Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv – A kép kerete
I. RÉSZ: KIS KÖNYV A VERSRŐL – A kép kerete
A szerkezet fontossága
Eddig egyes kiszakított képeken keresztül igyekeztünk a költői ábrázolás különböző módjaival megbarátkoztatni az olvasót. Ha egész verset idéztünk néha, azért tettük,mert egyetlen kép vonásai húzódtak végig rajta.
Most arra a kérdésre kell megfelelünk: hogyan épül föl a vers.
Ennek a kérdésnek azonban elébe vághat az olvasó egy másikkal: valóban „épül” a vers? Nem ömlik szabadon a költő érzelmének áradása szerint? Érdemes-e az olvasónak, aki a versben egyszerűen gyönyörködni akar, a felépítés, a szerkezet kérdéseivel törődnie?
Feleljünk hát először erre a kérdésre. Mondjuk ki mindjárt: érdemes, sőt szükséges. Miért?
Mindenfajta művészi alkotást akarva, nem akarva, szigorúan el kell határolnunk a természettől. A természet végtelen, a műalkotásnak határai vannak. A festő, akármekkora vásznat feszít ki, nem foghatja össze rajta az egész kerek látóhatárt. Ki kell választania egy részletet – nyilván a legszebbet, a legjellemzőbbet. Képe nemcsak abban különbözik a tájtól, hogy festve van, hanem abban is, hogy megszabott határai vannak. E korlátokon – a kép keretén – belül kell a szerkesztés, a fölépítés munkáját elvégeznie. Ha már kiválasztotta a legjellemzőbb részletet, még mindig nem válhatik egyszerű másolóvá. Most a kereten belül kell megválogatnia, mi legyen az, amit színnel, vonallal kiemel, amire a néző figyelmét összpontosítani akarja, s mi az, amit éppen ennek a célnak érdekében halványabban, határozatlanabbul ábrázol.
A szobrászt nemcsak az ábrázolt alakok testi kiterjedése szorítja korlátok közé, hanem az idő is. Az élet örökös mozgását mozdulatlan alakokkal kell érzékeltetnie, hogy a kőbe vagy ércbe fagott mozdulatok ne csak a jelen pillanatot, hanem az előzőt és a következőt is magukban hordozzák.
Hasonlóan szigorú keretek választják el az építészet alkotásait a természet vonalaitól, a zenét a természet hangjaitól – még akkor is, ha egyszer-egyszer utánozni próbálja ezeket.
Az irodalom nagyarányú műfajaiban könnyű belátni a keretbefogás s a kereten belül a szerkesztés fontosságát. A keret problémája az irodalomban így hangzik: hol kezdjük és hol végezzük?
Hogyan kezdődik a vers?
Vannak a világirodalomnak nagy alkotásai, amelyek úgyszólván nem kezdődnek és nem végződnek. Ilyenek a nagy indus eposzok, a Mahabhárata és a Ramajána, ilyen az énekek hosszú sorából utólag összeszerkesztett finn Kalevala. Ezekben nemzedékek bonyolult mitikus története folyik a sorok százezrein keresztül. Egykori hallgatóik csak részleteket hallottak belőlük; ezek a részletek külön-külön mind érdekesek voltak. Az egész mű menetét senki sem próbálta magában végiggondolni. Dzsungelek ezek a művek, áthatolhatatlan sűrűségek, amelyeknek a mai olvasó nem is vág neki, beéri egy-egy részlettel, ha alkalmilag kezébe kerül.
A mi ízlésünk a görög eposzon és drámán nevelkedett, amelyek tudatos művészettel választják meg a kezdés és befejezés időpontját, és a szigorúan megszabott keretek közt végzik a szerkesztés, a fölépítés munkáját: elhagyják azt, ami fölösleges, háttérbe állítják azt, ami mellékes, kiemelik azt, ami fontos. Bármennyit változtattak is különböző korok irodalmi irányai a klasszikus költőkből levont szabályokon: a keretbefogás és megszerkesztés alapelvei épségben maradtak. (Ezen nem változtat az időrendnek napjainkban gyakori, lélektani okból történő felforgatása sem.)
Ha színdarabot nézünk vagy regényt olvasunk, ösztönösen megköveteljük, hogy az író erősen megszerkesztett mesével irányítson bennünket a látott vagy olvasott események között. Ne terelje figyelmünket olyasmire, ami nem fontos, vagy ami félrevezethet a várt befejezést illetően. Ha nem érezzük, hogy szorosan fogja a szerkezet gyeplőjét, makrancoskodni kezdünk, mint a ló a gyönge kocsis kezén.
