a csillagok szférájától vagy egy mesebeli tündérországtól a pokol félelmes látomásáig terjedhet. A költői látomásnak ezt a megvalósítását leíró költészetnek nevezi a poétika.
Hogy a leírt külső világot mozgás, cselekvés közben kell ábrázolni, arra már Homérosz rájött, de a költőutódok éppen ezt a nagyszerű leleményt nem vették észre. A Homéroszt rosszul utánzó hosszú leírások élettelenné, unalmassá váltak. A regényolvasó is gyakran átlapozza a leírásokat, s joggal, ha a megelevenítő mozgás hiányzik belőlük. A XVIII. században divatos leíró költemények ma olvashatatlanok. Csak ekkor, évezredekkel Homérosz után, látta meg Lessing a homéroszi lelemény lényegét.
Az igazi leíró versben két dolgot keresünk: az élő, mozgós, cselekvő világot s a költői lelket, amely ezt a világot magára vonatkoztatja.
A legtökéletesebb példák tárháza eben a tekintetben Petőfi leíró költészete. Az alföldi táj, amelyet leír, nem „van”, hanem történik, mégpedig az ő lelkében történik. Nagy tett az Alföld költői fölfedezése – az ábrázolás módja teszi azzá. Az Alföld a költő szabadságvágyának jelképe, de otthona is, amelynek nagy színfoltjait és apró részleteit egyformán a szeretet éleslátásával figyeli.
Nehéz a választás, de használjuk fel jellemzésül A Tisza című verset.
A költő maga végig ott áll a leírás középpontjában, az ő tekintetét kell követnünk. A világítás hangulatát is érezzük: „Nyári napnak alkonyulatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál.”
Ezután sem felejthetjük el egy percre sem, hogy ott van a megszemélyesített, érzéssel és mozgással teli természet középpontjában. „Ahol álltam…” – „… rám merengve néztek ködön át a mármarosi bércek”; a parasztmenyecske – „rám nézett át”. Tiszta szubjektivitás a költeménybe beszőtt ódai hangú megszólítása a természetnek, s a költő forradalmi természetének megnyilatkozása az utolsó két sor a gátat áttörő, felszabadult Tiszáról.
Ennyit árul el a költő önmagáról. És most lássuk, mit cselekszik a mozdulatlannak látszó táj a lassan ballagó folyó körül.
„… A kis Túr siet beléje”… „Sárga fövenyszőnyeg volt terítve, s tartott a mezőnek”… „A levágott sarju-rendek… hevertek”… „Az alkony üszköt vet (az erdő) fejére, s olyan, mintha égne s folyna vére”… „Rózsafelhők úsztak át az égen”…
A hasonlatok, a képek gazdagsága sem feledteti az igékben megnyilatkozó mozgalmasságot.
A folyó oly simán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fordába’.
Sima tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Valóságnak és képzeletnek igazi, Petőfihez méltó és egyéniségét jellemző keverése ez a költemény.
Ady Endre, egyéniségének megfelelően, érzékibb módon látja a természetet, de Petőfi módjára az igék sűrű seregével eleveníti meg.
A Májusi zápor után két első szakasza így hangzik:
Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott, a záporverte mezőn,
Piros dalra gyújtott a vér,
Piros dalra gyújtott a vér.
Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap.
Szökkent a lomb, virult a Föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt,
S csókolt minden az Ég alatt.
Van azonban a szubjektív mellett objektív, tárgyilagos ábrázolásra törekvő líra is. A költő maga – szerényen vagy gőgösen – visszahúzódik, az „én” szót ki sem ejti, s természetére csak abból következtethetünk, hogy mit akar meglátni és megmutatni a külső világból. Ilyen volt a francia parnasszisták költészete a XIX. század második felében. Színes, de hideg csillogású leírásokkal, tökéletes formaművészettel kápráztatták el az olvasó szemét. A költő egyetlen feladatának a látomás művészi kifejezését tekintették, hangulati vagy érzelmi kísérő zene nélkül. De látomásukat ők is a mozgás, cselekvés érzékeltetésével elevenítették meg.
Jellemző példa José de Heredia szonettjeiből A korallzátony:
A dús korallerdőt alant a napvilág
Rejtelmes hajnalként világosítja meg,
S a langyos mélyben az ágas-bogas tömeg
Félig: nyíló állat, félig: érző virág.
S minden, minek a só s a jód zamatot ád:
Rostos hínár, moha, tengeri sün, remek
Mintázatú rajzzal, mint gyász-bíbor remeg,
Borítja a korall recés talapzatát.
A zománc-csillogást kioltva, merre mén,
az áttetsző árnyban, az ágbogak közén,
Egy fényes pikkelyű hal úszik tétova;
S amint meglibbenti tűzszínű uszonyát,
A mozdulatlan kék, komor kristályon át
Arany, gyöngyház, smaragd borzongás fut tova.
(Vargha Gyula fordítása)
A képalkotás
Bármily tökéletes is formailag a parnasszista költészet, olvasás kielégítetlenül hagy. Hiszen éppen azt nem találjuk meg benne, amiért verset szoktunk olvasni: hogy a költőn keresztül ismerkedjünk meg önmagunkkal. A mi költőnk az, aki nemcsak látja a világot, de valahogyan is látja: sötét vagy világos színben, rajongva a természetért, vagy elkeseredve az élet igaztalanságain, rezignáltan vagy forradalmi tűzzel.
A világnak ez a bensőséges látása festi egyéni színre a kifejezésnek azokat az eszközeit is, amelyeket képalkotás gyűjtőnéven foglalhatunk össze. Általánosságban említettük már a képalkotó fantáziát mint költői tulajdonságot. A poétikák sorba is szedik a költői kép különböző formáit: hasonlat, metafora, szimbólum, allegória stb. Ezek most annyiban érdekelnek bennünket, hogy honnan meríti őket a költő; képek megválasztásában nyilatkozik meg egész természete, pillanatnyi hangulata éppen úgy, mint állandó világszemlélete. jellemző lehet a költőre a képekben való romantikus „bujálkodás”, ahogy Berzsenyi mondja, de az lehet a klasszikus mértéktartás is, vagy az objektív, reális ábrázolás.
