A Nyugat hőskorának nagy alkotói közül kevesen érték meg a felszabadulást. Maga a Nyugat azonban eleven és hatalmas örökségként volt jelen az újjászerveződő irodalom életében. Tudományunk, noha régóta tudja, jelentős alkotók mikor és miért rekedtek ki magából a folyóiratból, mégis okkal tekintette és tekinti máig a modern magyar irodalom történetét a Nyugat-nemzedékek egymásra épülő vonulatának. Nem azt jelenti ez, hogy ami fontos történt, ami érték termett, ebben a mederben jött létre, hiszen Kassák Lajos, József Attila, Németh László, tehát épp az irányt diktáló alkotók új utakat törtek, olykor a Nyugat ellenében haladva, tőle tudatosan különbözve; de azt a szellemi vagyont, poétikai bázist, mely a modern magyar irodalom alapkészségeit tartalmazta, a Nyugat-mozgalom halmozta föl. Akik elszakadtak ettől, vagy eleve más úton indultak, azok is éltek e hagyománnyal, vele vitázva is számoltak erejével, s maga a Nyugat is törekedett figyelemmel kísérni minden fontos jelenséget, kulturális eseményt.
E szerepre mindenekelőtt a nemzedékei révén kifejlesztett művészi készségek gazdagsága s a felhalmozott értékek sokrétűsége, szín- és jellegbeli skálaszélessége tette képessé. Nemzedékeinek a felszabaduláskor jelen levő képviselői tudatában voltak is annak, hogy egy hatalmas és életképes hagyomány folytatói, sőt e hagyomány történelmi beérkezésének reménye is jogosnak látszott, hiszen a Nyugat több neves alkotóját elpusztította a nácizmus, s maga a mozgalom s utolsó fóruma, a Magyar Csillag a szellemi ellenállás erkölcsi tőkéjével is alátámasztotta a kontinuitás jogát.
A jelenlét mélyebb értelme természetesen a művekben rejlett. Azokkal a társadalmi, filozófiai és esztétikai kérdésekkel, melyek századunkban változó alakban, de újra és újra felmerülnek s a művészetekre nehezednek, először a Nyugat első nemzedéke nézett szembe. A nemzeti lét feltételeit: a magyarság helyzetét, helyét, szerepét Európában s a szomszéd népek között Széchenyi és Kossuth óta Ady nemzedéke gondolta át újra hitelesen és konzekvensen. Azt a kórt, amelyet ma elidegenedés néven ismerünk, a maga riasztó mivoltában nálunk szintén ez a nemzedék élte át először. A magabiztos tudományosság és a humánum közötti szakadék problematikáját nekik a kultúra áhitatos tiszteletének és lezüllésének ütközőpontján kellett átgondolniuk. Az ismeretek és az igazi tudás, a szervezettség és a rend, a személyiség autonómiája és a közösség szolgálata, a teremtő lendület, a formák és az emberi tartalom konfliktusait, az ezek által életrehívott filozófiákat ez {148.} a nemzedék adaptálta, s ültette át irodalmunk ember- és világképébe. A peremhelyzet, az osztályindítékok és a tehetségek sokfélesége folytán a kiérlelt válaszok és magatartásformák is sok lehetőséget példázhattak. Ady és Móricz műve a valóság alakításának eszméit és esztétikáját. A bajok intézményes megoldása iránti kétség az álmok és vágyak virtuális kielégítésének, a feszültségek művészi feloldásának kutatására ösztönzött. Így érlelődött ki az “esztéta-szárny”: Babits, Kosztolányi, Füst Milán sok időtálló elemet tartalmazó esztétikája. S e két pólus között a változatok és érintkezések (Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Tóth Árpád, Juhász Gyula) sokfélesége.
E változatok poétikai és stiláris színskálája egy teljes irodalom teljes tudásához fogható. Az emberről való tudás a modern pszichológia, karakterológia kultúráját és a magyar ember-tenyészet egész gazdagságát egyesíti. A nagyság álma, vonzása és a lehetőségek lefokozó kényszerei egymást ellenpontozó ambivalens alakokban tette érzékelhetővé az emberi szerep modern esélyeit. A széttöredezett és sivár külvilág látványa a lélek befelé figyelő érzékenységét művelte ki, az értelemmel is igazolható magasrendű hit- és világértés hiánya a titok, a csoda iránt tette fogékonnyá ezt az irodalmat. Hogy az ember és a világ titkos lényege, múlt és jelen, a köznapi és az “égi” szférák között kapcsolat létesíthető, irodalmunk általuk nemcsak megsejti, de eme lehetőség eszközeit is kimunkálja. A korrespondencia nyelvi kultúrája ekkor érlelődik ki, s ettől kezdve válik íratlanul is mértékké a mű ontológiai, személyes és társadalmi rétegzettségének, érvényességének igénye s e dimenziók életszerű megjelenítésének eszménye.
