A Földesi Csenge felhasználó összes verse >>>
Lélekküszöb
A 2014-es "Kortárs Hangon" című pályázatra beküldött novellám.
Megjegyzés: bizonyos helyekre kódokat kapott a szöveg, sajnos a kéretlen ajándékot háromszor töröltem és háromszor kaptam vissza. Remélem ettől független kiolvasható az a pár szó.
Lélekküszöb
Sokat vagyok egyedül. Igaz, nem a szó szoros értelmében, de mégis. Ezt a napokban fedeztem fel, mikor sétáltam a kanyargós kis utcákon, ücsörögtem a padokon vagy betértem egy-egy kávézó nyitott ajtaján, ahonnan észrevétlenül- vagy, ha észrevettek sietősen- távoztam. Általában mindezt a közeli ismerőseimmel, barátaimmal teszem, de mostanában valahogy ők is elmaradtak mellőlem, ahogy én őmellőlük. Ilyen az élet! Mindig csak hívogat és ide-oda tesz mielőtt még annyit mondhatnál, "Dolgom van!".
A gangon ülök, élvezem, ahogy a délutáni csendben a Nap melegíti a bőrömet. Jól érzem magam. Belegondolva tényleg sokat vagyok egyedül, de nem vagyok magányos. Nincs az a fojtogató, kínos érzés, hogy a zsúfolt és áramló tömeg, ami általában velem szembejön, egy felesleges darabja volnék. Ilyenkor általában elmerülök a gondolataimban és egyre több időt töltök magammal. Bevallom, nem vagyok egyszerű eset. Általában én vagyok az, aki hallgat, és képtelen azonosulni mások problémájával vagy épp túl jól érzi magát. Kizárom magam a mások által megélt valóságból, legyen az jó vagy rossz. Valószínű ezért is dobtak már egy párszor. Sokan nem tudnak megérteni és elfogadni, számukra furcsa és kiszámíthatatlan vagyok vagy épp túl unalmas. Talán csak azért, mert nem emlékeznek. Nem emlékeznek mindarra, amit eddig megéltek, mielőtt még a jelenlegi életük részévé váltak volna. Sajnos én igen. Majdnem minden mozzanatra, amit láttam, hallottam... éreztem.
Most élem a kilencedik életemet, talán az utolsót. Nyolc életem volt eddig. Érdekes és gyönyörű dolgokat láttam azalatt a hosszú idő alatt... nagy hegyeket, mély óceánokat, fantasztikus épületeket és csodás embereket. De olyan dolgokat is, amiket nem lett volna szabad. Ilyen volt az összes halálom is. Nyolc életemnek nyolc keserű vége lett. Bármennyit is éltem, a halál sosem hagyott nekem elég időt. Mindegy volt, hogy a háborús időkről vagy a legnyugodtabb mindennapokról volt szó. Állandóan csak jött az életem és aztán ment is. Mindegy volt, mit tettem meg érte, ahogy az is, hogy mennyire szerettem avagy sem. Akárhányszor elalszom, emlékképek zúdulnak rám a legédesebbtől a legfájdalmasabbig, és ha felébredek, nem tűnnek csak úgy el. Ott maradnak az agyamban, beékelődve. Még a legrövidebb életemre is emlékszem. Pár hónap, bölcsőhalál. Nem maradt meg más, csak édesanyám mosolya, és édesapám könnyei, amik a bőrömre hulltak, mielőtt még puha tollakkal átölelt volna a hatalmas fehérség. Persze a leghosszabb is élénken itt van, ilyenkor magamban mosolygok. Elsárgult fényképek, átmulatott éjszakák, vörös rózsák. 86 éves voltam, ünnepelt színésznő. Legutolsó szerepemért az életemet adtam. De még milyen hitelesen, szerephűen. Utolsó jelenet, tragédia a komikumban: a bolondos nagymama, immáron sokadjára elmond búcsúzóul egy nagy életigazságot, hogy aztán örök álomra csukja szemét. Egy rosszul rögzített dísz, egy nagy csattanás, és mire feleszméltem, már csak annyit láttam, hogy a függöny sietősen legördül, a székre rogyott testemhez rohan mindenki, én pedig csak távolodok és távolodok. Sokat megélt öreg szívem nem bírta tovább. Hasonlóan érdekes véget értem akkor is, amikor huszonévesként belefulladtam a tengerbe. Még ma is a hideg futkos a hátamon tőle, de nem is a ténytől, hanem attól, amit akkor éreztem. Egy szigeten éltem, amolyan "tipikus szörfös srácként". Élénken látom magam előtt a naplementéket, a barátaimat vagy a selymes hajnalokban csillogó zöld szemet és puha, szőke hajat. És a tengert. Örök éltetőm és végül hirtelen halálom. A mámorral jártam akkor táncot a zúgó hullámokon. Egyetlen rossz mozdulat is elég volt, hogy félbemaradjon és a hatalmas víztömeg oszlopként döngölt bele a sziklás mélységbe. Akkor haltam meg, mikor igazán éltem, fel se fogtam, mikor véget értem. Egyszerűen csak elnyelt a nagy feketeség. Ez a három legkedvesebb életem. A többi csak szörnyű. A legnagyobb nyomorban boszorkányságért máglyán égettek el, hogy aztán a tűzharcban „életemet adjam a hazáért”. Megtörtént. Láttam, ahogy a jelöletlen síromra rózsát dobott egy idegen asszony. Később épp csak szirmot bontott az életem, tizenéves kislányként elütött egy autó. Egy másik autóra pedig én zuhantam rá a hetedikről, mikor szenvedélyes szerelmem és sanyargatóm kilökött az ablakon. Nem vagyok benne biztos, hogy a kés, ami nálam volt, nálam is maradt-e...
Azonban a legutóbbi életem még most sem hagy nyugodni. Az volt a legfájdalmasabb mind közül. Annyi bántalmazást, szidalmat soha máskor nem kaptam. Utcalány voltam. Szenny, fenyegetés és félelem mindenhol. Fájdalom. Minden egyes nap csupa fájdalom volt. Talán sose kaptam szeretet, de valószínű, nem is adtam. Ennek pedig véget akartam venni.
Látom magam előtt az utat, ahogy sétálok. Kopog a cipőm. Érzem a cigaretta ízét. Sűrűn hátrapillantok, aztán megállok. Mögöttem a kihalt, hajnali utca, talpam alatt beton, előttem a víz. Fellépek a korlátra. Nagy levegőt veszek... és zuhanok. Reménykedve zuhanok, hogy végre megszakítom ezt az átkozott láncot...
Azt hittem, a tettemmel elkövetek egy olyan bűnt, ami miatt többé nem térhetek vissza, vagy ha mégis, talán már nem emlékszem arra, mi volt előtte. Most mégis itt vagyok és még élénken előttem van az összes elmúlt valóságom. Valamit elrontottam. Gunyorosan mosolygok magamban, hogy mondhatni gyakorlott vagyok már, mégis elbaltáztam az első igazi próbálkozást...
Elmélkedésemet egy kislány éles hangja szakította meg, aki vidáman mutogatott rám, miközben édesanyjára nézett, mondhatni könyörgően.
- Nézd Anya! Egy fekete cica...!
Név: Földesi Csenge
Intézmény: Partiumi Keresztény Egyetem, Nagyvárad
Évfolyam, szak: I. év, Magyar nyelv és irodalom
E-mail cím: foldesi.csenge@yahoo.com