Mint ahogy a nyelvet a közösségtől kapja a költő, a képalkotás módját is tőle tanulta, csak szebben, gazdagabban, eredetibben, egyénibben adja vissza azt, amit kapott. A közbeszéd is él hasonlatokkal, metaforával, még szimbólummal is. A hasonlatra mint segítségre, mankóra van szükségünk, ha valaminek egy-egy jellemző tulajdonságát ki akarjuk emelni. Ilyenkor előrántunk egy másik valamit, amiben ez a tulajdonság köztudomás szerint megvan. Puha, mint a vaj, kemény, mint a vas – mondjuk minden költői szándék nélkül. Vasakaratról is beszélünk, nem is sejtve, hogy ezzel már összevont hasonlatot, metaforát alkotunk. Amikor a zászló előtt kalapot emelünk, egy szimbólum – a haza jelképe – indít erre. Mennyi kifejezhetetlen érzés, hány emlék sűrűsödik össze bennünk akkor is, ha csak kimondva halljuk, vagy nyomtatva látjuk ezt a szót: zászló!
Ha a jelkép értelme (eszme, gondolat) egyetlen képes szóval kifejezhető, allegóriának nevezzük. Az allegória néha magyarázatra szorul, akár mert önkényesen választottuk, akár mert bizonyos tárgyi ismeretet követel meg az olvasótól (pl. a görög mitológia ismeretét). Az allegorikus festménynek vagy szobornak aláírt címre van szüksége, hogy megértsük. A költői allegória megfejtése nem nehéz: Arany verse, A gyermek és a szivárvány mindenki számára világosan szól az ábránd-kergető csalódásról. De a mi költészetünkben külön szerepe is van az allegóriának. A költő és az olvasó néma összeesküvése volt ez a Bach-korszak cenzúrája ellen. Mindenki tudja, kicsoda a legyilkolt fiát sirató Ráchel, s ki a zsarnok Edward, akit a walesi bárdok nem hajlandók megénekelni.
Most próbáljunk egy-két kiszakított hasonlattal vagy képpel megvilágítani néhány nagy költő lelkéből annyit, amennyit egy ilyen rövid villanás elárul.
A XVI. század egyetlen nagy magyar lírikusa, Balassi Bálint jól ismerte a virágénekek kép-gazdagságát, amit még Erdősi Sylvester János is megdicsér, erkölcsi aggályai ellenére. Balassi felhasználja ezt a gazdagságot, de szükségesnek tartja meg is magyarázni:
Most adá virágom nekem bokrétáját,
Magához hasonló szerelmes virágát,
Kiben violáját kötötte, rózsáját:
Úgy tetszik, hogy értem ebbül ő akaratját.
Vilola szép színe mutatja hívségét,
Rózsa piros volta hozzám nagy szerelmét.
Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét:
Nézdsze, mint mutatja bölcs és eszes elméjét!
(Kit egy bokrétáról szerzett)
Költőibb s nem szorul magyarázgatásra a szarvas-hasonlat:
Mint az szarvasfi
Anyja után rí,
Ha tűle eltévedt,
Szívem úgy hal, vész,
Halálra már kész,
Hogy oda nem mehet.
(Kit egy szép leány nevével szerzett)
Ezzel a szarvassal sokszor találkozunk még a magyar költészetben. Kevéssel Balassi után Szenczi Molnár Albert mindmáig felülmúlhatatlan zsoltárfordításában:
Mint a szép híves patakra
A szarva kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra
És hozzá fohászkodik.
(XLII. zsoltár)
A sebzett szarvast – amelyről majd Arany János nagy epikai hasonlata fest reális képet a Toldiban – lírai vallomásra Kisfaludy Sándor használja fel:
Mint szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Futm, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere.
Úgy futok én e pár-szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában;
De haj! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a mérek,
S beljebb rögzik szívembe; –
Futok, haj, de vesztembe.
(A kesergő szerelem, 7. Dal)
Berzsenyinek horatiusi filozófiája és élethangulata egyetlen kis hasonlaton is keresztülvilágít:
. . . . .
… egy virágbimbó tűzök, édes Emmim,
Gyenge mellyedhez, valamint te, oly szép.
S mint mi, mulandó!
(A tavasz)
Csokonainak egyik jellemvonása a rokokó játékos, könnyed érzékisége:
Mind egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott:
Mint a delinfejérlő
Rózsába bútt bogárka:
Mint a korinti szőlő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szeplőcske Lilla mellyén.
(A szeplő)
Vörösmarty Mihály lírai nyelvét – akár érzelmes, akár bölcselkedő, akár szónokian szenvedélyes verseiből vesszük a példát – egyaránt jellemzi az, amit stílusromantikának nevezünk. A klasszicizmus hűvös általánosságával, mértéktartásával, egyensúlyra törekvésével szemben a romantika egyéni hangra, erős, néha túlzott színekre törekszik. A lírikusnál nem annyira esztétikai meggyőződés, inkább véralkat, természet kérdése az, hogy klasszikus vagy romantikus módon fejezi-e ki magát. Berzsenyiben szemmel láthatóan keveredik a versforma és a gondolkodás klasszicizmusa a véralkat romantikus lobogásával. Képeit néha kétszeresen is le kell fordítani, amíg reális magjukhoz elérünk. „Megráztad a gőztorlaszok Alpesit” annyit jelent, hogy roppant hegységhez hasonló felhőket ráztál meg: ennek a képnek reális értelme pedig: óriási akadályokat küzdöttél le, nagy, renyhe tömegeket mozgattál meg.
Vörösmarty képei nem kívánnak meg ilyen többszörös fordítást, céljuk az, hogy valóban képet adjanak. De nála is megesik, hogy képet képre halmoz: a mindennapi szóhasználatban is meglevő képből indul ki a Szép Ilonka gyönyörű két sora: „Hervadása liliomhullás volt: / Ártatlanság képe s bánaté” (a költő vallomása szerint ebből a két sorból született meg a költemény).
Álljunk meg a „hervadás” szónál. Ez nem akar képes kifejezés lenni, hiszen a képet a „liliomhullás” szóban látja a költő, ezt az allegorikus képet magyarázza a második sorban. De a „hervadás” mégis képes kifejezés, összevont hasonlat: a fiatal leány úgy hervad el, mint a virág. Csakhogy ez a kép már annyira benne él a nyelvben, hogy kép voltát éppoly kevéssé vesszük észre, mint amikor a kulacs száját, az üveg nyakát, a fa derekát, a hegy lábát emlegetjük, vagy azt mondjuk, hogy fáj a szívünk. A költő a köznyelvből vett képet fejleszti tovább, amikor a hervadást – megint csak összevont hasonlattal – liliomhullásnak evezi, s az ártatlanság és bánat közös jelképévé teszi.
