A Szilágyi Szilvia felhasználó összes verse >>>
Körhinta
Gyakran visszamegyek gondolatban, elmélázok, álmodok, hagynám hadd csorogjon, aztán vitába szállok magammal, mert mégiscsak hiányzik belőlem ezafajta hit, az elrendeltségé. Nincs semmi, csak döntések és emberek vannak, de mire ezt végiggondolom, már ott is vagyok. Belém égett vagy bennem született, az egész világot jelentette, most is csak ez létezik.
Magamba szívtam a vaskorlátot, érzem a fémest ízt a számban, a vér sebes lüktetését a fejemben, ahogyan fejjel lefelé függeszkedek és eszeveszetten szédülök, azóta is mindig, egyre jobban. Sosem lassuló körhinta ez. Erősen kapaszkodok, de tudom, hogy a végtelenségig nem mehet, egyszer csak kivet magából. Rajta kell hát maradni, amíg bírok.
Látom az utcát, a törött járda repedéseit, ami még a rendszeres tavaszi árvizek emlékét őrzi, mikor piócákat gyűjtöttünk üres margarinos dobozokba és halandzsázva ugráltunk a homokzsákokon. Megvan még a lábnyom is, melyet egykor a nyers betonba nyomtam, mert gyerekfejjel azt gondoltam, hogy a világ így örökké emlékezni fog rám. Azóta nem sok minden változott, csak az eszközök és gondolatfoszlányok, melyek fennakadtak és hozzámtapadtak a nagy forgásban.
Azóta is őrzöm magamban a felverődő por szagát, a rothadó szilváét, mely szétmállik az ujjacskák között, be-bevillan az ölben hozott kis tacskó homályos képe, az első kutyám, és úgy félek, ha ezt most le nem írom, rögtön el is illan, mint a rossz emlékek, melyeket mélyen eltemettem a csúf néger baba mellé a homokba.
És közben forog tovább. Kissé magamhoz térek. Nyílik az utcaajtó és feljajdul a rozsdás kis Pegas hangja. Rögtön előttem van a gazdája, két nagy gesztenyebarna szem, amely a melegséget és biztonságot jelenti. Már pelenkás korunkban eldöntöttük, hogy egy napon fogunk meghalni, pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy egyikünknek se fájjon a másik elvesztése. Talán ez az egyetlen dolog, amiben azóta is ugyanúgy szeretnék hinni.
Szemmel követem, ahogyan a nővérem két kicsi pipaszár lába a biciklivel együtt eltűnik a fáskamrában. Körülnézek az udvaron. Mintha nem is a mienk lenne. A ház előtt még ott volt az a labdarózsa fa, amit hétéves koromban apám ki kellett vágjon, mert teljesen kiszáradt. Most ahogy ránézek, jut csak eszembe, hogy mennyire tetves volt mindig. Gyakran játszottuk azt tavasszal, hogy leszedtük a virágját és megráztuk, mint kutya a szőrét, öröm volt nézni, hogy záporozik belőle a sok fekete bogár.
És most megint ott áll, ugyanolyan szilajon, mint egykor, mit sem sejti, hogy még néhány tavasz és tűzifa lesz belőle.
Tovább megyek, megpillantom a kutat. Már akkor sem volt az udvar dísze, mégis valahogy szerves része annak. Egy magazinban láttam fotókat köldök nélküli emberekről, pontosan olyan lenne a kútmentes udvarunk is.
Valami mégis hiányzik, a két cseresznyefa, valószínűleg csak ezután ültettük. Viszont a játszóház ma is ugyanott áll, ahogyan a tyúkól is, igaz, ma mindkettő teljesen üresen.
Miközben így bámészkodok, valaki kilép az ajtón. Anyám az, mélyvörös haja megcsillan a fényben. Egy halom ruhát cipel a karján, teregetni készül. Közelebb lépek. Nagyon fiatal még, sehol egy ránc, sima, fényes arca egészségesen piroslik. Fogja a ruhákat és két perc alatt fel is rakja a szárítókötélre, mire észbe kapok, már ruganyos léptekkel a ház felé indul. El se hiszem, hogy megöregedett azóta.
Tovább megyek, a hátsó udvart szeretném szemügyre venni, talán keresek is valakit, nem vagyok biztos a dolgomban. Ráérősen kikerülöm a málnabokrot, keresztüllépek egy játékautón… Nagyot dobban a szívem. Ott hasal a fűben az öreg diófa alatt. Szőke, szinte fehér fürtös feje és áttetsző bőre miatt nagyon kirí a környezetből. Fehér ruhát visel, az egész gyermek valósággal világít. Könyvet olvas, egyből felismerem, A bohóc köszöntője, a kedvence. Miközben a verseket gajdolja, golyóstollat halász elő a fűből és telefirkálja sovány, tejfehér lábát a nevével, majd elkezdi erősítgetni a kitüremkedő ereket a kezén. Mániája volt ez. Időközben le-lerakja a golyóstollat és maszatos kezével lapoz egyet. Akkor veszem észre, hogy a jobb kezén lévő középső ujj, szorosan be van kötve. Szóval ötéves vagyok. Tisztán emlékszem a bekötött ujj történtére…
Apámmal a szomszédba mentünk, szokása szerint a jó olajfesték ismertetőjegyeiről tartott kiselőadást, miközben a kutyát, Bárót nyaggattam. Már régóta rágtam apám fülét, hogy nekem is kellene egy öleb, nem is lehet egy gyereket kutya nélkül hagyni ebben a cudar világban - viccelődtem mindig -, szerencsére ezt rövidesen be is látta.
Időközben belemerültünk a játékba. Báró vadul morgott, ugyanis én makacsul igyekeztem kipiszkálni fogai közül a rongylabdát. Nem engedett, erőszakkal benyúltam hát a szájába és kikaptam. A körmöm fizetségül a nyálbarlangban maradt. Nem sírtam, könnyeim hiányát a fűre ömlő meleg vér pótolta. Teljesen összeroncsolódott az ujjam, nem is nőtt vissza rendesen a körmöm azóta sem, olyan furcsa, szögletes lett, nővérem úgy hívja: Löncs.
Tovább nézem öt éves magamat. Ugyanazok a nyugtalan mozdulatok, az örökös lábmozgás. Minden. Pedig azóta szüntelenül forog.
Meg is szédít a gondolat, leülök a fűbe, játszom a kimerevített filmvászonnal, de csak összefüggéstelenül bevillanó képek és némafilmek vannak, sehogysem áll össze. Kis leülepedett mozaikok ezek, nem gagyin peregnek, mint a halál előtti pillanat ábrázolásakor a sablonos amerikai filmekben. Halomban állnak, spaklival kell felkaparni, mint az avítt festéket.
Aztán a játéknak vége, elszánom magam, de…
Csukódik az ajtó. Ezúttal itt. Szemem sarkából még látom, ahogy apám festékes nadrágjában leszáll a bicikliről, aztán felgyorsul minden. Forog tovább.
Hagyom.
