Connect with us

Benedek Marcell: A költő világa

Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv – A költő világa

I. RÉSZ: KIS KÖNYV A VERSRŐL – A költő világa

„Az eget tükröző vízcsepp” elkoptatott hasonlat, de mindig eszünkbe jut, ha igazi költő versét olvassuk. A vers olyan ablak, amelyből az egész világra nyílik kilátás. Ennek a kilátásnak színe, hangulata változhat a költő következő versében, sokszor és sokféleképpen változik egy költő pályafutása folyamán, de tájképi alakja, a költő egyénisége, lényegében ugyanaz marad. A tájat is sokféleképpen látjuk: derűs és felhős időben, napfényben a végtelenig terjedve, ködben összeszűkülve, forró délben talán fantasztikus délibábbal gazdagítva, holdfénynél és sötét éjszakában s az évszakok szerint hófehéren, virágtól tarkállón, aranyos-vörös őszi pompában. A táj mégis ugyanaz. Ezt járja be, ezt kutatja, ezt ábrázolja a költő egy életen át.

Kényszerűség ez. A vers, ha egy hangulat, egy kép, egy eszmetársítás jóvoltából megfogant, formát keres és meg akar születni, mint a méhben hordozott gyermek. ennyit minden költői alkotás keletkezéséről egyformán elmondhatunk. Minden egyéb a költő egyéniségétől, sőt ennek az egyéniségnek változó külső körülményeitől, hangulatától, érdeklődésétől függ.

A költői szemérem
Hogy a vers könnyen vagy nehezen születik-e, az csak másodsorban a formákkal vívott küzdelem kérdése. A lírai vers: önvallomás, és magunkról őszintén vallani nem mindig könnyű dolog.

A vallomásnak két korlátja is van. Egyik az, amit szeméremnek szoktunk nevezni, holott inkább szerénységnek nevezhetnők. A szerénység állítja a költőt ez elé a kérdés elé: van-e jogom, hogy magánügyeimmel – szerelmemmel vagy élet-gondjaimmal – kiálljak az emberek elé?
A szerénység mellett aztán ott van a valódi szemérem is. Vannak vágyaink, gondolataink, sőt tetteink is, amelyeket az általában elfogadott erkölcs (vagy izlés) alapján magunk előtt is szégyenlünk, s legszívesebben elfelejtenénk. Ezeket valljuk meg a költői őszinteség nevében?

Költészetünkben Arany János az, akinek lírájából nagy területek hiányoznak, szerénységből és szeméremből szerelmes verset nem írt. Hogy mit hallgatott el, arról epikai műveiben vall néha akaratlanul. Petőfit bámulja, de a Petőfi-utánzók személyes vallomásait kigúnyolja: „… kit is ne érdekelne, lencsét evém-e vagy babot?”

Petőfinek, legalább látszólag, nincsenek ilyen gátlásai. Ami a szerénységet illeti: helyesen, jogosan érzi, hogy a megírás művészete közüggyé tesz mindent, amit magáról elmond. Közügy azért is, mert bármennyire „egyéniség” ő féktelen szabadság- és függetlenség-vágyában, természetének alapja ugyanaz, mint népe természetéé.

Szerénykedésre tehát nincs oka. De a szemérmes elhallgatásra is kevés. Az irodalom akkor még nem fedezte fel a naturalizmust, még kevésbé a mélylélektant. Petőfinek eszébe sem juthat, hogy versben merészebb dolgokat is le lehetne írni, mint a Toldi szája szélén kicsurranó tiszta nyál, ami annyira tetszik neki Arany versében. Szerelem? Életrajzából tudjuk, hogy minden alkalommal rögtön pap elé akart rohanni, valahányszor szerelmesnek érezte vagy hitte magát. Nem volt titkolni valója, legföljebb annyi, amennyit akkor minden jóízlésű ember eltitkolt.

Petőfi nem volt kevésbé őszinte, mint Ady. Csakhogy Ady élete és természete másfajta őszinteséget követelt. És ne feledjük: noha félszázaddal -Baudelaire után született és kortársa volt a mélylélektan elszánt ember-leleplezőinek, vallomásai mégis megdöbbentették és felháborították első olvasóit.