Jóllehet a Nyugat első nemzedéke a szimbolizmushoz állt a legközelebb, de vele majdnem egyidőben asszimilálta a parnassz formakultuszát, a szecesszió egzotikumszomját, díszítőkedvét, mesevarázsát, az impresszionizmus üde empirizmusát s mindazt a racionális szigort, mely Flaubert-től és Baudelaire-től a naturalizmusig bontatlan folyamatként létezett és hatott. Így történhetett, hogy a Nyugat-hagyományban ikeradottságokként lehetett jelen a látomás és elemzés, a játék és az ünnepélyesség, az ábránd és az irónia, az ámulás, a nosztalgia és a leleplező indulat. A közlésmódokban a direkt vallomás, gyónás bensőséges formái s az áttételes önkifejezés változatai: a szimbólum, a tárgyiasság, a szerep. Ugyanilyen gazdagsággal kínálhatta termékenyítő mintáit az epika is. A regény ős-princípiumai: a rendkívüli, a csoda, a ráció által is ellenőrzött történetek, a lelki szenzációk eseményeiben ölthettek formát. A társadalom alá szorult osztályokból nemcsak szociális indulatokat szabadított föl Móricz nemzedéke, de originális színeket és ősvilági érzéseket is. A látás és a módszer modernsége s az originális anyag találkozása drámaivá sűrítette az elbeszéléseket, Krúdy műveiben pedig az idő sejtelmes többértelműségét jelezte. A hagyományos mesélés egysíkú világával szemben a Nyugat prózájában gesztus és beszéd, esemény és csönd, realitás és sejtelem, tények és hangulatok, tér és idő határai rugalmasan, egymásba átszűrődve mutatják a modern epika lehetőségeit.
Ezt az örökséget a második és harmadik nemzedék a maga törvényei, lehetőségei szerint újjá is teremtette, korszerűsítette. Hozzá a Nyugat íróinak zöme az értekező {149.} prózát is otthonosan művelte. Amit a társadalomról s az irodalomról gondoltak, azt találékonyan, erővel és szikrázó elmeéllel tudták képviselni. Akár egymással szemben is. A hagyományhoz a vita, a konfrontációk jogának tudata is hozzá tartozott. S hozzá tartozott az európai jobbára polgári kultúra eseményeit nyomon követő orientáció s a műfordítás állandósult gyakorlata is.
Ez a Nyugat-hagyomány a felszabadulással együttjáró fordulat s az új szellemi tájékozódás közepette nehéz helyzetbe került. Erről a helyzetről s a későbbi fejleményekről pontos hivatkozásokkal a kézikönyvünk I. kötetében az irodalomtudomány és a kritika történetéről írott fejezetek tájékoztatnak. A koalíciós időszakban még a teljes Nyugat-hagyomány jelen volt. Nem annyira a Nyugat élő képviselői: Füst Milán, Gellért Oszkár, Szép Ernő, Schöpflin Aladár révén, mint inkább a második és harmadik nemzedék által, akik közül többen tanítványi hűséggel védték Babits és Kosztolányi szellemét.
Védeni azért kellett, mert az újjászerveződő közélet a maga eszményeit elsősorban az újnak magát elkötelező, a szocializmus előfutárává avatható alkotókban kereste. Így avatódott eszménnyé Petőfi, aztán a Révai által Ady műveiből kinagyított forradalmiság, Móricz és Kaffka realizmusa, Juhász Gyula vonzalma a szegények iránt, később radikális szellemű publicisztikája. A Magyar Klasszikusok hagyománytudatosító és minősítő sorozatában Juhász Gyula és Tóth Árpád együtt kapott egy kötetet; Bóka László előszavából nyilvánvaló, hogy elsősorban politikai verseik okán. A szimbolizmus azonban már Ady fedezetével sem kapott polgárjogot, s gyöngeségként, válságtünetként került mérlegre minden, ami irreális, ami szürreális, és mindenki, aki az emberi szerepről s a jövőről a kétség jegyében gondolkodott. Akkor is, ha a kétséget fájdalom árnyalta fellebbezéssé. A tépettség, a démoniság, a csonkaság, esendőség, ha szenvedett is tőlük az író, ha emberképében uralkodó vonás lett, nem fért el az őseit kereső szocialista realizmus világképében. A pszichológiai elmélyülés és a pszichologizálás között könnyen elmosódott a háttér, a magányról szóló vallomásokból individualizmus, a társadalomtól való elfordulás tünetét észlelték a kor irányt diktáló kritikái, a jelennel szemben is következetes racionalizmusban pedig a távlat hiányát. Az önkényesen értelmezett valóság felől a talányosság, a lebegés, a varázslat a ködösítés eszközévé minősült. A szertelen, a különleges figurák a lényegestől, a tipikustól való elfordulás példái lettek, a merészen szeszélyes vagy oldott forma a formarombolás gyanújába került. A Nyugatnak tehát sok értékes vívmánya vált támadási felületté.
