A Schäffer Anett felhasználó összes verse >>>
Tengerkép
Még kislány volt, mikor először meséltek neki a tengerről. Kislány két kócos barna copffal és mélykék szemekkel. A nagybátyja mesélt a kalandjairól. A nagybátyja, akiről azt tartották, hogy kalózkodik és soha nem dolgozott, hogy őrült és hazug, és semmit sem szabad elhinni neki. De neki igazán nem tűnt őrültnek, bár sohasem értette igazán, hogy mitől lesz valaki őrült, aki csodálatos történeteket mesél. Neki tetszettek a történetek, legjobban azok, amelyekben benne volt a tenger.
Tenger. Milyen csodálatos volt már a szó is, tekergőzött az ajkai közt, a szája sarkában bujkált, és szétáradt, mikor kimondta. A nagybátyja mesélt arról, hogy milyen a tengerpart, arról, hogy van, ahol a kék, végtelennek tűnő vizet homok, s van, ahol sziklák szegélyezik, és mesélt a tengerben élő villogóan színes halakról és a furcsa, félelmetes lényekről. Még kagylókat is hozott, mindenfélét, csillogó, fehér, kicsi, óriási, kerek és hosszúkás kagylókat, és a legcsodálatosabbat, egy óriási kagylót, amiben hallani lehetett a tengert. Persze, az apja elmesélte neki, hogy ez butaság, hiszen nem a tengert hallja, hanem csak a saját vérének nyugodt robaját, de neki tökéletesen elég volt, sőt még annál is több, hogy tudta, a tengernek olyan a hangja, mint az ő vérének, így tehát minden nap legalább fél órán keresztül hallgatta a tengert elalvás előtt, s reggel iskola előtt, s mikor hazaért az iskolából. Rettegett, hogy egyszer már valami balszerencse folytán nem hallja majd, vagy nem úgy fog hangzani, mint a tenger, de úgy hangzott.
Mikor az anyja beteg lett, mielőtt örökre egyedül hagyta őt és az apját, még egyszer utoljára meglátogatta őket a nagybátyja, s egy képet hozott ajándékba. Egy képet, miről másról, mint a tengerről. Azt mondta, ő festette olaszországi utazásai során, bár az apja szerint csak vette valahol valami ócskástól. A lánynak és az anyjának azonban nagyon tetszett. Éjszakánként mikor az apja elaludt arról szőttek képtelen terveket, hogy fognak egyszer elutazni a tengerhez, mindegy melyikhez, csak tenger legyen. Soha nem utazhattak el. Az anyja az egyik éjszakai csodálatos álmodozásuk után soha nem ébredt fel, a lány úgy képzelte, hogy továbbálmodta álmukat, és most a tenger mellett ül boldogon a homokban, vagy úszik a delfinekkel. Pontosan olyan messzinek tűnt a tenger a kicsi magyar faluból, mint amilyen messzinek a mennyország, amiről a pap prédikált majd minden vasárnap, vagy még messzibbnek.
Minden egyes nap, miután az anyja meghalt, a lány rajzolt és festett. Minden nap iskola után, elmenekült az álmok világába, lefestette elképzelt utazásaik minden helyszínét újra és újra. Először mindenféle talált papírokra rajzolt ceruzával, aztán a jószívű tanárnő látta el jó minőségű lapokkal, ecsetekkel és festékekkel. Az osztálytársai közül többen kérték egy-egy képét, de ő nem akart megválni egyik álomtöredékétől sem. Így inkább pénzért kezdte el festeni mások álmait. Elmondták neki, hogy mit szeretnének, mi legyen a képen, ő pedig lefestette, mindig még szebben, mint ahogy a megrendelő elképzelte. A képekért kapott kis pénzecske épp elég volt arra, hogy új lapokat, festékeket és ecseteket vegyen. De ezek az idegen álmokról festett pénzzé váló festmények mégsem voltak olyan szépek, mint a saját álmainak megelevenedett képei.
Felnőtt, dolgozni kezdett a helyi csarnokban, tetszett neki a tej. Olyan volt, mint a fehér tenger, habzott, hullámzott folyton. Aztán más tejüzemekbe került, megházasodott, született egy lánya, s szép lassan kikopott az életéből a festés és a tenger. Sosem felejtette el teljesen, és olykor hideg, téli éjszakákon a lányával együtt álmodoztak róla. De egyre ritkábban festett, nem volt rá ideje, vagy csak már nem hitt annyira az anyjával közös álmaikban. Új álmai voltak, kertes házba költözni a picike város picike lakásából, férjével első közös otthonukból, autó, s persze, hogy a lánya egyetemre mehessen. Az volt a legfontosabb.