A haza fogalmának az anya fogalmával való helyettesítése is elvesztette már kép-jellegét. Mindennap beszélünk anyaföldről, anyanyelvről. De Vörösmarty lelkében valósággal megjelenik az anya képe, amikor a hazáról beszél. Az elhagyott anya című költeménye erre a látomásra felépített allegória. Allegóriává szélesedik ki a hazáról mint anyáról elindított hasonlat az Országháza című megrázó erejű politikai és szociális vádirat végén:
S a hazának,
Mint anyának,
A ki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerűlne boldog napja.
Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferdítésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd, mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve: szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.
(1846)
Az enyhén érzelmes hang ritkábbal szólal meg Vörösmarty költészetében. Ehhez a hanghoz másfajta képek, hasonlatok illenek. Íme négy sor abból a költeményből, amelyben az öregség közeledtét érző Vörösmarty a veszedelmes ábrándoktól óvja ifjú kedvesét:
Hozd, ó hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
(A merengőhöz)
De az idős Vörösmartyra jellemzőbbek azok a képek, amelyeknek villámszerű eszmetársításait már alig tudjuk követni, de annál erősebben érezzük bennük a haza és az emberiség sorsán kétségbeeső költő túlfeszített lelkiállapotát. „Az ember őrült sár. Az ember fáj a földnek” =Az emberek). „A vak csillag, ez a nyomorú föld / Hadd forogjon keserű levében.” – Micsoda végtelen kétségbeesés tömörül össze a szabadságharc leveretése után írt A vén cigánynak ebben a két sorában! Talán a költő maga sem gondolta végig tudatosan, miért nevezi vak csillagnak a földet: a „vak” szóban a föld hidegsége, sötétsége, irányvesztett bolygása egyaránt kifejezésre talál. A föld keserű leve a tenger, amelyet megkeserít a szabadság nélküli kor, vagy az emberek könnye.
A sötét jelzőknek, földöntúli borzalmat árasztó képeknek egész halmaza az Előszó:
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszívekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját,
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel, csonthalmok közől,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az Isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
A félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Ezek a szörnyű képek nem filozógiai pesszimizmus, hanem kozmikussá nőtt hazafias fájdalom kifejezései.
Petőri képzeletéről nagy könyvet írtak már, s ez könnyebb feladat, mint néhány szóval és idézettel jellemezni. Gazdagságát sejtetik az eddigi idézetek is. Válogatni sem kell a versek közt, hogy megérezzük: Petőfi előtt mindig vizuálisan, képszerűen jelenik meg a világ, s egyszerűnek látszó nyelvének bőséges eszközei vannak, hogy látomásait kifejezze és valósággal rákényszerítse az olvasóra.
Minden költőnek szüksége van bizonyos időre, amíg egyénisége kialakul és megtalálja a maga formáját. Csak ennek az időnek leteltével mondhatjuk el, hogy képeit a maga színére festi. Petőfinek egész pályája rövid volt és sorsszerűen rövid a magakeresésének átmeneti ideje is. A Távolból még hangjában és képeiben is magán viseli Bajza iskolájának irodalmiasságra törekvő finomkodását:
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Valamivel természetesebb már a Tündérálom nyelve:
Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!…
De az irodalmi hatásokat hamar és véglegesen legyőzi a népdal, amelynek kifejezésmódjában könnyű megtalálnia igazi önmagát. A kezdet jelképes természetábrázolása nála szerkezeti elemmé válik majd (erről egy másik fejezetben). A természet pedig nem kívülről ábrázolt kedves tárgy, hanem a költővel azonos valami. Nemcsak látja, nemcsak mozgással, élettel tölti meg (ahogy A Tisza elemzésében elmondottuk), hanem azonossá is válik vele, amikor megszemélyesíti és egyben átfesti szerelmének, zsarnokgyűlöletének, szabadságszeretetének szárnyalását:
Az én képzeletem nem a por magzatja,
Menydörgés volt apja, villámlás volt anyja,
Csecsemő korában sárkánytejet szopott,
Ifjú korában oroszlánvért ivott.
Nem is bírtam vele, vad képzeletemmel,
Országról-országra vándorolni ment el,
Tenger zúgásával összekeveredett,
Úgy barangolta be a földet és eget.
Mit üstökös, nyargalt sivatag pusztákra,
Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára;
A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott,
A hegyek tetején sziklákat ingatott.
(Az én képzeletem nem…)
Ez a „vad fiú” – ahogy az idézet után következő sorban nevezi – nemcsak a szeretett leány oldala mellett szelidül meg, hanem az imádott Alföld leírásában is képe epikus lassúságra fékezni száguldását, hogy ráérjen egy pillantással apró részleteket is megeleveníti. A gólya nemcsak egy hasonlattal kapcsolja össze a költőt és tárgyát: „S egyszerű, mint magam… félig feketében, / Félig fejérben jár” – hanem egész kis önéletrajzzá válik, tele ifjúkori emlékekkel, a költő magasbavágyásának, szabadságszeretetének és az Alföld iránt érzett rajongásának kifejezésével, egyben pedig tájak, évszakok megszemélyesítésével.
Kevésbé személyes ízű, de képekben annál gazdagabb A puszta, télen. Vakmerő vállalkozás, bátorság kellett ahhoz is, hogy az Alföld egyhangú síkságát költőileg fölfedezze valaki. De téli egyhangúságát megeleveníteni – ehhez Petőfi képzelete kellett. Figyeljük meg, hányfajta képet villant elénk; amit „a könnyelmű, rossz gazda”, az ősz – a kikelet és a nyár gyűjtögetett kincseiből elfecsérelt. Nincs ez, nincs amaz – csupa kép. A sík határ olyan, mint a befagyott tenger. Petőfi végtelenbe vágyó képzelete szerei a tengert – amit sohasem láthatott meg. Ember-szereplők is segítenek mozgalmassá tenni a képet apró, reális részletekkel. Csaplár és csaplárné, a pipára gyújtó béres (mozdulatainak leírása Aranyra emlékeztet) s az éji szállásra igyekvő betyárnak jelképes környezete: „Háta mögött farkas, feje fölött holló.”