Ezt a hatást ma annál különösebbnek érezzük, mert Ady, ha őszinteségében rokona is Petőfinek, közvetlenségben éppen nem az. Sohasem beszél egy bizonyos eseményről. Még látszólag „alkalmi” versei is szimbolikus, általános, állandó érzést fejeznek ki (Párizsban járt az ősz, A Gare de l’Est-en). Akárcsak a vers megszerkesztésében, a téma kiérlelésében is, tudatosan vagy öntudatlanul, a klasszikusokhoz tér vissza.

A vers érlelése
A szerénység, a szemérem, a mindenkori illemkonvenciók mellett még egy fontos szűrője van (vagy lehet) a költői vallomásnak: az érlelés ideje. A horatiusi tanácsot a kilencesztendős érlelésről persze nemigen szokták megfogadni (maga Horatius sem) – de azért nagy különbség a költő egyéniségek közt, hogy az élményt azon melegében formálják-e meg, vagy várnak, amíg hasonló élményekkel társulva tipikussá válnak. Másik különbség: küzdenek-e írás közben a kifejezés formájával, tehát könnyen vagy nehezen dolgoznak-e, s hogy véglegesnek tekintik-e a megírt verset, vagy utólag csiszolgatják meg.

Költők életrajzai, vallomásai, megőrzött fogalmazványai sok érdekes titkát árulják el az alkotásnak. Legtanulságosabb a leleplezett titkok közt az, hogy sziklába véshető, szükségszerűnek, döntő jelentőségűnek érzett szavak sokszor egészen másként hangzottak az első vagy akár harmadik fogalmazásban is, a költő súlyos, hosszas töprengés után találta meg őket. A kézirat tanulmányozójának ez egy pillanatra megrendítheti a hitét a szó szükségszerűségében. Hogyan, hát lehetett volna ezt másként is mondani? De a hitetlenkedőnek nincs igaza. Az a szó, amelyben a költő végre megállapodott, valóban az egyetlen lehető szó ezen a helyen. De ha megtalálásához költői ösztön kellett, a meg nem felelő elvetéséhez költői értelemre, kritikai gondolkozásra volt szükség.

A költő rendesen szégyenli a később elvetett szót. Vannak, akik megsemmisítik fogalmazványaikat. Ady, ha egyetlen szót változtatott is, újra kezdte a vers leírását és megsemmisítette a fogalmazványt. „Nem akarom, hogy a konyhámba lássatok”.

Az érlelésre nem mindig formai okokból van szükség és nem is csupán azért, hogy az élmény ráérjen tipikussá, szimbolikussá válni. Beszéltünk már erről, de itt is el kell mondanunk: vannak élmények, amelyek a maguk forróságában nem bírják meg a költői formálást. Ilyen a szülő friss fájdalma gyermeke elvesztésén (Arany esete); ilyen a szerelem lángolása tetőpontján, vagy a tragikus szakítás pillanatában. (Musset Az éjszakák című versei csodálatosan lesik meg az első percet, amikorára az élmény már lehűlt annyira, hogy költészetté válhatik – vagyis a költő szavakat találhat forróságának kifejezésére.)
A hangulat
Minden vers egy bizonyos hangulat terméke. De ismét a költő egyéniségétől, alkotásmódjától függ, hogy a hangulatot akkor rögzíti-e, amikor átérzi, vagy a kívülről visszatekintő művész megfigyelésével gazdagítva, tipikussá érlelve, utólag ábrázolja mint emléket. Egyes költeményekről ritkán állapíthatjuk meg pontosan, hogy közvetlen hangulat vagy emlék szülöttei-e. Egy-egy versciklus már állandó hangulat közvetlen hatását árulja el (Petőfinek az előző fejezet végén említett ciklusai). A zenetörténet sok példát ad arra, hogy Handel vagy Beethoven életük tragikus korszakaiban ujjongó zenét szereztek: vagyis a művész lelkének pillanatnyi hangulatánál mélyebb, feltáratlan forrásai is vannak.
A világ csak hangulat – vésette sírkövére Reviczky gyula. Igaza van-e Reviczkynek? – A hangulatnál van a költői léleknek mélyebb, állandóbb eleme.