Mindez nyilvánvaló. De ugyanilyen nyilvánvaló-e a lírai vers esetében, amely sohasem áttekinthetetlenül hosszú, s lehet akár két- vagy négysoros epigramma, egyetlen strófából álló népdal is? Az olvasót itt bizonyára nem fenyegeti az eltévedés veszélye, a költőtől pedig nem várja el azt, hogy „szent őrületében” a szerkesztés szabályaira gondoljon.
Kapcsoljuk ki azt a kérdést: mire gondol, mire nem gondol alkotás közben a költő. Igen goromba választ kaptam még a szelíd Arany Jánostól is azok, akik efféle gondolatolvasással megpróbálkoztak. Akármit gondol tudatosan a költő: bizonyos, hogy nemcsak „versbe szedi” mondanivalóját, hanem – ösztönösen vagy tudatosan, akár külső szabályok, akár a maga lelkének törvényei szerint, de fölépíti, megszerkeszti.
Nagyarányú műnél az író erkölcsi erejének bizonyságát szoktuk látni a következetes szerkezetben. De vajon, ha kevesebb munkába, kitartásba kerül is nem kell-e erkölcsi erő egy lírai vers megszerkesztéséhez? Mennyi felkínálkozó érzést vagy képet kell félredobni, hány pompás rím kísértésének ellenállni, hogy a vers másfelé ne csavarodjék, mint amerre indult, vagy hogy mellékes részletekben való tetszelgés el ne posványosítsa! Még ha a vers szerkezete oly öntudatlanul alakul is ki, mint egy kristály, akkor is fölismerhetjük és gyönyörködhetünk benne, mint a kristály alakjában és csillogásában. És ha a költő nem tud róla. annál inkább következtethetünk szerkesztő képességéből lelki alkatára. Ezért érdemes szerkezet szempontjából is vizsgálni az olvasott verset, az odavetett kurta ötlettől a nagy érzelmi vagy gondolati folyamatokat feltáró költeményig.
Az epigramma és a futó ötlet
A kőbevésésre szánt epigramma magában hordja megszerkesztésének törvényét. Fölösleges szót, kitérést nem tűr. Első mondatával, sokszor már első szavával a tárgy közepébe visz, s a következő mondat – csattanósan vagy emelkedetten: a tárgy természete szerint – végérvényesen lezárja a mondanivalót.
Itt ismét megemlítjük Vörösmartynak a Vashámor epigrammáját, amely oly tömören jellemzi szociális és humánus gondolkodását.
A futó ötlet megszerkesztésének példáját Petőfi rövid pesszimista korszakából vesszük. Ötletről, hangulatról van itt szó, nem világnézeti vagy alkati pesszimizmusról. Ilyenfajta verseknél (és itt eszünkbe juthatnak Goethe Spruchjai is) néha joggal gondolunk arra, hogy az ötlet szülője a költő fülében megcsendülő rím olt, s a köré csoportosult a hangulat vagy gondolat kifejezése:
A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az oceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
(Petőfi)
Hogyan kezdődik a vers?
Minden igazi művészi alkotással gazdagabbá, teljesebbé válik a világ. Ezért nevezzük alkotásnak a művészi munkát. A vers – az igazi vers – születése nemhiába jár fájdalommal: olyan az, mintha új élőlényt hozna világra a költő. Lényt, amely meg akart születni, s ha már megszületett, élni is akar. Hogy élhessen, szerves egésznek kell lennie. A rossz vers olyan, mintha a gyermek például lábatlanul születnék. A jó versnek van feje, dereka, lába.
Hogyan kezdi, hogyan folytatja, hogyan fejezi be versét a költő: ezt mind érdemes megfigyelni. Szabályt természetesen nem állíthatunk fel. De a kezdés, folytatás és befejezés módja jellemző a költőre és korára.
Legizgalmasabb a kezdés problémája, hiszen az első hang megütésével, az első sor leírásával lép ki a semmiből és kezd valamivé válni a vers.
A versnek és a zenének mély, ősi rokonságát mutatja, hogy a vers is, akárcsak a zenemű – legyen az népdal vagy szimfónia -, erős hangütéssel adja meg mindjárt kezdetben a főtémát. A költemény súlypontja tehát az elején van. Látni fogjuk, hogy ez sem általános szabály, de meggondolkoztató, hogy a verskezdésnek ez a módja a klasszikusoknál, a népdalban – és Ady Endrénél.
