Arany és kortársai
Németh G. Béla joggal hívta fel a figyelmet arra, hogy míg másoknál a pályakezdést és a jelentős műveket szokták inkább a viták követni, amelyek idővel átadják helyüket a megállapodottabb értékeléseknek, addig Arany János esetében nem így, sőt fordítva történt. Pályakezdését elismerés övezte: már Az elveszett alkotmányt méltánylás fogadta (Vörösmarty Mihály kritikája az egyetlen fontos kivétel), a Toldi ünnepléséről nem is beszélve (a fanyalgó Toldy Ferenc a törpe kisebbséget reprezentálta, s a Toldi estéje őt is megtérítette Arany művészetének). A Toldi estéjéről a rettegett kritikus, Gyulai Pál szuperlatívuszokban írt, a népiesség kanonizálását szorgalmazó Gyulai értékrangsorában Arany János már itt és ekkor elfoglalta az első helyet.
Igaz, A nagyidai cigányokat a kritika teljes értetlenséggel fogadta, de Vörösmarty szerette; Kemény Zsigmondnak, Csengery Antalnak és Eötvös Józsefnek, a még csak formálódó irodalmi Deák-párt reprezentatív tagjainak figyelmét pedig e mű irányította igazán Aranyra, akivel ekkor kezdenek úgy számolni, mint a példaképpé emelhető nemzeti költővel. Később, 1860-ban ők teremtik meg az egzisztenciális föltételeit annak, hogy Arany Pestre költözhessen és kulcsszerepet tölthessen be az irodalmi életben. Klasszikus költőink közül egyike a nagyon keveseknek, aki még életében megérte, hogy műveiből jó néhány iskolai olvasmány lett, ő maga pedig hivatalosan ajánlott íróeszmény.
Mindez nem jelenti azt, hogy Arany népszerűsége vetekedett volna Petőfiével vagy Jókaiéval. Sőt az ötvenes években ál-Petőfik bukkantak fel az országban, s aprópénzre váltották a halott költő nimbuszát. Arany nagykőrősi lírája (vagy ahogy maga nevezte: a babyloni vizek elégiája) valóban új utat próbált kijelölni – később kritikusként is megfogalmazta a Petőfitől való eltávolodás szükségességét -, ám ezt nemcsak a szélesebb közönség, de a hozzá közelálló műértő kortársak sem fogták fel igazán.
A kiegyezés időpontjában az irodalmi értelmiség elitje (az egyetlen Jókait nem számítva) Deák Ferenc oldalán állt, és a politikai rendezéstől a magyar polgárosulás szerves fejlődését várta. Nemcsak Kemény Zsigmond és Gyulai Pál nemzedéke, de a pályakezdő fiatalok legjobbjai is, mint Arany László vagy Asbóth János, sokat vártak és nagyot csalódtak a kiegyezést követő évtizedben. Az idő kikezdte a konzervatívvá kövesedő népnemzeti hagyományokat is. Az Őszikéket író Arany meg tudott még egyszer újulni, de az irányzat – mely őt írta fel zászlójára – nem. Gyulai Pál a nagy befolyással rendelkező Budapesti Szemle szerkesztőjeként, egyetemi tanárként és az irodalmi élet egyik irányítójaként megátalkodott konoksággal őrködött a Petőfi- és Arany-nemzedék örökségén, s szegült szembe minden újdonsággal.
Az epikus Arany túlhangsúlyozása
Már legtöbb kortársa úgy hitte, s Gyulai Pál 1883-ban írt emlékbeszéde csak pecsétet tett a közvélekedésre, hogy Arany János elsősorban epikus tehetség volt. Bár Gyulai kitért Arany mindkét lírai korszakára, az epikus költőt tartotta többre; Aranyt mintegy felnőtt Petőfiként, Petőfit pedig ifjú Aranyként tette meg a népnemzeti irányzat csúcsán trónoló ikerpár-nak, ami nem tett jót egyik költő utóéletének sem. Azokat az Arany-verseket, amelyek szerzőjük kétségeit és gyötrelmeit fejezik ki, Gyulai csak mint életrajzi, lélektani adalékokat értelmezi; az összbenyomást a Fiamnak, a Családi kör, az Epilogus és a hozzájuk hasonló versekből kibontható magatartás sugározza: az önmagát (is) fegyelmező, kiegyensúlyozott, sorsát keresztényi elrendeltség-tudattal elfogadó Arany János portréja áll előttünk, aki hatalmas tehetségét és műveltségét – mély tradíció-kötöttsége jegyében – a nemzet szolgálatának szentelte.