A világszemlélet
Petőfi szentimentális volt a Cipruslombok írásakor és pesszimista a Felhők idején. De azért nyilvánvaló, hogy nem szentimentális természet és még kevésbé pesszimista filozófus. Hangulat és világszemlélet igen különböző dolgok. Berzsenyi rezignált pesszimistának látszik A magyarokhoz utolsó versszakaiban, de kevéssel utóbb, a felkölt nemességet aposztrofálva, így ujjong: „Él még nemzetem Istene!”
Igazán pesszimista költő alig akad a világirodalomban. Horatius, ami a görögöktől átvett filozófiáját illeti, mindenesetre az, mert az élet mulandóságával csak a mai nap fizikai örömeinek megragadását tudja szembeállítani. Egyetlen vigasza műve örökkévalóságának tudata.
Van a pesszimizmusnak kevésbé filozófiai, tehát költőkhöz illőbb megnyilatkozása is. Ilyen a költő egyéni szenvedéseinek kivetítése a világba. Ez volt az olasz Leopardi pesszimizmusa: neki elég okot adott a sors, hogy sötét színben lássa a világot. Volt aztán a költői pesszimizmusnak egy – mondhatni – divatos formája, a világfájdalom, Byron és követőinek lelkiállapota. A romantikusköltő arisztokratikus pesszimizmusa ez: a magányos nagy lélek szenvedése a hétköznapi, közönséges emberek világában. Vajda Jánosnál ennek a romantikus életérzésnek utórezgései egyesülnek Schopenhauer filozófiájával és a modern természettudományos gondolattal: a szenvedésnek nem lehet vége, az anyag megmarad – „nem vész el innen semmi, semmi, csak ami nem bírt megszületni”. Ilyen hangulat és ilyen gondolatok színezik sötétre Vajda természeti képeit. Mégsem abszolút pesszimista. Tud haragudni a „vörös frakkosok”-ra, tudja látni az ország szenvedését az abszolutizmus alatt, látja a nyomort, amelyen segíteni kellene. Aki harci célt lát maga előtt, már nem pesszimista. Ezért nem téveszthetnek meg bennünket Ady tragikus hangjai sem. Ő hisz az új vizekben, a holnapban, a forradalomban.

A költő világszemléletét nem abból – helyesebben nem csak abból – kell megítélnünk, amit a világból megmutat, hanem abból, amivel a világ képét megtoldja. Hogy igazi nagy költőt nem lehet teljesen beszorítani a pesszimista-optimista sémában, fontos bizonyítéka annak, hogy ez a séma nem is alkalmas a világ helyes szemlélésére. Voltaire-nek könnyű dolga volt, amikor a Candide mulatságosságig túlzott borzalmaival nevetségessé tette az optimista filozófiát, de épp oly könnyű ezzel a módszerrel, az élet szép és kellemes oldalainak rajzával a pesszimizmust tönkresilányítani. A pesszimista-optimista sémával szemben jogosan vetjük föl ezt a kérdést: vajon kielégítő szempont-e a világ megítélésére az, hogy az életben több a kellemes dolog, mint a kellemetlen, vagy megfordítva? Nincs más tartalma az életnek, mint az öröm és fájdalom? Csak ezeknek méricskélésével állapíthatjuk meg: érdemes-e az életet végigélni?

Az emberek milliárdjai puszta létezésükkel is bizonyítják, hogy ez nincs így. Nem kell filozófusnak lenni; a legegyszerűbb ember is talál okot arra, hogy élni akarjon, a legnyomorultabb körülmények között is.
A költő pedig azért költő, hogy magasabbról tekintsen le a világra. Ám lásson meg minden bajt, minden rosszat – ahogy Arany is látja és nem takargatja Fiamnak című versében. De meg kell látnia – itt is Aranyt idézzük (Magányban) -, hogy van egy magasabb harmónia a dolgok között vagy fölött. Vannak erkölcsi értékek, önként vállalt feladatok, sőt szenvedések, amelyek élni érdemessé teszik az életet a legszomorúbb körülmények között is. Van, aki az általános rosszal szemben nem lát más vigasztalást, mint a vallásos hitet. De sokkal többet jelentenek számunkra azok a költők, akik nem filozofálnak az általános rosszról, hanem körülnéznek a hazában, a társadalomban, s nevén nevezik a rosszat: a politikai vagy társadalmi elnyomást, vagy mind a kettőt. Minél sötétebb színben festik ezeket, annál kevésbé nevezhetjük őket pesszimistáknak: mert a festésnek ez a módja már harc. Innen csak egy lépés a tényleges harc megkezdéséig, a jövő céljainak kitűzéséig, a zászló és a kard megragadásáig.