A nap kétszer szerepel ebben a költeményben. Érdemes lenne külön fejezetet írni ezzel a címmel: Petőfi és a nap. Hangulata és célja szerint hányféleképpen eleveníti meg a napot! Az erdei lak egy miniatűr rajzában „a jó nap” szárítja meg a vízbeesett és kimentett vadméh nedves szárnyát. A gólya napja nyilvánvalóan azonos a költővel:
Fölfelé vágytam én. Ah, úgy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy esténként megszúrják… mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám: hát így van? hát aki világít,
Ilyen jutalmat nyér? – –
A puszta, télen elején azt halljuk a napról, hogy alant repül, mint a fáradt madár. Gyaníthatjuk, hogy a költő e pillanatban nem gondolt még a vers befejező szakaszára, ahol fellobbanó zsarnokgyűlölete ezt a képet festi a lenyugvó téli napról:
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
A puszta, télen soraiban egy pillanatra megmutatott emberek eszünkbe juttatják az életképeket, amelyekben Petőfi a képek hasonló gazdagságával eleveníti meg a nép tipikus alakjait. De érjük be itt azokkal a képekkel, amelyek magát a népet, ezt az elvont fogalmat töltik meg költői élettel és egyben forradalmi jelentőséggel:
Egyik kezében ekeszarva,
Másik kezében kard.
Így látni a szegény jó népet…
(A nép)
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
(Föltámadott a tenger…)
Petőfi tudta azt, amit negyedszázaddal utóbb a francia parnasszisták elfelejtettek: nemcsak az a fontos, hogy mit lát a költő, hanem hogy ki látja.
Arany János kép-gazdagsága epikájában nyilatkozik meg legerősebben. Lírájában rejtőző, félénk, főleg akkor, ha önmagát idegenmezbe öltöztetheti (ami magában is költői kép, allegória) – vagy a közösség érzelmeit fejezi ki.
Az örök zsidó átlátszó allegóriája leplezett vallomás arról, mily magányosnak érzi magát s mennyire fáj neki a külvilág minden érintése. A hasonlatok, részletképek ezen az allegórián belül helyezkednek el. Hogy az ismert Ahasvér-mondába kapaszkodva beszél magáról, annak lélektani alapja: nem hiszi, hogy az ő személyes ügyei érdekelhetik az olvasót Ez a magyarázata sokszor emlegetett költői szemérmének.
Pihenni már. – Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélű bárd…
Tovább! tovább!
Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul:
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék…
Tovább! tovább!
Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő:
Új léptem új kígyón tapod:
Gyűlölöm a mát s holnapot…
Tovább! tovább!
Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés…
Tovább! tovább!
S melyet hazud a sivatag,
Mind délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu;
Kívül arany, belül hamu…
Tovább! tovább!
Rohannom kell – s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly;
Ködfátyol-kép az embernek:
Én egy arcot sem ismerek:
Tovább! tovább!
Oh, mily tömeg! s én egyedül
Útam habár közé vegyűl:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott…
Tovább! tovább!
Az üstökös meg’ visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!
Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel asszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal…
Tovább! tovább!
Irigylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irigylem az ördögszekért:
Árukba hull: céljához ért…
Tovább! tovább!
Szegény zsidó… Szegény szivem:
Előbb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!
A Kies ősz allegóriáját megmagyarázza a cím alatt elhelyezett dátum: 1860. oktróber 20. Az ún. októberi diploma kiadásának napja ez. A gyöngülő monarchia kísérletet tesz az elnyomott magyarság megbékítésére. Kevés, amit ígér, s a Habsburgok ígéretei megbízhatatlanok. 1860 derűs ősze ad alkalmat a költőnek, hogy allegorikusan fejezze ki nyíltan el nem mondható aggodalmait és reményeit.
Bár a versszerkesztéssel későbbi fejezetben foglalkozunk, kár lenne itt nem figyelmeztetni az olvasót a költői képek sorozatának mesteri felépítésére. Három részre tagolódik a vers. Az első a nagyszerűen megszemélyesített, tavaszt színlelő ősz leírása. A második a nemzet jogos kételyeit fejezi ki: ne bízzunk a varázslatban, a csalódás annál fájdalmasabb lesz. A harmadik: a reménység. A természet nem ismeri a halált, az új tavasz – a nemzet feltámadása – okvetlenül elkövetkezik.
Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hírt ád,
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.
Ősz ez! ősz ez… mind hiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bár hogy’ ruházza:
Szebb időnek rémes váza –
Közte sárgul a haraszt.
Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn:
Csillag és lomb egyre ritka.
Őszi hullás fájó titka
Rezgi által csöndesen.
Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás… azzal vége:
Váltja szemfödő lepel
Oh, ne bízzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul;
Fű-fa zöldje azér’ hajt csak,
Hogy, mit sírva megsohajtsak,
Több legyen majd, ha lehull.
*
Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyúgalom csak mély alélta,
– Mindig új az ősi példa –
– Ami rég volt, most is áll.
És ha jő sugár, mely csábít
S el-elrugja csalvirágit:
Termő-elve ép marad;
Legjavából nem fecsérel, –
S mely gyümölcsöt ápol, érlel,
Ád az Isten új nyarat!
Az öreg Aranyt körülvevő epigonok sorából kiemelkedik néhány viharmadara a XX. század elején elkövetkező költői forradalomnak, Ady korának. Vajda, Reviczky, Komjáthy, Kiss József költészete jelzi a közeledő vihart.
Nagyon is különböző egyéniségek, s ezt, ha helyünk engedné, könnyű lenne képalkotásuk módjával is megvilágítani. Itt be kell érnünk Vajda stílusának érzékeltetésével.
Az ifjú Vajda és Petőfi bűvöletében él, az öreg Vajda ellene fordul az öreg Arany csiszolt formaművészetének. A természettel olyan mély rokonságot érez, mint Petőfi, de az ő természeti képeinek sajátos színt ad a költészetébe betörő természettudományos világnézet („Nem vész el innen semmi, semmi / Csak ami nem bírt megszületni”). Legszebb természet-leírásai (pl. A váli erdőben) a halál, a pihenés vágyában csendülnek ki.
A rokonszenv – ami Goethe szerint elengedhetetlen tulajdonsága a költőnek – csak a természet iránt él benne. Szociális vonatkozású verseiben nem a nép szeretete, csak a gazdagok, hatalmasok, nagyurak gyűlölete nyilatkozik meg, többnyire ironikusan (Végrendelet). Az emberekhez gőgös lenézéssel szól: „ti többi emberek”. Ezekkel szemben áll a magányos, egyenes útjából ki nem térő költő.
Ez a gőg ad kulcsot képeinek megértéséhez. Ha nyíltan vagy allegorikusan magáról beszél, Berzsenyire és Vörösmartyra emlékeztető nagy, tragikus képekkel él. Az üstökös tárgya voltaképpen azonos Arany Örök zsidójával: a költő magányossága. De Aranynál a félénk, érzékeny ember szenvedését láttuk, Vajda verse hatalmas képeivel (lobogó gyász) a gőgös magány kozmikus arányú kifejezése:
Az égen fényes üstökös: uszálya
Az ég felétől le a földre ár.
Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.
Csillagvilgok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
örökké társtalan, boldogtalan!
Imádja más a változékony holdat,
A kacéron keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász,én néked hódolok.
Szomorú csillag, életátkom képe,
Sugárecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!…
Ugyanily jellemző talán legszebb verse, a Húsz év múlva. A tárgy egyszerű: a kihűlt szívet egy emlék felbukkanása ismét lángra gyújtja. Kép ez így is, ahogy prózában elmondtuk. Hová növeszti ezt a képet Vajda?
A kihűlt szívet jéghez hasonlítani elkoptatott költői kép. De Vajda a Montblanc jegéről beszél, amelyet semmi sem tud felolvasztani. Erre a hasonlatra s a beillesztett képre – ifjúkori emlék fölmerülésére – épül föl az egész vers, gigászi arányú látomássá növelve az egyszerű élményt.
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha, csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedűl –
Mult ifjuság tündértaván
Hattyúi képed fölmerül.
És akkor még szivem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…
„Az érthetetlen szépségek” kora lejárt – írta Arany 1847-ben Petőfinek. Akkor úgy látszik, igaza is volt. Berzsenyi lefordításra szoruló kifejezései („Más az atridák ragyogó dagályát tarka pórázon mosolyogva nyögje”). Köclsey és Bajza kiválasztottaknak szóló finomságai átadták helyüket Petőfi közvetlen egyszerűségének, Arany világos realizmusának. A demokratikus korszak lehervasztotta a horatiusi „odi profanum vulgus et arceo” (gyűlölöm a profán tömeget és elkerülöm) gőgjét, és felvirágoztatta a „szűrös, gubás embereknek” szóló, mindenki számára érthető költészetet. Ki hitte volna, hogy a dolgok örök változása olyan költészetet fog megteremteni, amelynek nemcsak szépségei érthetetlenek a profán olvasó számára, hanem mondanivalója is magyarázatra szorul.
Itt el kell kanyarodnunk a francia költészet felé, mert ez a kanyarodó vezet el bennünket Ady Endréhez.
Tíz évvel Arany levele után jelent meg Párizsban Charles Baudelaire egyetlen verskötete, A romlás virágai (Les fleurs du Mal). Botrány, sajtótámadások, törvényszéki ítélet, amely a versek egy részét évtizedekre elzárta a nyilvánosság elől. (Ezeknél a verseknél ma erkölcsi tekintetben sokkal merészebbeket írnak.) De minket ebben a fejezetben nem Baudelaire erkölcsi felfogása,csak látásmódja, képalkotása érdekel. Mi volt az, amit az akkori közönség nem tudott vagy rest volt megérteni?
Elsősorban a költői érzékelés határainak kiszélesítése. Folytatása annak, amit már a romantika és a realizmus megkezdett: a rútnak, az undorítónak bevonása a költészetbe. A költő nemcsak szemével és fülével vesz észre olyan dolgokat, amelyek mellett a jól nevelt ember vakon és süketen megy el, hanem szaglása is kiterjed a „balzsamos illatokon” túl, a verejték szagára és a rothadás bűzére. Gyönyörködik benne? Nem, ellenkezőleg: szenved miatta, mint a jófülű ember a hamis hang vagy a csámcsogás hallatára. De látja rothadást és érzi a bűzt, tehát ábrázolja. Akrácsak Hugo és a romantikus iskola, Baudelaire is végletekkel, ellentétekkel dolgozik. Bűn, betegség, szenny, erkölcstelenség ábrázolása közben egy tiszta ideál után sóvárog. Híres (a maga idejében hírhedt) verse, Egy dög (La Charogne) az útszélen heverő, bogaraktól megszállt, bűzlő dög készakarva émelyítő leírását így fejezi be:
Igen! Ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzom
elrothadt szerelmemet!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Baudelaire képei gyakran szimbólumok (ezt tanulták el tőle az egymás közt egyébként nagyon különböző szimbolisták s a maga sajátos módján Ady is) – sokszor azonban nem bízza az olvasóra a szimbólum megértését, magyarázza, allegóriává világosítja. Az albatrosz eleven képet fest arról, hogyan szenved a matrózok fogságában az óriási szárnyú fehér tengeri madár, amely éppen nagy szárnyai miatt nem tud a szűk fedélzetről fölemelkedni. A szimbólum világos, az albatrosszal együtt érzünk. De a költő nem bízik magában (vagy olvasójában), s magyarázó strófa zárja le a verset: így gyötrődik a költő is a mindennapi élet alacsonyságai közt, amelyektől éppen nagysága miatt nem tud megszabadulni. Mint ahogy a szerény, félénk Arany is elárulta magát Az örök zsidó végén, egyetlen sorral: „Szegény zsidó, szegény szívem”. Az új látásmódok s az ezekből származó új (vagy újnak látszó) mondanivalók szétfeszítették a klasszikus tiszta költészet kereteit. A romantikus költő festőiségre törekedett, a parnasszista hideg, kemény plaszticitásra. Paul Verlaine zenét, mindenekfölött zenét követelt a kötőtől. Felforgatat a francia verstan szabályait, hadat üzent a romantikus, „gazdag rímnek”, ki akarta tekerni a szónokiasság nyakát, eltiltotta az elmés pointeet, a csattanót, s ami a megértés szempontjából a legveszélyesebb: határozott kifejezés helyett árnyalatokat kívánt… zenét, zenét – mondja Ars poétikájában és lenézően teszi hozzá: „A többi csak irodalom.”
Hogyan olvasztja át Verlaine a költői képet zenei képbe, azt fordításon keresztül is érzékelteti az Őszi chanson néhány sora, melankóliát és egyhangúságot kifejező „o” hangjaival:
Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
(Tóth Árpád fordítása)
Verlaine ifjú barátja, Arthur Rimbaud, akivel rajongástól pisztolylövésig hullámzó szenvedélyes érzés kötötte össze, amúgy sem hosszú életéből mindössze három esztendőt szánt a költészetnek. Kis remekeit, amelyeknek ma is sok költő áll a hatása alatt, 17 és 20 éves kora közt írta. Vad, féktelen, pogány, minden erkölccsel hadilábon álló egyéniségét, látomásos képzeletét legjobban jellemzi A részeg hajó (Le bateau ivre) című költeménye, amely már nem tartja szükségesnek megmagyarázni, hogy a tengeren ide-oda cikázó hajó szimbóluma magát a költőt jelenti és jellemzi.