Gyulai Pál mindenesetre dogmává emelte, hogy Arany döntően epikus költő, s amit ő elsőként kimondott, az Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes közvetítésével vált széles körben elfogadottá. Riedl Frigyes 1887-ben megjelent könyve félévszázadon át a legolvasottabb mű az Aranyról szóló irodalomban. Inkább tűnik irodalomkritikus írásának, semmint irodalomtörténész munkájának: az esszéista élménybeszámoló dominál benne. Beszél ugyan Arany versszerkesztő képességéről, de műelemzésre nem vállalkozik, a szövegeket csaknem kizárólag lélektani megnyilvánulásnak tekinti.
Hogy az Arany-életmű más megvilágítást is kaphat, azt a századvégen egyedül Péterfy Jenő két rövid cikke jelezte (mindkettő 1888-ban jelent meg). Az Arany eposzi töredékeiről írt dolgozatában Péterfy azt vizsgálja, hogy milyen kevés motívumból, mennyire gazdaságosan építi fel a költő a Buda halálát; az Arany János Őszikéi című, rendkívül tömör és hangulatos értekezésében pedig elsőként méri fel a kései líra jellegzetes magatartását (a költő haláltáncát találhatjuk benne), s nemcsak a szépségeit veszi észre, hanem a fogyatékosságokat is (mint pl. a Tamburás öreg úr utolsó szakaszában az esést). Ő sem vállalkozik irodalomtörténeti vizsgálatra, de a szövegek művészi hatását szerkezeti elemzésből vezeti le. Péterfy érzékeny megközelítésének sokáig nincs követője.
A Nyugat ellentmondásos Arany-képe
A Nyugat nem egyetlen irányzatnak volt fóruma, s Osvát Ernő szerkesztői krédójába a sokszínűség programja, az esztétikai pluralizmus is beletartozott. A Nyugat tábora megosztott volt a magyar irodalmi hagyományok megítélésében is – hogy mennyire, talán éppen az Aranyról alkotott kép esetében érzékelhető a legjobban. Elegendő egymás mellé tenni Babits Mihály Arany Jánoshoz című szonettjét (1910) és Ady Endre Kétféle velszi bárdok című versét (1913), s máris láthatjuk, hogy Arany-értékelésük fényévekre volt egymástól.
A Strófák Buda halálá-ról című cikkében (1913) Ady elsősorban az Arany-kultusszal fordult szembe (mint később Kosztolányi az Ady-kultusszal), s kétféleképpen próbálta hitelteleníteni az utánérzők költészetét. Egyrészt eltávolította magától a Buda halála szerzőjének művészetét, másrészt gyökeresen átértékelte e művészet súlypontját: – önmaga előtt rejtegetett lírikus-ként fogta fel Aranyt, aki sajnálatos módon elpazarolta tehetségét. Nem Ady az első, aki elsősorban a lírikust látta Aranyban, de legkorábban ő nevezte lényénél fogva lírikus alkatúnak elődjét. Ám a Nyugat nagy nemzedéke nem a teljes lírai életművel számolt, hanem főleg az Őszikék lírájával, amit gyakorlatilag ő fedezett fel. Már ez is radikális szembefordulást jelentett a korábbi, az epikust hangsúlyozó Arany-képpel.
Alighanem Babits törekedett a Nyugat írói közül legnagyobb becsvággyal önálló Arany-kép kialakítására. Petőfi és Arany című esszéje (1910) eredetileg könyvkritikának készült, lendületes Arany-apologetika – Petőfi rovására. Babits itt fejti ki hírhedt tételét: Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában. Sokan Ady-ellenes élt föltételeztek Babits Petőfi-értékelése mögött, valójában Babitsot nem Petőfi, hanem Arany érdekelte elsősorban. 1913-ban, a Magyar irodalom című nagyobb igényű munkájában Babits újabb kísérletet tesz az Arany-életmű értékelésére, méghozzá világirodalmi horizontba helyezve. De újraalkotja a korábbi ellentétet: most Petőfit fordíthatónak és világirodalmi értéknek, míg Aranyt fordíthatatlannak és nemzeti értéknek minősíti – utóbbi megállapítása megfeleltethető a Gyulai-Riedl-féle értelmezésnek.