A filozófiailag pesszimista Horatius jól érzi magát Augustus császár uralma alatt, eszébe sem jut a politikai és társadalmi elnyomás ellen lázadozni. Ha a régi erkölcsöket igézi, ezzel is Augustus politikáját szolgálja. De ha Berzsenyi, Vörösmarty és néha Petőfi a régi dicsőségről beszél, a jövőre gondol, azt akarja szolgálni.

A költő mindenkié
Lassan kivész a költőknek az a fajtája, amely – Horatius szavával gyűlölte és kerülte a profán tömeget. Nincs is profán tömeg, amely elől a kényes műértők, a „boldog kevesek” kis csoportjához kellene menekülni. A tömegek, mihelyt a tudatlanság vagy a rossz iskola szemellenzőit, kezükről a rabság vagy a nyomor béklyóit levetették, mohón igyekeznek élni azzal a jogukkal, hogy minden szépséget megértsenek és élvezzenek. Magukért és költőtársaikért is harcoltak a költők, amikor a politikai felszabadítás zászlaját kezükbe vették. Ennek a harcnak történetéből felvillantottunk már néhány képet, mikor más szempontból idéztük Petőfi, Ady, József Attila verseit. Ám e könyvnek, amely új hidat akar verni a költő és a tömegek között, méltó befejezése lesz, ha még néhány névvel és idézettel egészítjük ki a költők felszabadító háborújának történetét. Ezek a példák azt bizonyítják, hogy a költő világa – az emberiség.

De mielőtt költői egyéniségekről beszélnénk, hajtsuk meg a zászlót az előtt, akit Riedl Frigyes a legnagyobb magyar költőnek nevez: a magyar nép előtt, amelynek szabadságvágya a kuruc költészetet megteremtette. ez a költészet, mikor Thaly Kálmán jó szándékú és naiv sallangjai lefoszlottak róla, megmaradt, mit puritán egyszerűségű, de annál őszintébb kifejezése a kétszeresen elnyomott magyar nép harcának, labancok és urak ellen.

A népszabadság gondolata internacionális nyomatékot nyer a franciák nagy forradalma idején. Egyforma lelkesedéssel énekli meg az angol-francia ellentéttel nem törődve Robert Burns, a skót népköltő s az idealista szabadság-rajongó, a német Schiller. Ha a forradalom véres folytatása (mint a Harangból látjuk) megriasztja is Schillert, internacionális voltában együtt érez vele. Az Örömódában, amely Beethoven IX. szimfóniájának jóvoltából kétszeres halhatatlansághoz jutott, milliókat ölel át s az egész világnak küldi testvéri csókját.
Percy Bysshe Shelley az angol ipari forradalomra transzponálja azt, amit a franciáktól tanult. Shelley minden ízében forradalmár: a vallás, az igazságszolgáltatás, a házasság béklyóit egyaránt össze akarja zúzni. Hogy a gyáripar kialakulásának pillanatában hogyan érez a kizsákmányolt munkásság iránt, azt Dal Anglia férfiaihoz című verse mutatja.

Angol férfiak, mért arattok,
ha mindig a porban maradtok?
Mért szősz, szegény angol takács,
ha a ruhád elhordja más?
Mért hízlalod, véded, amíg van
erő karodban, holtodiglan,
ki szívja életed erét,
komisz uradat – a herét
. . . . . .
Te vetsz s vetésed más aratja;
kincsed van s másnál a lakatja;
szősz s jó ruhát csak úrfi hord,
van kardod s elveszi a lord.
Vess, s légy ura az aratásnak;
gyűjtsél, s ne engedj senki másnak!
Szőj, s jó ruhád oda ne add;
kovácsolj kardot, s védd magad.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

A francia forradalom magyar visszhangja legtömörebben ée legerősebben a jobbágy-sarjadék Batsányi János A franciaországi változásokra című rövid versében szólal meg:

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Berzsenyi gondolkozásában a szabadság fogalma sokáig egyértelmű volt a nemesi szabadságok fogalmával. A magyarokhoz egyik régebbi fogalmazása még Rákóczi forradalmát is elítéli. Hogy mit tanult a francia forradalomtól, s hogyan érti a „szabadság” szót, arról ragyogó vallomást tesz Napóleonra című, epigrammaszerűen rövid verse. Napóleon bukásának történetfilozófiailag is tökéletes magyarázata:
Nem te valál győző, hanem a kor lelke – szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.

