A Ónodi Bernadett felhasználó összes verse >>>
Múltidézés
Ketten ülünk az asztalnál, melyen poharak és egy Martinis üveg pihen. Nézem, ahogy a fény megtörik a kristályon, s mélyen elmerülök a tanulmányozásában, hogy ne kelljen megszólalnom.
Megtörni a csendet vétek lenne, hiszen minden szó fölösleges, s erre csak azután döbbenek rá, hogy belepillantok a szemben ülő személy, ismerős szemeibe. Elmerülök a zöld szempár mélységeiben, s rá kell jönnöm, hogy szomszédom ugyanazt csinálja, mint jómagam. Érzem a feszültséget megbújni a levegő részecskéiben, kitöltve minden üres helyet körülöttünk. Most tekintetem áttér az arcra, amely ismerős idegen érzését kelti bennem. Minden domborulatot, kis gödröcskét, szájvonalat fel tudok idézni, ám az összkép mégis más. Olyannyira, hogy el tud bizonytalanítani hitemben, miszerint ismerem ezt az embert. A kezek, amelyek eddig összekulcsolva pihentek egy pohár körül, megmozdultak és egy cigarettás doboz felé nyúltak. Éreztem, ahogy a múlt egy kis szeletkéje bekopogtat elmém egy titkos zugába, s ordítva közli velem, hogy óvatosságom félredobva végre szólaljak meg. De nem teszem, mert félek, hogy az a közös, csodás, emlékezetemben még mindig élő múlt már megkopott és nem jelenti ugyanazt a velem szemben helyet foglaló személynek.
Így követem társam példáját, s én is füstfelhők mögé bújva próbálok időt nyerni. Nevetséges mindez, hiszen pár évvel ezelőtt ő volt a legfőbb bizalmasom, a legnagyobb támaszom. S lám mégis milyen könnyen megváltoznak a dolgok, hiszen ennyi röpke idő elegendő volt ahhoz, hogy ennyire elhidegüljünk egymástól. Pedig annyi közös élményünk volt, sok kis furcsa szokás, amit mindketten akaratunkon kívül is megtartottunk. Úgy érzem, hogy közös titkaink őrzőjévé váltam, s kis világunk minden mozaik darabkáját mélyen magamba süllyesztve hordozom. Mégis úgy vélem, hogy ezek az érzések nem múlhatnak csak úgy el, talán csak elfelejtődnek, de most, hogy újra együtt vagyunk, éreznünk kell őket.
Mert van múltunk, emlékeink, amelyek összekötnek, s támpontot adhatnak a jelenünkben, hogy erre építve egy közös jövőt alkossunk. A csend lassan szétfeszíti a dobhártyámat, s ha továbbra is kimérten próbáljuk mérlegelni, hogy mit gondolhat a másik, akkor megbolondulok. Meg kellett szólalnom, hogy egy új fejezetet nyithassak a barátságunk könyvében.
- Tetszik a nyakláncod. – mondtam utalva ezzel a közös medálunkra, amit még akkor adott nekem, mikor elment külföldre. Egy fél mosollyal jutalmazta kijelentésem, miközben ujjai közé fogta a kör alakú tárgyat, melyet minták sorai díszítettek.
- Tudod ilyen állandó kiegészítőm lett, egy darab itthonról. De a tiéd se semmi. – vette elő fekete humorát, ami engem is mosolygásra késztetett. S a jégpáncél, amely láthatatlanul feszült közöttünk ezernyi darabra törött szét, mert nincs olyan akadály, ami közénk állhatna.
Hogyan is létezhetne ilyesmi? Mikor már a bölcsödében is szövetségesekké váltunk azzal, hogy nem egymás haját húzgáltuk, hanem a többi gyerekét, és ha a nevelőnő nem figyelt szívesen dobáltuk meg őket fakockákkal. Már ekkor kapcsolnia kellett volna a szüleinknek és nem egy óvodába íratnia minket, mert ezután következett fiatal énünk csapodár cselekedeteinek hosszú bűnlajstroma. Persze nem mi voltunk a hibásak, hanem a minket körülvevő világ, mert mindig ránk akarta erőltetni a főzeléket, a délutáni pihenést, és azt, hogy cuki copfocskákkal és lezúzott térdekkel idétlen dalocskákat énekeljünk az ünnepségeken. Az óvónők nem egyszer tépték tőlünk a hajukat, amikor több óvodatársunkkal megetettük a ragasztót, vagy a homokot. A lipityókás kalandokról már nem is beszélve.