Míg eltérő Arany-értékelésük Ady és Babits között nem vezetett nyílt vitára, addig Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső között igen. Móricz 1931-ben cikket publikált a Nyugatban, s ebben az állítólag nem bátor Arany János csaknem egyetlen igazán bátor műveként ünnepelte Az elveszett alkotmányt. Kosztolányi válasza, az Író és bátorság (1932) a magyar vitairodalom egyik remeke. Móricz állításait pontról pontra cáfolja, imponáló tárgyismerettel, érzékeny beleéléssel. Külön kitér arra, hogy az írói bátorság nem azonos a politikai, kivált a pártpolitikai bátorsággal. Az író bátorsága abban áll, mondja Kosztolányi, hogy képes-e szembenézni önnön emberi létével s ennek eredményét könyörtelen pontossággal kifejezni. Míg Arany demokratikus társadalomképét inkább az epikájában, írói bátorságát elsősorban a lírájában véli Kosztolányi megtalálni.
Viták Aranyról: a nemzeti klasszicizmus és ellenzéke
Míg Kosztolányi a maga korához idomította Arany költészetét, Horváth János a fordított utat választotta: ő saját kortársait mérte Aranyhoz. A Nyugatban csak azt méltányolta, amit Arany művészetének továbbfejlesztéseként is felfoghatott – mindenekelőtt Babits Mihály költészetét. Adynál is igyekezett kimutatni folytonosságot, ugyanakkor Ady s a legújabb magyar lyra című könyvében (1910) mindenekelőtt Arany példáját szegezte szembe Adyval: Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd (…), a magyar ember kedves, bölcs humora – ez a négy tulajdonság hiányzik szerinte a Vér és arany szerzőjéből. Ebből a szembeállításból is érzékelhető, hogy az Arany Jánosnak tulajdonított nemzeti klasszicizmus-on Horváth János eredetileg erkölcsi eszményt értett, amit a Trianon okozta sokk után összekapcsolt a nemzetfenntartás mindent maga alá rendelő szempontjával. Úgy látta, hogy csak a korábbi irodalmi hagyományhoz visszatérve, az egységes közízlés visszaállításával lehet eredményesen védekezni kultúránk elvesztése, azaz nemzetietlenné válása ellen. Horváth pozícióváltása teszi érthetővé, hogy míg korábban érzékelte Ady kapcsolódását Aranyhoz, 1921-ben már szakadékot lát kettejük között.
Lényegében ezen a csapáson haladt tovább Keresztury Dezső 1937-es Arany-könyvében. Elfogadja Horváth János nemzeti klasszicizmus-felfogását; a korai és a későbbi Aranyt itt még a nép költője és a klasszikus költő terminusokkal írja le. Keresztury könyvének újdonsága, hogy ez az első fejlődéskép Aranyról – amely nem csupán az életmű keresztmetszete, mint a korábbi összefoglalók.
A népi írók viszont – Adyt követve – igen kritikusan közelítettek Arany művészetéhez. 1932-ben Illyés Gyula Móriczhoz hasonlóan bírálja Arany János alkalmazkodó hajlamát s azt, hogy a Toldi szerelmében fölidézett múlt nem a népé, hanem a feudális világé. Németh László ugyancsak 1932-es cikke szerint is ellentét feszül Arany tehetsége és teljesítménye között. Később, a Kisebbség (1939) szerzőjeként, még kritikusabban írt Aranyról. A kiegyezéssel és a Deák-párttal (s ennek következményeként Horváth János nemzeti klasszicizmus-felfogásával is) szembefordulva egyedül Kemény Zsigmondot ismerte el, a többieket – közöttük Aranyt is – elmarasztalta.
A két háború között fellépő urbánus nemzedék, amely Babits nyomán világirodalomban gondolkodott, más okból idegenkedett Aranytól. Máig legnagyobb hatású irodalomtörténetében (1934) Szerb Antal azt írja, hogy a legmagyarabb magyar költő mindent egyesíteni tudott magában (népit és nemest, romantikust és realistát stb.), csak a városlakó polgár világa maradt számára idegen, s ez az egyetlen hiány múlttá távolítja őt. Az állítólagos magyar finitizmus-nak, a végzetbe beletörődésnek nincs reprezentatívabb költője Aranynál, ami részben kálvinista elrendelés-tudatán alapul.