A népek fényes csalatásba kerülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került,
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú,
Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség ügye bosszulva vagyon.

Berzsenyinek igaza volt. De Európa urai nem a zsarnokot, még kevésbé a zsarnokságot buktatták meg Napóleon személyében, hanem a forradalom szülte „trónbitorlót”. A zsarnok bukása után még súlyosabb zsarnokság, a Szent Szövetség kora következett, a legsötétebb politikai és szellemi elnyomás kora. És ezekben az években s éppen a cári Oroszországban írt verset a szabadsághoz egy előkelő származású fiatal költő: Puskin. Verséért családja birtokára száműzték. Ennek köszönhetjük, hogy mélyebben megismerkedett az orosz néppel s a nép költészetével. És hgoy „nem javult meg”, annak bizonysága egy verses üdvözlet, amelyet a Szibériába száműzött dekabrista összeesküvők után küldött.

A sötétségbe 1848-ban világított bele Európa forradalmainak tűzvésze. Közben is fellobbant a parázs az ír, görög és lengyel szabadságharcban, a franciák júliusi forradalmában s az utána következő fölkelésekben.

A tűzvész teljes ragyogását költészetünkben Petőfi jelzi. A népből jött, a néppel érezte egynek magát, a népet akarta költészetben és politikában fölemelni. A szabadság gondolata gyorsan fejlődött benne az egyéni szabadságtól a nemzet és a nép politikai és szociális szabadságán keresztül a világszabadság gondolatáig (Egy gondolat bánt engemet… 1846).
Petőfi halála nemcsak forradalmi versei után tesz a lelkek mélyéig nyilalló felkiáltójelet, hanem az „újra csendes” Európában is növeli a lelkifurdalással vegyes bámulatot a szabadságért legtovább küzdő magyarság iránt. Heine szűknek érzi német ujjasát a magyar né hallatára, mert szégyenli, hogy hazájának polgársága elárulta a forradalmi eszmét. A forradalomtól nem érintett országok költői, az angol Matthew Arnold, a norvég Ibsen zavartalanabbul hallathatják az együttérző lelkesedés hangját. A száműzött Victor Hugo a nemzetét elnyomó III. Napóleon mellett soha nem szűnik meg a többi zsarnokot is aposztrofálni, elsősorban Ausztriát, amelytől „Sándor” halálát is számon kéri.
Idehaza az elnyomatás legsúlyosabb éveiben allegorikus köntösbe rejtőzik a szabadság gondolata. A legmerészebb hangot Arany üti meg A walesi bárdokban.

Az elnyomatás reakciója általában a nacionalizmussá fejlődő nemzeti érzés. A költőknek elég gond a haza sorsa, nem érnek rá az emberiséggel törődni. A kiegyezés korának látszat-szabadságára, a gazdasági fellendülésre, az értelmiség aránylag biztos elhelyezkedésére van szükség, hogy – idegen költői irányok hatása alatt – valami inkább kozmopolita, mint internacionalista szellem szűrődjék be költészetünkbe. Jellegzetes Arany vitája az új nemzedékes képviselő Reviczky Gyulával. Az ifjú költő az „általános emberit” emlegeti, Arany a bölcsőt áldja, mely magyarrá ringatta. De már Revicky kortársában, Komjáthy Jenőben világtestvériséggé nemesedik a kozmopolitizmus.

Bennem lehellnek milliók,
Én vagyok az emberiség.

Petőfi teljes útját az egyéni szabadságtól a nemzeti és szociális értelmű világszabadságig Ady Endre futja meg újra, bonyolultabb körülmények között és bonyolultabb módon. Embertelenebb világban az első világháború szörnyű leleplezései segítségével jut el az ember szó új jelentőségéhez.