Utolsó versszakai:
Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhatót ereszt el, mely lepkeként libeg…
Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,
nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
s hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután…
(Tóth Árpád fordítása)
Ma joggal kérdezhetjük: mi az, amit a kortárs olvasó érthetetlennek talált ezekben a versekben, mint ahogy érthetetlennek találták egy emberöltő múlva Adt is? Ady jelentkezésekor ezek a francia költők hazájukban már iskolai olvasmányok voltak, aminthogy Ady is azzá lett halála után. Mi az oka annak, hogy a legnagyobb költőket későn értik meg? Nem mindig az, hogy készakarva elburkolják mondanivalójukat. Petőfi elég egyszerű és világos volt, de éppen ezzel botránkoztatta meg a régi iskola híveit. Harcolnia kellett a maga egyszerű, világos költői nyelvének igazáért.
Ez az értetlenség évszázadokon át mindig megismétlődik, valahányszor a kor érzelmeit valóban a kor nyelvén fejezik ki. A kortársak, még ha az utcán a ma lapos zsargonját beszélik is, irodalomban, költészetben a tegnap nyelvéhez, iskolában tanult formáihoz ragaszkodnak. Önmagukban is csak annyit értenek meg, amennyit ezen a nyelven magyaráznak meg nekik. Az átlagos író, öltő ezen a tegnapi nyelven fejez ki jól ismert tegnapi érzelmeket. A megszokott szavak és képek könnyen, kényelmesen megtalálják útjukat az olvasó szemén keresztül agyához és szívéhez.
Ezt a szellemi restséget kell legyőzni a nagy költőnek, aki azzal válik merész újítóvá, hogy mai mivoltát teszi tudatossá az olvasóban.
De van az értetlenségnek egy másik oka is, s ez éppen Adynál válik fontossá. Amikor az olvasó nem is akarja megérteni a költőt, amikor egy-egy különös kifejezésben ürügyet keres arra, hogy örökre elintézze a költő egész művét: ennek már erkölcsi, világnézeti és társadalmi okai is vannak.
Adyt azért volt kellemetlen megérteni, mert személyes vallomásai megrendítették az elfogadott (legalábbis külsőleg elfogadott) fogalmakat szerelemről, hazaszeretetről, vallásról. Kényelmesebb volt Adyt perverznek, hazaárulónak, istentagadónak kikiáltani, mint a hagyományos fogalmak mélyére nézni, és mai értelmüket, mai értéküket megállapítani. A szocialista forradalom pedig, amelynek közeledése ott dübörgött Ady verseiben, olyan házborzongató rémületet keltett, hogy hirdetőjét jó volt az érthetetlenség, erkölcstelenség, hazafiatlanság jelszavaival megfosztani hitelétől. Ma nem értjük, mit nem értettek meg Ady verseiben. Csak azt érthetjük meg, miért nem akarták megérteni.
Amit kifejező formáiban a fentebb idézett francia költőktől tanult, az a franciák számára tulajdonképpen már tegnap volt. Ady Párizsban nem a ‘900-as évek modern költőivel, hanem Léda asszony kedvenc olvasmányaival ismerkedett meg, amennyire gyönge francia tudása engedte. Hatásuk nem is oly nagy, mint ahogy eleinte emlegették. Ady Baudelaire-fordításai stílusban tiszta Ady-versek. Reá elsősorban maga Párizs hatott, pontosabban a Párizsban-lét: a felszabadult, messziről jövő pillantás, amit a hazai viszonyokra vetett, a mellesleg a francia költők szembefordulása az iskolás, szabályos költészettel, a nyers valóság szimbólumokba sűrítése.
Ady szimbolizmusa egészen egyéni. Összefügg azzal, hogy – ellentétben Petőfivel – sohasem a pillanatnyi élményt, hanem az élmények sorának leszűrődött mély tartalmát önti formába. A „módszer”, ha ugyan annak nevezhetjük tulajdonképpen klasszikus. Csakhogy Ady nem „általános emberi” érzelmeket sűrít tipikussá, hanem a maga nagyon is egyéni, a közfelfogással tudatosan és dacosan szembeforduló érelmeit önti a mindennapiság véletleneitől megszabadított, szimbolikus formába. Őt nem látjuk befordulni a konyhára, vagy csónakázni, mint Petőfit.Még az olyan aktuálisnak látszó témák is, mint az elutazás Párizsból (A Gare de l”Est-en) minden esetlegességtől, reális részlettől független, szimbolikus formát nyernek. A búcsú itt nem egyszeri, véletlen eset, hanem bizonyos értelemben halált jelentő szimbóluma az elszakadásnak egy életformától.
Adyt életében csak azok értették meg, akik hozzá hasonló türelmetlenséggel várták a régi hazugságok leleplezését, az erkölcsi, világnézeti és szociális forradalmat. Ma – egy-két szeszélyesen különös szavát vagy alkalmi célzását kivéve – jóformán nincs mit magyarázni rajta. Csak látás- és kifejezésmódjának jellemzésére idézzük néhány képét, szimbólumát.
Ady őszinteségére – már vallomásainak természete miatt is – vakmerőbb, mint Petőfié. De a költői magamutogatás vágya nem állandó benne. Az Új versek idején ezzel a gőgös szimbolikus képpel hessenti el magától bámulóit:
Szürke-országnak vagyok a királya,
Láthatatlan trónom nekem ragyog.
Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
Nem rublikáztok, addig: vagyok.
(Ne lássatok meg)
De elkövetkezik az idő, amikor szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák. A magánosságot nem tekinti gőgösen a maga tragikus kiváltságának, mint Vajda ellenkezőleg, általános emberi tragikumnak látja, s ezt hallatlan erejű, mindenkiről és mindenkihez szóló szavak sorával fejezi ki:
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény.
(Szeretném, ha szeretnének)
Költői hivatástudatát legjellemzőbben egy sűrűn használt kurta jelző fejezi ki: új. Már az Új versek (a cím is jellemző) beköszöntőjében is azt a képet villantja fel magáról, hogy Dévénynél (tehát Verecke híres útjával ellentétben nyugatról) tör be „Új időknek új dalaival”.
S a vérs vége: „S ha elátkozza százszor Pusztaszer (vagyis a régihez ragaszkodó úri Magyarország), / Mégis győztes, mégis új és magyar.”
Kedves képe a hajó, amely „új, új vizekre, nagy szűzi vizekre” repíti. Az újat nemcsak költői, hanem szociális értelemben is kell felfognunk. Erre vallanak sok más közt a Fölszállott a páva képei:
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
. . .