Újabb viták: Arany költészettörténeti helye
A háború után a Nyugat örökségét folytató újholdasok kitartottak a Babits- és Kosztolányi-féle (és József Attila és Radnóti Miklós által is elfogadott) Arany-kép mellett, de az új, kommunista irodalompolitikai kurzus elsodorta az újholdasokat is, az Arany-értékelést is.
A marxista irodalomértelmezés mintha ott folytatta volna, ahol a népi írók abbahagyták. Ahogy Móricz számára Az elveszett alkotmány, Lukács György szemében a Toldi az a kiemelkedő mű, amire hivatkozva le lehet értékelni az életmű többi részét (A százéves Toldi, 1947). Lukács szerint Toldi Miklós a fölemelkedő parasztság képviselője, aki mindig idegen marad Lajos király lovagi udvarában. Aranyban csak az a jó, ami Petőfihez kapcsolható; a szabadságharc elvesztése ugyanis radikális fordulatot hozott a magyar irodalom történetében: megerősítette a nemesség reakciós reflexeit s egészen a századfordulóig lehetetlenné tette, hogy új, korszerű irodalom bontakozhasson ki. A magyar irodalom marxista fejlődésképéből – a haladó hagyomány-t jelentő és Petőfi, Ady, valamint József Attila hármasával megjelölt fősodorból – a kompromisszumokra kész, Deákkal is barátkozó és hivatalosan nemzeti költőnek megtett Arany János természetesen kilógott, mondhatni, kétes szerzetnek számított.
Csupán az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lehetett fölvenni a kesztyűt a Lukács Györgytől (részben Révai Józseftől) származó képtelenül leegyszerűsítő felfogással szemben. A magyar költészet Petőfitől Adyig című könyvében (1959) Komlós Aladár éles vitát folytat azzal, hogy Toldi Miklós egyszerű paraszthős volna s hogy Arany János elárulta volna Petőfivel közös ügyüket; szándékosan szociológiai érveket szegez Lukácsnak: mintegy a saját terepén veri meg őt. Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után című korszakmonográfiájában (1963) Sőtér István is igen árnyaltan értelmezte Toldi Miklós egyidejű paraszti és lovagi kötődését, valamint Arany és Petőfi népiesség-koncepciójának egyező és különböző elemeit. Ő Lukács Györgynek azt az alaptézisét is cáfolta, hogy a szabadságharc bukása oly gyászos következményű cezúrát húzott volna a magyar szépirodalom és kritika történetébe.
A hatvanas évek elején-derekán a túlpolitizált Petőfi, Ady és József Attila ellenében Arany János valamiképp a politikától érinthetetlen költőiséget kezdte képviselni. Ennek részeként fordult az érdeklődés Arany korai, még felfedezésre váró lírája felé. (Sőtér István a nagykőrösi válságlírát Arany János Felhők-korszakaként tárgyalta.) Baránszky-Jób László úttörő munkája (Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye, 1957) inkább csak fölvetette, Németh G. Béla, majd tanítványi köre viszont behatóan elemezte Arany első lírai korszakát. A fölfedezés nem jelentett kritikátlan hozsannázást: az értelmezők tulajdonképpen egy európai mércével is jelentős, Baudelaire teljesítményéhez mérhető költészet lehetőségét látták Arany korai lírájában, melynek erénye a magyar poétikai tradícióktól való eltávolodás, korlátja azonban, hogy mégsem képes szembefordulni a kiengesztelődés normatudatával.
Az el nem ért bizonyosság című kötet (1972) nemcsak vitát váltott ki, hanem elemzési hullámot is; újabb kötetek születtek Arany verseiről, pl. a nagykőrösi koraszakot lezáró nagy versről, Az örök zsidóról Barta János írt nagyszerű tanulmányt (1974). Úgy tűnik, Arany János ma is egyik szívügye (és belügye) értekező irodalmunknak – akihez vissza lehet térni és akitől újabb inspirációkat lehet remélni.
(forrás: sulinet)