Lássunk néhány példát. Hogyan kezdi a verset az a klasszikus költő, aki kétezer éven át hatott kései utódaira s nálunk is rajta hagyta bélyegét a deákos iskolán és Berzsenyin – Horatius?
Költészettanában, a Piso testvérekhez intézett tanítókölteményében az epikusoknak azt tanácsolja, hogy „in medias res”, a dolgok közepébe ugorjék, ott kezdje elbeszélését. Homérosz példájára hivatkozik. Mint lírikus annyiban követi önnön szabályát, hogy előzmények elmondására, a helyzet magyarázgatására nem vesztegeti az időt. Az első egykét sor megadja a természet keretét – tél, tavasz – vagy a filozófiai gondolatot, amelyet a vers kifejt majd. Az Ódák, a műfaj parancsa szerint, mindig valakihez szólnak, a kezdet egyben megszólítás, amelyben a „címzett” neve is benne foglaltatik. Ez olyan ajánlásféle, mert hiszen a vers nem az illetőről szól, csak hozzá.
Íme, néhány jellegzetes horatiusi verskezdés:
Látod, mely rövid mulandó ez világ,
Elmúlik higyjed, mint szinte az virág.
(Eheu fugaces…)
(Tasnádi Péter XVI. századbeli, formában és tartalomban szabad fordításából kimaradt posztumusz megszólítása.)
Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb
S a kiárlyi gulák ormánál magasabb
(Exegi monumentum… Kosztolányi Dezső fordítása)
Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,
A gépek vízre tolják a hajókat,
Már nem öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmívesnek,
S a rét se csillog fehér zúzmarában.
(Solvitur acris hiems… Szabó Lőrinc fordítása)
Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
Mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
Számításait is kérdezni, jobb tűrni, akármi lesz.
(Tu ne quesieris… Trencsényi Waldapfel Imre fordítása)
Berzsenyi rokonsága Horatiussal legerősebben a kezdő termésezti kép hangulatában nyilatkozik meg.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
(A közelítő tél)
A nagy különbséget a filozofáló római költő és a lángoló lelkű magyar hazai közt az ódák harsogó kezdősorai árulják el:
Romlásnak indult, hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
(A magyarokhoz)
A klasszikus formákat romantikus lélekkel betöltő Berzsenyihez hasonlóan a romantikus Vörösmarty is a költői szó minden erejét összegyűjti emelkedett tárgyú verseinek kezdő soraiba. Példáért nem kell a Szózatnál messzebb mennünk. Itt súlya van minden szónak: a főnevek a legmélyebb asszociációkat kelteik – haza, magyar, bölcső, sír, nagyvilág, sors keze -, a „rendületlenül” szó már hangzásával is megerősíti az „itt élned, halnod kell” kategorikus parancsát.
De írjunk ide még két példát a sok közül. Az emberek pörölycsapásainak sora így kezdődik:
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél.
Az Országháza első három sora így adja meg a textust, amelyet a vers elemeire fog bontani:
A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája.
Néhány példa a magyar népköltészetből, amely szimbolikus természeti képpel kezdi a verset, s így teszi általánossá az egyéni érzést.
A népdal legrégibb ismert típusa a virágének: a virág a szerető jelképe.
Ej, haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
(XVII. század)
De szerepel a verskezdő szimbólumok közt sokféle madár, fa stb. is.
Búsan búgó bús gerlice
Kedves társát elvesztette.
*
Leszállott a páva
Tengerek partjára.
*
Diófának három ága,
Az alatt ül három árva.
(Székely népballadák)
A népdalnak ezt a sajátságát vette észre és utánozta Petőfi olyan sikerrel, hogy dalait már életében magáénak fogadta el a nép. (Rózsabokor a domboldalon… stb..
Ezt fejlesztette tovább a Szeptember végén csodálatos kezdő strófájában, párhuzamos gondolatritmusba fűzve két ellentétes természeti képet két ellentétes lelkiállapottal:
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Ady Endre verseiben is csaknem kivétel nélkül az első sorra vagy sorokra esik a hangsúly. Azt mondhatnók: a költemény egész tartalma bele van sűrítve az első hangütésbe, a többi versszak csak zenei feldolgozása a témának. Ady nem a klasszikusokat utánozta (bár szerette Berzsenyit) – még kevésbé gondolt a népköltészetre Petőfi módján. (Kuruc verseinek politikai és szociális gyökere van.)