Szép lassan megöregedett, már csak évente egyszer-kétszer festett, s akkor sem a tengert, hanem a lányát, vagy a férjét, de azért még olykor meghallgatta a kagylóban, hogy még mindig olyan hangja van-e a véráramlásának, mint a tengernek. Olyan volt. Aztán hirtelen, mikor már megvolt a kertes ház, az autó, a lánya diplomája, és a biztos nyugdíja, egyedül maradt. Autóbaleset, azt mondták. Nem lehetett már segíteni, azt mondták. Épp akkor, mikor már csak a nyugodt öregkor volt hátra. Utazgatni akartak a nyugdíjas klubbal, az óriási kék cirkálmányos betűkkel írt tájékoztatóban, azt írták, hogy mennek a tengerhez is.
A lánya segíteni akart, de ő nem akart segítséget, legyen csak meg a saját élete, élje nyugodtan. Egyedült volt, s tengernyi ideje volt. Visszaköltözött egy ugyanolyan picike lakásba, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elköltözött, de hiányzott neki a kert, ezért mikor csak tehette, kiült az apró erkélyre, és élvezte a napsütést. Aztán lassan újra megtalálta a festés. Álmokat festett a tengerről, rengeteget, azokat, amiket még az anyjával álmodtak meg, és azokat, amiket a lányával. És újra minden este meghallgatta, hogy olyan-e a vérének a hangja, mint a tengeré. Még mindig olyan volt. Tetszettek a képei a szomszédoknak, kérték, hogy nekik is fessen, hát lefestette a kislányokat, kisfiúkat, a játszóteret az erkélye alatt, a fenyőfákat, és a gesztenyefát a ház előtt, a cicákat, a kutyákat. De más álmait többet nem festette le, úgy mint gyerekként, csak a saját álmait és a valóságot. Fizettek volna neki, de nem fogadta el, így süteményeket, házi szörpöket és lekvárokat kapott a képekért, barkácsmunkákat, kisfiúk, kislányok féltett apróságait és beszélgetéseket. Sokszor beszélgetett a gyerekekkel, miközben lefestette őket, és a szülőkkel, nagyszülőkkel utána. Sokan meglátogatták, szerették. De azért biztosan tudták, hogy nem boldog, mert mindig mikor egyedül maradt, csak a tengert festette, meg nem történt utazások részleteit, ezerszer is, tengernyi kép borította a picike lakást.
Mindig mikor lánya meglátogatta, megkereste a szomszédokat. Tervezgettek, de sosem árulták el, hogy mit. Azt gondolta, egy macskához lehet köze, s nem is bánta volna. Aztán egy nap, mikor hazaért szokásos délutáni sétájáról, a lánya két telepakolt bőrönddel fogadta. Nem mondta, merre mennek, csak azt, hogy rögtön indulnak. De kérdés volt bármikor is, hogy hova mennek? A tengerhez, természetesen, Olaszországba, a tájhoz, ami azon a réges-régen nagybátyjától kapott képen volt. A lánya vezetett, ő pedig nézte a tájat, szívta magába az otthonát, mintha utoljára látná. Percekig, órákig nézte a tájat, mindent meg akart jegyezni, mindent, a hegyeket, a kicsi paradicsomillatú városokat, az autópálya pihenőket, a sajtárusokat, a bőrillatú piacokat, a templomokat, a benzinkutakat, a szökőkutakat, és a tengert. Minden irányból, minden lépésnél, a puha tengerpartokon, a szúrós, mélybevágó kövekről, az étterem szellős teraszáról nézte a tengert. Csodálatos volt, de mégsem volt olyan, mint az álmai, nem igazán. Kagylókat gyűjtött, úszott a simogató vízben, és hallgatta, hogy olyan-e a hangja a véráramlásának, mint a tengernek. Más volt.
S egy hét után elkezdett sziesztaidőben festeni, gyönyörű képeket festett, de a lánya hitetlenkedett, mikor meglátta őket, nem értette, nem érthette. Macskák voltak rajtuk, kutyák, gyerekek, fenyőfák, játszótér, gesztenyefa és erkély, egy furcsa kis erkély, rajta festőállvány, és egy picike lakás, tele képekkel a tengerről.
