KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
AZ ÍRÁSTUDATLANOK ÁRULÁSA.
Különvélemény Ady Endréről
Talán nem volt a magyar irodalomnak (és pillanatnyilag nincs is) olyan fontos orgánuma, vagy köre, mint a Nyugat folyóirat volt. A lap fennállása során, sőt még ma is rengeteg vitát vált ki, és megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Míg előtte (és utána) legjobb esetben is negyed-évszázadonként jelent meg egy-egy géniusz a magyar irodalomban, addig a Nyugat három nemzedéke (valljuk be, hogy azért talán az első a leginkább) bővelkedett velük. Elég Ady, Babits, Csáth, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc nevét említenünk. Érdekes megfigyelni azonban, hogyan vélekedtek egymásról a nagyok. Tudjuk például, hogy Babits főszerkesztősége alatt számtalan cikk jelent meg, melyben az ő nagyságát méltatják.
A most vizsgált szövegünk, melynek Kosztolányi a szerzője, aki az első (nagy) nemzedék tagja, ettől merőben eltér. Nézzük meg a dátumot: 1929. Ady Endre régen halott. Az a líra, melyet ő képviselt, divatját múlta. Sok minden történt az irodalomban tíz év alatt. És Kosztolányi mégis akkor írta (indulatos?) cikkét. Sokan övön aluli ütésnek tartották, hisz halott költőről ír. A mai irodalmi kánonban, és most főleg a közvéleményre gondolok, három magyar költő (miért nincs prózaíró köztük?) jutott el az írói Panteonba: Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila. Ennek a fényében is érdekes megvizsgálnunk a szöveget. A felütés szerény, hisz a mondanivaló annál súlyosabb lesz. Csak egy ember szava ez. Már az elején leszögezi, hogy Ady művészetéről ír kritikát, és nem tárgyalja politikai állásfoglalását, mely megjelenik a verseiben. Kosztolányi ezeket a verseket figyelmen kívül hagyja, ami értékelő gesztusként fogható fel. Ady két fő témáját bírálja. Ha az Ady kapcsán első asszociációnkat kellene mondanunk, akkor az talán a messianizmus lenne. Kosztolányi erősen bírálja Ady messianizmusát, mondván, hogy – és ez majd a későbbiekben előjön még – műveletlenségéből egy ellentmondó bölcseletet gyúrt. Ady másik fontos motívuma a Ma. Kosztolányi komolytalannak és felszínesnek tartja az idősíkokkal való ilyen foglalkozást.
Későbbiekben Ady műveltségét ostorozza, mondván, hogy hiába járt Párizsban, mintha semmi sem ragadt volna rá. Információit kocsmában szerezte, stílusa közelít a publicisztikához. Ostorozza Adyt, mondván, hogy számtalan pózt talált ki magának, s egyike közülük saját fajtájának ostorozása. Kosztolányi szerint ez irodalomtörténeti könyvek mintájára készült. Egy hosszú részt szentel Petőfi és Ady összehasonlításának. (érdekes, hogy Petőfi mellé mégis Ady került, és nem Kosztolányi. Elképzelhető, hogy a kánonformáló politikának jobban megfelelt egy forradalmár – demokrata Ady, mint egy polgári értékeket valló Kosztolányi.) Ebben a versenyben Ady valahányszor alulmarad. Ady humortalan, száraz, nem hatott rá a francia műveltség, szomorú Vátesz, nem tudja, melyik osztályhoz tartozik.
Kosztolányi elismeri, hogy súlyos vádakkal illeti Adyt, azonban mégis kimondja: nincs benne ízlés. Mindenáron eredeti akar lenni. Kineveti a nőknek címzett versei stílusa miatt, és egy nagyon erős példával él: Ilyen részletek után lesütjük szemünket, elpirulunk s igyekszünk másra gondolni. Adynak sajnos nincs modora, csak modorossága, érzelmesség helyett érzelgőség van a verseiben.
Kosztolányi Dezső talán a magyar nyelv legnagyobb játékosa, és ez mind prózájában, mind verseiben megnyilvánul. Adyt azzal vádolja, hogy költészete helyenként rút és ostoba.
Sorait azzal zárja, hogy lehet, hogy e kritika kegyetlen, de ha Adyt nem magasztalták volna ennyire, talán jobb költő lett volna. Hogy tompítsa kritikájának élét, mégis hozzáteszi, hogy azért vannak jó versei, mégsem tarthatjuk számon a nagy költők között, hisz életműve torz.