Ha volt szándékosság versei megszerkesztésében, inkább arra gondolhatunk, hogy ellenkezőjét akarta megteremteni a kortársak közt divatos formának. De valószínűbb, hogy sem hatásról, sem ellenhatásról nincs szó. Oly erős volt benne a magyar szó- és szólamhangsúly érzése, hogy az első szótag hangsúlyozását kiterjesztette az első sorra vagy az egész első versszakra.
Ezer példa közül érjük be kettő-hárommal. Mindjárt az Új versek bevezetője olyan fortisszimóval kezdődik, amelyet a befejező sor jelző-halmozása is alig fokozhat:
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Az egész vers szimbolikus tartalmát előre összefoglalja és megmagyarázza Az Illés szekerén előhangja:
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
Úgyszólván az egész vers benne van az Akit én csókolok első három sorában:
Akit én csókolok, elsáppad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Nem olyan rendszeresen, mint Adynál, s talán nem is oly erős hangon, de József Attila is szereti mindjárt az első képpel a hangulat teljébe ragadni az olvasót. Hadd idézzük Thomas Mann üdvözlése című versének befejező képét:
Mint gyermek, aki már piheni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: ülj le közénk és mesélj.
Amint e példákból látjuk: a klasszikusoktól a népköltészeten keresztül a legújabb költőkig követhetjük a vers megszerkesztésének azt a módját, hogy a legerősebb hangsúly a kezdő sorokra esik, akár a kifejezés pátoszával, akár egy kép szimbolikus elmélyítésével éri el ezt a költő. De ugyanígy végigkísérhetnők a költészet történetén az ellenkező módot is: amikor a vers halkan, szinte észrevétlenül csordul ki a költő lelkéből, s lassan-lassan erősödik fel. Zenei példával: az egyik fajta Beethoven V. Szimfóniájának hatalmas kezdőhangjaira, a sors kopogtatására emlékeztet, a másik a Holdvilág-szonáta halk, leheletszerű első tételére.
A vers derekának megszerkesztése, sőt befejezése is nagymértékben függ a kezdet hangsúlyától és hangerősségétől: tartja-e a költő a kezdő hangot, vagy fokozatosan megy át a hangos szóból halkba, halkból hangosba – vagy végül váratlan hangváltozással hökkenti meg az olvasót.
A vers dereka
Nem árt, ha a vers szerkezetéről, felépítéséről szólva, mindenekelőtt megkülönböztetjük egymástól a gondolati költészetet (ideértve a szatírát is) s az érzelmi vagy hangulati lírát. Az előbbiben nagy szerepe van a költő tudatos logikájának, s megítélésében is jogosan léphetünk fel logikai követelésekkel. Ha a költő tanítani akar, vagy elmélkedéseit önti versbe, a tanításban vagy elmélkedésben az olvasó ösztönösen is megköveteli a gondolatok logikus felsorakoztatását. Ugyanez a követelése a szatírával szemben is. Akárcsak a nagy műfajokban – eposz, regény, dráma -, érezni akarja a biztos vezető kezet.
A lírai vers tartalmát prózában elmondani. céltalanul elkövetett szentségtörés. A gondolati vers vagy a szatíra gondolatmenetét összefoglalhatjuk prózában, s éppen az összefoglalás munkája közben ellenőrizhetjük a költő logikáját.
Vörösmarty nagy gondolati költeményének – a Gondolatok a könyvtárban – tartalmát nyugodtan elmondhatjuk a próza nyelvén. Gondolatai épségben maradnak költői szépségüktől, pátoszuktól megfosztva is.
A költemény nagy része pesszimista szemléletet fejez ki. A könyvtár anyaga haszontalan lom. A lapokra az emberiség nyomorúsága van felírva. Szörnyű ellentéteket, irtózatos hazugságokat lát abban, hogy a bűn, a jogtalanság, a rabság levetett rongyaira vannak írva az erény, az igazságszolgáltatás, a szabadság igéi.
Országok rongya! könyvtár a neved.
Haladt-e a világ a könyvek által? Nem, az emberek közt egyre nagyobbak az ellentétek. De megsemmisítsük-e ezért a bölcsek és költők műveit a gonosz, hazug írásokkal együtt? Ne tegyük. A fájdalom szólt belőle, amiért mindmáig csekély zuga a világnak az, ahol az ember névnek becsülete van, kivéve, ha feketén született – veti oda keserű gúnnyal.
A költeménynek ezen a pontján következik az a fordulat, amely a legnagyobb lelkekben mindig elkövetkezik a pesszimista hangulat kiáradása után. Nem optimizmust, hanem erkölcsi kötelességet állítva szembe az imént festett kép sötét színeivel.