A szabadságért, emberi jogokért vívott harcban szembenálló feleket már a kuruc népköltők is helyesen ismerték fel. Ami náluk még ösztönös volt, az egyre tudatosabban jelentkezett Vörösmarty (országháza) és Petőfi (A nép nevében, Föltámadott a tenger stb.) verseiben. Ady emberi rokonszenve a forradalmár ifjakra, a nyomorgó munkásokra, a nagybirtoktól szorongatott nincstelenekre szorítkozik, és túlterjed a nacionalizmus megszabta határokon; hamar eljutott a szociális értelmű internacionalizmushoz. 1908-ben írja a Magyar jakobinus dalát:

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajjon vagy-e és mink vagyunk?
Vajjon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele.
Vajjon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele;
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang,
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem magyarok?
Meddig lesz még út a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk,
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Az első világháború cenzúrája egyformán ráfeküdt a szabadság és emberiesség minden költő-harcosának mellére, minden hadviselő országban. Amit fulladozva és hörögve felében-harmadában kifejezhettek, abban két jellegzetes alkatot különböztethetünk meg. Babits Mihály az abszolút pacifista, aki minden idegszálával szenved a vérontástól – akinek minden mindegy, csak béke, béke legyen már (Fortissimo, Húsvét előtt).
Ady még nála is kevésbé mondhatja ki teljes gondolatát, de a nótázó vén bakák aposztrofálásából kiderült, hogy tudja: idegen érdekekért visznek vágóhídra, mindegy, hogy ki esz meg bennünket – s érezhető az is, hogy tovább várja az elkerülhetetlen forradalmat.

Azok az évek, amelyeket az 1918/19-es forradalmak bukását követő fehérterror jellemez, a győztes országokban a kiábrándulás kétségbeesett kacaját szólaltatják meg. A dadaizmus és egyéb furcsa, rövid életű izmusok kora ez. Hullámverése eljutott a mi avantgardista költőinkhez is. Keresett értelmetlenségek próbálják kifejezi a világ értelmetlenségét. Olyan költők is, akiket nemsokára a szabadság és emberiesség harcosainak élvonalában fogunk látni Aragon, Éluard -, most még ebbe a formátlan formába rejtik kétségbeesésüket.

A mi nyugatosaink első lírikus nemzedéke tragikus gyorsasággal hal ki a két világháború közt. A második nemzedék java része a fajelmélettel tovább torzított nacionalizmusnak esik áldozatául. A második világháború a harcterek embertelenségét megtoldja, sőt megsokszorozza a haláltáborok embertelenségével.

Ennek a viharfelhőnek harangoznak elébe legjobb költőink – a még élő nyugatosok mellett elsősorban Illyés Gyula és József Attila. Az egyik számadó juhászoktól, a másik városi proletároktól származik. Mind a kettő európai kultúrát szív magába. József Attilához képest Illyés a szerencse fia: lelkifurdalást is érez, amiért „úr” lett belőle. Ez a viszonylagos uraság, a polgári megélhetés, pillanatra sem szakítja el a föld nincstelen munkásainak közösségétől. Nemcsak elnyomóik és kizsákmányolóik ellen harcol: védi őket barátaik túlzó naturalista ábrázolása ellen is, kutatja azt, ami életükben szép, költői, megindító.

Nagyapák megszépített emléke él a lelkében.
Emlékek fűtik József Attila líráját is – gondoljunk a Mama halhatatlan és égig emelkedő soraira. De József Attilában egy egész osztály ősi emlékezete is él, évezredek felhalmozódott szenvedése. Az ő emberiessége nemcsak a nemzethatárokon emelkedik túl, hanem az idő kategóriájában is a végtelenig terjedést mondják el A Dunánál versszakai:

 

. . . . .
II.
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

III.
. . . . . . .
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

(…)

Versolvasás és versmondás
A költő világát két határkő korlátozza: az emberi szó kifejező képessége és az olvasó vagy hallgat befogad képessége. A szó nem értelmeket, csak fogalmakat fed. A költői képre azért van szükség, hogy a fogalmak, képzettársítások útján érzelmeket idézzenek fel. Ez a többszörös kapcsolás maga is torzítja a hangot, a hallgató füléhez nem egészen az jut el, amit a költő mondott. Ha nem magunk olvassuk, hanem előadótól halljuk a verset, az egy kapcsolással többet jelent, hiszen az előadó egyénisége is beékelődik a költő és a hallgató közé.