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
. . .
De van ebben a versben még egy, ezután is gyakran visszatérő szó, a holnap. Jelképe mindannak a forradalmi változásnak, amit Ady a jövőtől vár, s egyben bizonysága annak is, hogy ez a sokszor sötéten látó, tragikusan szenvedélyes hangú költő nem pesszimista:
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Ady forradalmisága és magyarsága elválaszthatatlan egymástól. A hatalom és vagyon birtokosai ellen folytatott harca együtt jár azzal, hogy visszájukra fordítja a hazai tájak megszokott, úgyszólván kötelezővé vált, de az idők során meghamisított képeit. A Dunát mint az ország szimbólumát büszkén és szeretettel emlegették költőink – Ady is ezt látja benne, de másképpen. Hol a „szájas” Dunáról beszél, a Duna-parti országháza fecsegőiről, akik pandúr-hadukat uszítják a költőre, vagy a népeket összekötő folyóról: „Dunának, Oltnak egy a hangja”. – S még a „részeg” Dunáról is, amikor maga néz bele mámoros fővel.
Vagy az Alföld! Petőfinek nagy tette volt szépségeinek fölfedezése, s nem feledkezett meg népéről sem, amelyet akkor a jobbágyság járma alól kellett felszabadítani. Petőfi céltudatos meghamisításának, megszelidítésének legjellemzőbb megnyilvánulása az, h ogy verseit idézve tovább édelegtek az Alföld szépségein, amikor annak földtelen népe százezerszámra vándorolt ki. Nem Petőfivel, hanem meghamisítóival és kihasználóival fordult szembe Ady,amikor az Alföldben a kulturálatlanság és a szociális nyomor szimbólumát látta és mutatta meg. Ez a magyarázata a nagy fölháborodást keltett „magyar ugar”-nak, a „halálszagú, bús magyar róná”-nak.
Ady hazafisága: harc és ostorozás, mint Széchenyié és sokszor Petőfié is. Harc közben gyakran hullanak olyan szavak, amelyeket könnyű az egész nemzet ellen érzett gyűlöletre és megvetésre magyarázni. Magában a költőben is föltámad néha a vágy: menekülni ebből a mocsárból. Menedéknek érzi Párizst, az ő Bakonyát. A Bakony könnyen érthető szimbólum: a társadalom ellenségeinek, kitaszítottjainak menedéke volt valamikor.
De lehet-e állandó ez a hangulat?
Egyetlen nagyszerű képpel megmutatja a költő, hogy nem lehet.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, és visszaszállnék
Százszor is, végül is.
(A föl-földobott kő)
Ady szerelmi költészetében a nyílt érzékiség, az asszony szemében is önmagát látó férfi-gőg, a szerelmes asszonnyal vívott harc – és végül a halál örökösen kísértő képe keveredik össze. Már a legelső Léda-versek közt ott van a Héja-nász az avaron. A költő fiatalon is látja maga mögött az új szerelmeseket, akik ugyancsak héják módjára fogják marcangolni egymást, mint Ady és kedvese, akinek egymást tépő szerelmébe már beleszól a halál:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
A Ruth és Delila bibliai címe két asszonyi végletet, a hűséget és az árulást jelképezi. E két véglet közt látja a költő „száz alakban százképpen” szerelmesét, s az egymást követő jelzők, főnevek megannyi képpé válnak. Ezek közt is ott van a halál, igaz, hogy egy sorban az élettel, s életnek és halálnak ezt a testvéri összekapcsolása jellemző vonása Ady költészetének:
Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.
A halotti tor és a lakodalom képe kapcsolódik össze A mi násznagyunk kísérteties strófáiban. Násznagyunk: a halál, vőfélyi pálca helyett „fölpántlikázott kaszával”. A kép kísértetiességét csak növeli, hogy a lakodalmi vendégek hallgatagon „csak isznak, esznek / És néha nagyokoat nevetnek”.
A násznagy átlépdel tíz szobán –
A egy koporsóban kéken-sárgán
Ott fekszünk mi egymással telve,
Végre, örökre egybekelve.
Nem a rideg értelemnek, hanem a látni tudó és együttérzésre képes szemnek szól az Ady-képek végtelen sora. Egyik sem állókép, mind tele4 van a harc mozgalmasságával.
Ady vallásossága: harc Istennel, akiben hitetlenül hisz, akihez hol bűntudatos alázattal könyörög hol kemény daccal fordul a maga életjussát vagy idegen szolgálatban kihasznált nemzetének sorsát követelve. A maga élete olyan kincs, amelyet Isten nem ajándékozott, hanem uzsorakamatra adott kölcsön:
Hát eljöttem a kamattal,
Uram-Isten,
Agyonnyargalt akarattal
Siettem, hogy el ne késsek.
Itt az élet, itt a pénzed.
Sokat kellett ráfizetni,
Uram-Isten,
Magamnak nem maradt semmi:
Ráment mind a kamatokra.
. . . . .
Fogatlanul, akaratlan,
Uram-Isten,
Lehessek még hatalmadban,
Uzsorával legek még ott:
A világban, nyomorékod.
. . . . .
Add egy kicsit visszatérjek.
Csak hogy éljek, csak hogy éljek.
(Isten drága pénze)
Ez a látomás jellemző Adyra, akinek egész élete harc a nagy vágyainak teljesüléséhez hiányzó pénzzel. Ezeket a vágyakat s a pénz rideg, érzéketlen visszahúzódását szimbolizálja a Harc a Nagyúrral: „a zúgó Élet partján” áll egymással szemközt a költő és a disznófejű Nagyúr, akinek szívét serte védi, míg a költőét „Az Élet marta fel, a Vágy”.
„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
Hiába tárja föl a maga értékét, jogos vágyait, a Nagyúr csak nevet. Birokra kelnek.