És mégis – mégis fáradozni kell.
Új iránynak, az emberi közösség szolidáris érzésének feltűnését látja a költő: az emberi érzi, hogy nincs többé egyedül, nem kell félnie a sorstól. Dolgozzunk hát, amíg olyan magasra nem emeltük az emberiséget, hogy a menny kapuján bepillanthasson. És akkor? A mennybe törő bábeli torony mindig összeomlik. Kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez a sors, nincs vég semmiben, míg a világ ki nem hűl. Mi dolgunk ezen a világon? „… küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak” … „… küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”.
Az erkölcsi cél tehát, amely a pesszimizmus élét elveszi, a végtelenül megújuló küzdelem. És itt, a költemény végén még egy fordulat történik, amelyset talán logikai törésnek is nevezhetünk, de jellemző a költőre és korára. Az egész emberiséghez szóló költőből egyszerre kibukkan a hazafi:
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sűllyedésből,
S a szellemharcok tiszta súgaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!
Elmondhattuk prózában a költemény gondolati tartalmát – de az idézett befejező sorok emlékeztetnek arra, hogy nagy költeménnyé mégsem gondolati tartalma, hanem pátoszának magával ragadó ereje, képeinek zuhatagos áradása teszi.
Logikusnak mondottuk a szatíra felépítését is. Gondoljunk Petőfi szatirikus típusrajzaira (Pató Pál őr, A magyar nemes) vagy általános nemzeti tartalmú szatíráira (Okatootáia, Készülj hazám!). Külön lírai műfajnak (dithirambus) tekinthetjük az olyan verset, amely a mámor vagy az őrület szabadon csapongó eszmetársítását utánozza (Vörösmarty: Fóti dal, Petőfi: Ivás közben, Az őrült).
A tulajdonképpeni lírának, az egyéni érzelem vagy hangulat kifejezésének rendjét csak az érzelem logikája szabhatja meg. Igaz, vannak műformák, amelyek az érzelmeknek bizonyos csoportosítását teszik hagyományossá. Ilyen különösen a szonett. Nemcsak versformája szigorúan kötött (két négysoros és két háromsoros versszak megszabott rím-elhelyezéseivel). Tartalmilag is többnyire úgy van megszerkesztve, hogy a két befejező szakasz érzelmi fordulatot árul el.
Általában mégis az érzelem logikája parancsol. Vannak költők, akiknél ez mindig (vagy majdnem mindig) ugyanazon módon nyilatkozik meg. Ady szerkesztésmódja a zenei „kidolgozásra” emlékeztet; az első versszakban megadott témát forgatja, mutatja be újabb meg újabb oldalról. Petőfi egymást követő lelki történésekről számol be – ez egyébiránt a leggyakoribb és legtermészetesebb formája a lírai szerkesztésnek. A költő mindenkori hangulatától függ, hogy ez a lírai esemény-sor egyenletes hangot és tempót talál-e, vagy emelkedik és gyorsul. A Levél Arany Jánoshoz kedélyes tréfálkozásból, az Egy gondolat bánt engemet… érzelmes elmélkedésből emelkedik a pátosz magaslatára.
Megtörténik, hogy a költő hosszú és látszólag nyugalmas tempójú versben egyetlen pillanat bonyolult lelki tartalmát mondja el, az egyidejűséget azzal fejezve ki, hogy a vers egyetlen mondat (Babits: Esti kérdés).
A pátosz az óda műfajában állandó hangnem lehet, de kellő árnyalással és fokozással. Legjobb példa erre Arany remeke, a Széchenyi emlékezete. Berzsenyi A magyarokhoz című ódája arra ad példát, hogy a harsogó pátosz elégikus, rezignált hangnemben csendülhet ki.
De ezzel már elérkeztünk a vers befejezésének nehéz kérdéséhez.
A vers befejezése
Hallottuk egyszer egy igen-igen középszerű költőt dicsekedni, hogy hosszú versébe felolvasás közben háromszor is beletapsolt a közönség. Nem tudta szegény, hogy ezzel tulajdon halálos ítéletét mondta ki. A közönség azért tapsolt háromszor, mert háromszor hitte, hogy vége van a versnek.
Ha van szabálya a vers befejezésének, csak az lehet, hogy valóban befejezés legyen; az olvasó vagy hallgató érezze, hogy valóban vége a versnek.
Ez nem mindig egyszerű dolog. A zenemű befejezése rendesen hangos coda, a versé korántsem mindig az, a klasszikusoknál úgyszolván soha.