Az olvasásnak is, a versmondás meghallgatásának is megvannak a maga előnyei.

Az olvasás előnye az, hogy a költő hangja, amelyet hallani vélünk, a mi belső hangunk. Viszonyunk a költővel egészen személyes, úgyszólván eggyé olvadunk vele. Még az esetleges félreértésnek is valamelyes értéket ad az, hogy a költő mondanivalóját magunkra vonatkoztatjuk, a magunk lelkéhez alkalmazzuk. Könnyebb az elmélyedés is, hiszen megállatunk olvasás közben, visszatérhetünk nehezebb vagy szebb sorokra. És végül: hangulatunkat, ítéletünket nem befolyásolja a körülöttünk levő, sokféle emberből összeverődött közönség.

Az előadó-művészetről, megvallom, régebben rossz véleménnyel voltam. Igaz, hogy ez a művészet akkor még nem is született meg igazában. Színész voltukról megfeledkezni nem tudó színészek és színészi becsvágyban szenvedő műkedvelők jelentek meg alkalmilag a pódiumon. Elharsogták vagy elfuvolázták, de mindenesetre eljátszották a verset. Műsorra is főként a „szavalásra alkalmas” költemények kerültek.

A versmondásnak ma kialakult művészi elvei és nagy művészei vannak, akik igyekeznek a vers érzésbeli vagy gondolati tartalmát oly híven visszaadni, mint a muzsikus, aki egy kottafejet, egy előadási jelet sem hanyagolhat el. Hogy az előadásba beleviszi a maga egyéniségét, az természetes. De a Szeptember végén tíz versmondó művész tízféle interpretálásában egyformán szép és ugyanaz a vers marad.

A vers értelmezése, úgy, ahogy a versmondótól halljuk, világosságot gyújthat bennünk, új, nem sejtett szépségeket tárhat fel.

Fennmarad az a kérdés: tömegben ülve a nézőtéren, elég fogékonyak vagyunk-e, hogy első hallásra a versnek minden tartalmi és formai, érzelmi és gondolati szépségét élvezni tudjuk? Természetesen: nem. Valami mindig „elmegy a fülünk mellett”, s nem lapozhatunk vissza, mint olvasás közben, ha észrevesszük, hogy figyelmünk ellankadt egy pillanatra. Ugyanígy vagyunk a zenével is. Egy tréfásan komoly mondás szerint komoly zeneművet mindjárt legalábbis – másodszor kell hallani. Egy Beethoven-szonátában vagy szimfóniában, amikor tizedszer vagy huszadszor halljuk, még újabb szépségeket fedezünk el. Ebben része van az előadóművészek vagy karmesterek különböző egyéniségének is.

Nos, a tapasztalat azt mutatja, hogy a közönségen örvendő moraj fut át, ha a versmondótól egy jól ismert vers címét hallja. Bizonyára sokan vannak, akik tíz művésztől tízszer is hallották a verset, s most annál jobban élvezik. Megértése már nem okoz fáradságot, figyelni tudnak az előadás árnyalataira, sőt arra is, miben különbözik X művész értelmezése Y-étól.

Ma már sokan olvasnak verset, de arra kevés embernek van ideje, hogy verseskönyveket újra meg újra elővegyen, kedves verseivel négyszemközt maradjon. Az a statisztikailag igazolható tény, hogy fővárostól faluhelyig rengeteg előadó-estet rendeznek, s ezeknek lelkes közönsége van, egymaga elég a versmondás szociális értékének bizonyítására.

Az igazi költő mindig mindenkihez akart szólni. Ma mindenkinek jogát elismerjük arra, hogy a művészet legmagasabb rendű alkotásainak megértéséhez, élvezéséhez fölemelkedjék. Az olcsó és nagy példányszámú könyv sokat jelent e téren, de amit az olvasás magában el nem érhet, ahhoz közelebb visz a tömegek nagy nevelője, a versmondás művészete.

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top