Életünk következő állomása, ahogy minden gyermek életében az általános iskola, ahol folytattuk ámokfutásunkat. Elsőben még ugyan kicsit visszahúzódva, kitapasztalva az új hely adta lehetőségeket, csak néhány csínytevést végeztünk. Mi voltunk az osztály színes ceruza és illatos radír kereskedői, s bizony egy-egy tízórai bánta kárát a mi kis üzemünknek. Másodikban rájöttünk, hogy a folyosón való futkosástól a tanárnők hátán futkos a hideg, ezért megalapítottuk a folyosó-rally versenyszámot, ahol az nyert, aki a legnagyobbat esett. Aztán a harmadik és negyedik osztály elrepült azzal, hogy ellenkeztünk az énekkar ellen, az ellen, hogy kötelező néptánc órákra járjunk és azzal, hogy az összes házinkat próbáltuk lehazudni. Ez addig működött, míg a tanítónőnk bevezette a házi feladat füzetet, ahol minden nap beírta kedves szüleink számára, hogy éppen milyen kínzási formát alkalmazzanak szerencsétlen lányaikon.
Ahogyan nőttünk és bekerültünk a felső osztályba úgy nőtt bajkeverésünk tempója és mértéke is. Specializálódtunk a tanár bosszantásra, és mindegyiküknek különféle akciókat terveztünk. Odaragasztottuk a krétát a tartójához, pukipárnát tettünk a székre, eldugtuk a csontvázat, aztán fél év múlva az aula közepén hippinek felöltöztetve szolgáltattuk vissza. A fiúkat megszégyenítő ügyességgel használtuk a köpő csövet, főleg amikor nagyon unatkoztunk egy-egy órán. Ahogy jöttek a fizika és kémia órák, velük jöttek a kísérletek, így hát rájöttünk, hogy számunkra is egy új terepet biztosítottak. Párszor vízzel megtöltött lufikat dobáltunk az emeletről, mondván, hogy csak a gravitációval kísérletezünk és azzal, hogy mások hogyan reagálnak, ha egy adag hidegvíz borul a nyakukba. Aztán a nagy dobásunk a kémia szertárban előállított büdi-bomba volt, ami akkorát szólt, hogy egy hétig nem lehetett belépni az iskolába, mert a szag. ami terjengett mindenkit elkergetett onnan. Ezért talán mondanom sem kell, hogy bizony a tanáraink, az igazgató, de még az iskolatársaink is bekarikázták azt a napot a naptárjukban, mikor párosunk kinőtte az általános iskolát és új vadászmezők után nézett.
Meglepő módon azonban, mi már tinédzser korunkra nagyjából kitomboltuk magunkat, így lázadásunk csupán kedvenc zenekarunk iránti rajongásunkból állt, illetve néha-néha egy érdekesebb ruhadarab felvételével. Azonban azt hiszem a szüleink ezeket már fel sem vették, mert amiket átéltek mellettünk, azok sokkal nagyobb katasztrófára képezték ki őket.
Így nőttünk fel egymás mellett, mintha testvérek lennénk. Közösen átéltük az első szerelmet, az első csalódást, minden problémát megoldottunk ketten, még ha néha össze is kaptunk. A mi barátságunk egy olyan fajta kötődéssé alakult, amit az évek, az emlékek alakítottak olyan szilárddá, hogy sem az idő, sem pedig a távolság nem tudja befolyásolni azt.
Így ahogy most ülünk egymással szemben, rájövünk mindketten, hogy soha nem lesz ennek vége, mert mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mert az igaz barátság nem az, amit mások látnak, hanem az, ami bennünk van. Egy lélek, két testben, csak te meg én.