A zenei befejezéshez hasonlít az, ha a fokozás csúcspontján egy „nagy szó”, vagy olyan szó van, amely hatalmas helyzeti energiára tett szert. Az előbbire példa Petőfinél a „százszorszent égi szabadság” vagy a „világszabadság” – az utóbbira József attilánál: „kékítőt old az ég vizében” (Mama).
A pointe, a csattanó mint a vers befejezése, Heine verseivel jött divatba jó félszáz esztendőre. A csattanó Heinénél rendszerint valami paradox, váratlan fordulatot jelentett, tudatos kiesést a stlusból, a hangulatba beleringatott olvasó leforrázását. Ezt utánozta még Petőfi is két-három versében. Például a Hozzá című keresetten, parodisztikusan emelkedett hangú strófái azt a hitet akarják kelteni, hogy a költő a szeretett nőt nyerte meg verseivel. A leforrázó befejezés így hangzik:
És most… és most… jer a zsebembe, pénz,
S menjünk, először is csizmát veszek.
Petőfiről szerencsére hamar lepergett az, ami a Heine-hatásban nem illett egyéniségéhez. De a versnek pointe-tal való befejezése, vagyis a hangsúly áthelyezése a költemény végére, megmaradt költészetünkben, Vajda, Reviczky,Komjáthy, Kiss József átmeneti korán át, s a fordulatot csak Ady Endre hozta meg. Akár tudatosan ellentétét akarta csinálni annak, amit közvetlen elődeinél és kortársainál látott, akár ösztönösen terjesztette ki a versre a magyar hangsúlyt: annyi bizonyos, hogy visszatért a klasszikus verskezdéshez, s ez megszabta a vers befejezésének módját is. Váratlan csattanó helyett gyakran az első sort vagy szakaszt ismétli meg a vers végén, mintha a megadott és zeneileg elemzett témát újra össze akarná foglalni. Máskor az utolsó sort ismétli meg, elhaló zenei echo gyanánt, ami ugyancsak ellentéte a hangos csattanónak.
A vers megszerkesztésében, amint látjuk, egyenlő joggal lépnek fel a legellentétesebb formák. A lényeg az, hogy ezek üres formák ne maradjanak, tökéletesen kitöltse őket a költő mondanivalója. Igazi költő olvasása közben mindig azt érezzük, hogy ezt a verset csak így lehetett megírni, semmi sem hiányzik belőle és semmi fölösleges nincs benne, s nem végződhetett sem előbb, sem később, csak ahol a költő befejezte.
De bevégződött-e egészen? Eszünkbe jut Ady szava. „És hogyha véget mondanál, hát – akkor sincsen vége”. A vers zárt egész, nevezhetjük egész világnak is, de része is egy másik, nagyobb egésznek, egy csillagvilágnak: a költő életművének, amely egész egyéniségét, annak fejlődését és változásait is magában foglalja.
A versciklus
Ezt az összefüggést a versei közt maga a költő is érzi és sokszor hangsúlyozni is akarja.
A versciklus ennek az összefüggésnek, ennek a nagyobb egységnek kifejezése. Egyik legrégibb és legszebb példája a világirodalomban Dante Új élet (Vita Nuova) című műve. A költő prózában mondja el álomszerű szerelmének történetét, s az elbeszélést megszórja Beatricéhez írt verseivel, megmagyarázza a versek keletkezését is. Száz évvel később Petrarca fűzi ciklusba Laurához írt szonettjeit. Shakespeare szonettjeit két ciklusra választhatjuk szét: egyik a szenvedélyes barátság, másik egy borús szerelem története.
A magyar költészet nevezetes lírai ciklusa a XVIII-XIX. század fordulóján: Kisfaludy Sándor műve, a Himfy szerelmei, és Csokonaié: a Lilla-dalok. A század első felének német költészetéből Heine dalciklusai magaslanak ki.
Petőfi egy képzelt szerelmet (Cipruslombok)és egy pesszimista hangulathullámot (Felhők) foglalt ciklusba.
Ady (lehet, hogy Baudelaire példájára) versköteteit szerkesztette meg úgy, hogy versei – utólag – ciklust alkossanak. Szabó Lőrinc a Tücsökzene strófáiban fogta össze lírai önéletrajzát.
Apró egészekből nagy egész… mint a hatszögű viaszsejtekből a lép, kristályokból bazaltszikla, úgy épül a vers és a versből az összefüggő életmű.