És szólnunk kell még azokról a versekről, amelyek a szó legteljesebb értelemben szimbolikusak, vagyis tárgyuk nem fordítható le az értelem nyelvére. Egy érzést, hangulatot, lelkiállapotot fejeznek ki látomás alakjába, s a látomás kelti fel az olvasóban a költő érzését, hangulatát, lelkiállapotát. Ilyen A fekete zongora, amelyben a sorsot a bordélyházra emlékeztető „vak mester” képviseli. Az alvó csókpalota keleti bujaságú képeiben az asszonytól elzárt beteg férfi vágyait, izgatott képzeletét érezzük. Az ős kaján hatalmas képsorozatában egy Keletről jött, ősi ösztönöket képviselő bíborruhás jelenés harcol a rossz zsakettben bóbiskoló fáradt, piheni és elhallgatni vágyó költővel. Ki ez az ős Kaján? Nevezhetjük életnek, költészetnek, de lényegét: azt az erőt, amely a fáradt költő megszólalását újra meg újra ki fogja kényszeríteni, csak az egész vers árulja el. Ilyen szimbolikus hangulat-festés az Emlékezés egy nyár-éjszakára, amely a világháború kitörésekor a világösszeomlás kezdetének eszelős képtöredékeiből van összerakva. A lázálomszerű, oktalan, ideges rémület jól ismert állapotát festi a Jó Csönd-herceg előtt, s életnek és halálnak Adynál oly gyakori összekapcsolását fordítja a lázálom groteszk nyelvére Az én koporsó-paripám:
Kacagj, amíg a hajnal eljön,
Vágtass azzal a táltos lóval
És én kacagva nyargalászok
Vérvevő álom-fickók között
Paripámmal, a koporsóval.
Ezek a versek nem megfejtést, hanem képzelőerőt és együttérző képességet kívánnak az olvasótól.
Babits Mihály képzeletének jellemző vonása: hogyan fejleszt eleven, mozgással teli képet egy egyszerű metaforából:
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek…
(Esti kérdés)
Kosztolányi Dezső reális, hétköznapi emlékeket kever egy kozmikus látomásba s ezt az ellentétet nem érezzük stílustalannak vagy komikusnak. A Hajnali részegség éppen azért nagyszerű vers, mert ez a két elem oly természetesen kapcsolódik össze egymással. A költő egy álmatlan éjszaka után mennyi bálnak látja a hajnal ragyogását, aprólékosan kiszínezi ezt a képet, megtűzdeli személyes élményeivel, s igénytelenül játékos rímek csengése közben jön rá az élet nagy titkára, hogy mindnyájan e hatalmas bál házigazdájának (nevezzük bárhogyan) vendégei vagyunk.
. . . .
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt.
. . . . . . ..
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
megmeglibegtek és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent
s hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn búcsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Juhász Gyula is teljes természeti képbe illeszti bele legmélyebb személyes emlékeit. Megfordítja a hasonlat szokásos rendjét, nem a kedvesnek szőkeségét, kék szemét hasonlítja a mezők szőkeségéhez, az ég tiszta kékjéhez; ezek ébresztik föl benne a leány képét.
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem át.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme szinére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
(Milyen volt…)
Tóth Árpád is, mint az Adyt közvetlenül követő nagy költő-nemzedék valamennyi tagja, poeta doctus. Könnyen játszik klasszikus és modern formákkal, rímei sokszor meglepőek, szinte a kelleténél is jobbak, Kosztolányira emlékeztetnek. Életének és költészetének főtémáját, a borongó bánatot a képek végtelen gazdagságával variálja. Ez a gazdagság nemcsak képzeletére, hanem „tudós költő” voltára is jellemző, oly sokféle forrásból fakad. Válasszuk példának az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz apró képeit, megmagyarázott szimbólumait. Nem csábítja az a kézenfekvő gondolat, hogy Csokonai képzeletvilágához kösse magát: múltból és modern jelenből, közelről és egzotikus tájakról szabadon választja képeit:
Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már, nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt.
igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb, s szőke hársak oldait,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstű fáklyák, fellobogtak.
És aztán fékezhetetlen bőséggel, a különböző világokból vett képek.
. . . . . . .
– Mert a magány ád végső menhelyet:
Ez a preri, hol mint sötét bölény
Nagyhomlokú tűnődés lépeget,
Mély dzsungel, hol a vén boa constructor,
A jóllakott bu, szivünkről lebágyad, –
. . . . . . .
S most ének, röppenj, úszó, halk monoplán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba.
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta…
Szabó Lőrinc ábrázoló művészetét leghívebben talán a fametszet technikájához hasonlíthatjuk. Hasonló hozzá az anyag tiszteletében s a két ellentétes szín, fehér és fekete kiemelésében. Szabó Lőrinc szinte vallásosan tisztel mindent, ami anyag, ami kézzelfogható, s ami miszticizmus van benne, az is az élő, mozgó, teremtő vagy romboló anyagnak kisugárzása. Stílusa, kifejezésmódja változott az évek folyamán, az alaptermészete nem. Utolsó korszakának legszebb termése, a Tücsökzene című önéletrajz érett művészetével idézi fel a gyermek és az ifjú látomásait. Figyeljük meg az alább közölt részletben a gyermek félő ámulatát a robogó vonat, a vonatot vezető apa láttán, a feketénél feketébb éjszaka és a valóságnál ragyogóbb tűz keltette misztikus borzongást, s az apa munkájának leírásában és a helynevek említésében megnyilatkozó realizmust.
Szőrkucsmában, botosban, fekete
bundában látom ma is: száz pihe
táncolja körül s az árnyaival
tolongó táj: téli éj és vihar
kis lámpafényben. Most a híd felett
halad, már a síneknél. Zöld jelek
vezetik és pirosak. Vastagon
vakolja a hó. A vágányokon
kisérteties tehervonatok
szelik s mutatják mozgó ház-sorok.
Aztán rőt tűzben fent a gépen állt,
néz, vizet vesz, haragszik, kiabál,
megkotorja a kazán parazsát,
s – szárnyas óriás – füstön-lángon át
robog Füleknek, jön Hatvan felől,
égből csap le, oda száll újra föl,
s folyton itt kering és fütyül, fütyül,
ijesztve s áldva a házunk körül.
(XXV. Apám a gépen)
József Attila képalkotásának jellemzésére elég A város peremén jól ismert kezdősorait idéznünk. ennek a tömör leírásnak egy-egy jelzőjében, kurta hasonlatában, egész színezetében lázadás dübörögne akkor is, ha a képet nem egészítené ki nyomban a külváros lakóinak látomásszerű megjelenítése. Kötetekre menő leírásnál mond a költő lelkében megjelenő kép.
A város peremén, ahol élek,
leomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guano
keményen, vastagon.
Lelkünkre így ül a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csokorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szívünkről
a rákövesedőt.
Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Radnóti Miklós költői egyéniségét, a korszakot, amelyben élt, s amelynek tragikus áldozata lett, felvillanó képek klasszikusan tömör egymás mellé sorolásával fejezi ki az Eclogák előhangja: Száll a tavasz… Radnótiban a modern élet bensőséges, néha szánakozóan ironikus átélése megbonthatatlan egységgé vegyült a klasszicizmussal. Ennek a sza