Így aztán a Nyugat politikus és esztéta-szárnya között hamarosan éles határ húzódott. Illyés Gyula, Komlós Aladár, Rónay György, Sőtér István, Vas István s a Babits örökét vállaló Újhold esztétái: Lengyel Balázs, Major Ottó, Rába György, Somlyó György ugyan szívósan küzdöttek a degradált értékek létjogáért, de a fordulat évében kialakult új helyzet érveiket elnémította. S ezzel a Nyugat-hagyomány nagyobb fele, még Ady művészetének sok vonása is kirekedt az irodalom élő folyamatából. Füst Milán, aki jelen lehetett volna, sohasem volt igazán népszerű, az ötvenes években pedig esztétikájának alapkategóriáival: az {150.} ösztönösséggel s a látomás jelentőségének hangsúlyozásával is egyre idegenebb lett. Szép Ernő már alig írt, Gellért Oszkár pedig az új elvárások elődjévé stilizálta magát. Illyés Gyula, miután a fordulat lezajlott, maga is nehéz helyzetbe került, s ekkor világképe plebejus-radikális tartalmai és népi patriotizmusa révén elsősorban drámáival kísérelte meg biztosítani legalább jelenléte kontinuitását. Szabó Lőrinc s a harmadik nemzedék legjelentősebb költői, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán pedig ki is rekedtek az irodalom fősodrából. Magányukban valamennyien őrizték a nagy örökséget, később ennek értelmét új köteteikkel igazolták is, de 1948 és 1956 között az élő magyar irodalom a Nyugat gazdag hagyományának csak töredékeivel élhetett.
A dogmatizmus oldódásával szóhoz jutó Szabó Lőrinc, Füst Milán, Illyés Gyula kötetei jelezték 1955-1956-ban, hogy milyen erők vesztegelnek, de csak a Juhász Ferenc és Nagy László, valamint az Emberavatás (1955) fiatal elbeszélőinek tájékozódási iránya tette nyilvánvalóvá a Bartók-, Kosztolányi-, Tersánszky-, József Attila-, Gelléri-, Weöres- és a teljes Nyugat-örökség sok elhallgatott, sőt tilalmas vívmányának folytathatóságát. Az 1956-os katasztrófa rövid időre megállította ezt a folyamatot. Heller Ágnes könyve Kosztolányiról még e rázkódtatásban részes írók felelőtlenségére akart eszméltetni, mikor az erkölcsi normák felbomlásának folyamataként interpretálta a kiteljesedő életművet (Az erkölcsi normák felbomlása, 1957). A konszolidáció azonban minden értéknek kedvezett: 1957-ben az Ábécé, 1958-ban Kosztolányi irodalmi arcképeinek, tanulmányainak két kötete is megjelent (Írók, festők, tudósok), bennük a sokat vitatott esztétikai nézetek és a hírhedt Különvélemény Adyról. A kritika ingerültsége jelezte is, hogy a fordulat merész, de a mű, valamint a térben és időben mohón tájékozódó irodalom már egymásra ismert. Bóka László 1961-ben publikált előadása e fejleményhez adott hevenyészettségében is hatékony bátorítást, igazolást.
Kosztolányit a Nyugat legingatagabb tehetségeként tartotta számon a marxista kritika; belejátszott ebbe az a trauma is, melyet az emigrációnak 1919-1920-ban okozott. Bizonyos, hogy Lukács György és tanítványainak ítéleteit ez az emlék is motiválta. A Kosztolányi-mű tehát neuralgikus pontja volt a Nyugat-hagyományhoz való viszonynak. Mikor e művet övező félreértések nagy része eloszlott, a teljes hagyomány lett integrálható. Előbb a szépírói alkotások, aztán az értekező próza, az esszék kiadására is sor került. Különösen Babits hagyatéka és a rejtelmes Füst-életmű okozott sok meglepetést. Kiderült, hogy napjaink filozófiai, esztétikai kérdéseihez mennyi fogódzót kínálnak, poetikájukban mennyi a ma is hasznosítható felismerés. Ebben a teljes hagyományban már Ady világa is gazdagabb, rétegesebb mivoltában tárulhatott fel. Primátusa azzal, hogy társai mellé kerültek, nem szűnt meg, csak mélyebben igazolódott. A hatvanas évek magyar irodalmának kivirágzását már ez a nagy örökség is segítette.
