A Herédi Rebeka felhasználó összes verse >>>
Saját szoba
Már régóta nem láttam olyan szép galambot, mint aznap. Az égen széttárta a szárnyait, mintha megragadt volna abban a pillanatban, mintha az égen hagyott volna nyomot, és óriásként repült tovább. Végül már csak egy fehér folt látszott belőle. Aztán már az sem.
A lábaim gyorsan kapkodtak egymás után, a lépteim egymásba mosódtak szét, a barna cipőm egy egésszé olvadt össze a beton szürkeségével. A tüdőm eddig nem tapasztalt gyorsasággal vette magához az oxigént. A torkom kiszáradt, úgy éreztem, mintha a gégém magába akarná szívni az összes folyadékot a testemből. Még két utca, még egy. Az ajtó előtt álltam. A kilincse különösen szép, kidolgozott volt a bejárat többi részéhez képest. Rézből készült, a kulcslyuk köré valaki virágokat vésett, alatta pedig apró hullámok díszelegtek. A kilincs szegélye enyhén aranyozott. Az ajtó nagy része barnára festett fém, ebben foglalt helyet az üveglap, amelyen keresztül be lehetett pillantani a kulcsmásoló-műhelybe. Egy idősebb férfi éppen a kulcsokat gyűjtötte össze egy műanyag dobozba. Benyitottam. A bácsi egy szürke sapkát viselt, fekete, kissé kopott kabátot, alatta pedig egy kötött, méregzöld pulóvert. Rám nézett. A szemei kékek voltak, tisztaságot árasztottak, mégis félt belenézni az ember, mintha a világosság volna benne. Köszöntünk egymásnak. Megkérdezte, hogy miben segíthet. Átnyújtottam egy fehér kulcsot. Egy kalitka kulcsát. Még kislánykoromban kaptam egy gyönyörű madarat a születésnapomra, amikor hétéves lettem. Akkoriban még kertes házban laktunk. „Óriási kert, teliültetve mindenféle virággal, fával.” A kedvenc virágom egy fehér rózsa volt. A szirmai egymáshoz simultak, burokba szorították a belső magot, védve a virág lelkét. Ekkor szerettem a legjobban, még frissességet árasztott, nem mutatta meg magát teljesen. Idővel az összes szirmát lehullatta, és már csak az maradt meg, ami korábban burokba volt szorítva. Aztán már az sem.
Ekkor már délután öt óra volt, pont sikerült odaérnem, mielőtt bezárnának. Átnyújtottam a kulcsot, hogy másolat készüljön belőle. Azt mondta a bácsi, hogy holnap már jöhetek is érte, nincs sok dolga. Az arcán apró gödrök keletkeztek, elmosolyodott. Bólintottam, viszonoztam a gesztust, és kisétáltam a műhelyből. Az eső elkezdett cseperegni. Egy rózsaszín ernyő volt nálam, alján aranyszínű gombbal. Felnyitottam, és mint a madárnak a szárnya, kitárult. Az esőcseppek csendben elkezdtek potyogni rá, majd az esernyőről le, egészen a földig. A csatornából folyt a víz, le a járdára, be a földbe.
A város peremén sok emeletes ház sorakozott egymás mellett. Mindegyik tömbnek megvolt a saját színe. Fehér, világoszöld, barna. Én egy barackvirág színűben laktam. A ház mögött egy hosszú udvar húzódott, ahova régebben ki lehetett ülni nyársalni, a gyerekek oda mentek ki játszani. Egyszerűen úgy hívtuk: „hátul”. Ma már teljesen el van hanyagolva, nem nyársal ott senki, és nem mássza meg senki se a magas cseresznyefát.
A lépcsőház illata mindig is vonzott, amikor beléptem oda végre úgy érezhettem, hogy biztonságban vagyok, lassan hazaérek. Ez az érzés megváltozott most bennem. Már az első emeleten lehetett hallani, ahogy a férjem üvölteti a focimeccset, a lábát az asztalra tette, a mai ebéd a kezében, és mindjárt fel fog ugrani, hogy megkérdezze leadtam-e a kulcsot a műhelybe. Hallottam, ahogy jön, hogy kattan a zár. A következő pillanatban az ajtó már ki volt nyitva. Sörhas, zsíros, csüngő, elhanyagolt hajtincsek, bolyhos, szürke melegítő. Leadtam – mondtam neki, mielőtt még megkérdezhetné. Holnap már kész lesz – tettem hozzá. Akkor tűnt fel először, hogy milyen szűkös ez a lakás. Nincs számomra hely ebben a térben. Az alaprajza meglehetősen egyszerű volt: az előszoba három helyiségbe torkollott, az egyik a konyha, a másik a nappali, végül egy félszoba. Onnan nyílt a hálószoba, onnan pedig a fürdő. Aznap a konyhába mentem be, hogy letegyem a szatyromat a székre. Mindenfele mosatlan hevert, a gáztűzhelyen az ebéd. A nappaliban a zoknik, az alsógatyák, a póló, amit az előbb vetett le. Üres sörös doboz az asztalon, mellette tömbökben heverő Nemzeti Sport. Próbáltam visszafojtani az idegességemet, ezért bementem a kedvenc szobámba. Mikor ideköltöztünk, berendeztem ezt a helyiséget, teli volt könyvekkel. Három könyvespolc mellett egy faragott faasztal foglalt helyet, előtte egy hasonló stílusú székkel. Ezen az asztalon tartottam a fehér kalitkámat. Sosem láttam ahhoz fogható kalitkát, az alján, körben kis levelecskék voltak, a levelek pedig egy vékonyabb szállal voltak körbefonva, így maradhatott az egész egyben. Mindegyik rácsot egy vékony fémszál ölelte körbe, ami felfutott egész a tetejéig, ott összefonódott, és egy kört alkotott. Ezzel akasztottam fel a szobám falára, amikor még kislány voltam.
Már hosszú ideje nem volt benne madár. Körülbelül két évig élt, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy a madár le volt fordulva a rúdról. Nem értem, miért kell neki ennek a kalitkának a kulcsa… egyszerűen nem értem. A következő pillanatban már a férjem állt az ajtóban. Már megint azt a madárketrecet bámulod? – kérdezte. Gyere inkább és tegyél rendet. Nem látod, mi van itt? A rendrakás számomra akkor már fölösleges tevékenység volt. Untam az ő holmijait pakolni, irtóztam a cuccaitól. Bemegyek a nappaliba, ő vesz körül, bemegyek a fürdőbe, ő ott van, mindenhol ott van. Ez volt az egyetlen szoba, ahol nyugodtan tudtam lenni, de ő sosem vette észre, hogy most magányra van szükségem, ezért gyakran berontott. Úgy éreztem, hogy elszívja előlem a levegőt. És most még a kalitka kulcsát is el akarja venni tőlem, tudja, hogy mennyire fontos nekem, mégis elveszi.
Másnap reggel elindultam. Felhős volt az ég, de az eső már nem esett. Lépteim lassúak voltak, akárcsak a város és a házunk. A levegőben semmi pára. Csak bámultam magam elé, nem fogtam fel a külvilág zajait. Tompa ütődést éreztem. Elsötétült minden.
Már régóta nem láttam olyan szép galambot.
