A Kató István felhasználó összes verse >>>
Egy őrült fizikus pszichoanalízise
Egy őrült fizikus pszichoanalízise
Kisregény
(részlet)
S amint ott motyogunk egymáson, kinn emberek fagynak meg, vonatok siklanak ki, falvakat égetnek fel, és mi voltunk, de nem léteztünk. Lehetnénk mi is az, aki éppen meghal, vagy a jeges vízbe fullad, vagy torz vigyorba rándítja gonosz felelőtlen képét. De mi két féreg vagyunk, sikamlósan csúszkálunk egymáson, körülölel a sötétség, barlang járat, időtlen szerep, és térbeli érzéketlenség, dezorientált extázis, örömmotorok, izmok és ideg-sejtek sejtelmes végei, mely messze túlmutat azokon a verbális agymosásokon, melyek a normális világba beleillesztik Buddhát a szekrénybe, s a fehéren fénylő ócskaságokra, hegycsúcsokra, melyeken az isten ideadta a törvényeket a szellem idegvégződéseinek szabályozására. S ugyanaz a fa, mely a föld alatt terjeszkedve túrja előre kúszó gyökérzetét, vakon tapogatva a rögök mély nyomása alatt, mialatt ágaival a fényt keresi. Ugyanaz az amőba, mely tapogatózik a befalandó áldozat felé. Ugyanaz a tölgy, mely térben terebélyesre, öregre és hatalmasra nő, a fűzek, akik akárhány felé törnek, mégis élnek, s gyökereikkel átkutatják az iszamos talaj kavicsközeit, mialatt hosszú nyúlványaikat a fénybe eresztik. Ugyanaz a kéz az én kezem is, hozzádér… . A kód kalkulációja, az idegek kimerült és agyonizgatott végein összeburjánzott személyiség, idegroncsság és talán várható nyugtató-dózisú alkoholizmusra predesztinált axon-faggyak és faggyúmirigyek melyek szesztől fognak gőzölni. Ideggyenge és merev mozdulatok, az eresztés és szorítás közé beléfeszült nyomor a döntésképtelenség térbeli kifutópályára, a félelemből fakadó felpörgés, az ordítástól összerezzenő gyerektest ugyanazon idegei ugyanúgy rezzennek össze a vállizmokat kővé merevítve. Függetlenségben a szesztől kívánni a szeszt. Hogy azt a szorítást, ami ott benn van, és állandóvá lett, bágyadt zsibbadássá változtassuk. Hogy azt a normálisnak nevezett konstans feszültségi vegetatív idegmotort kiakasszuk öngyilkos gátlásai alól, hogy végre a test egyetlen szabad szökellésre, mely ugyan szédült de szabad, és egyetlen szabad hullámra kiengedjük a háromdimenziós és illemszabályok által sarkított szögletes, robotikus mozgásritmusából, mely agyonismételgetett idegkimerültség. Kellene dobolni, sámántáncot járni, vagy tombolni és bulizni, és tobogánra feküdni és lecsúszni egy domboldalon, és örülni az életnek, nemcsak gyárakba menni, meg számlákat fizetni. Ideadta az isten a szép világot, hogy éljünk és haljunk meg benne, hogy átlépkedjünk határozottan hajló gyökerek között, és fölénk hajló ágak alatt bámuljuk a földből kibuggyanva bökkenő gombákat, amint kalapjukat csigalassan emelgetik. Ideadta a testet, hogy szabadon feszülve zenéljen, húzzon hegedűt, másszon fákat, suhanjon a légen, legyen akrobata, kőmorzsoló, vasgyúró, fanyüvő, avagy fehér ló fia. Ideadta a testet, hogy lássa a formát, hogy játsszék vele, hogy nevessen, mint kisgyerek nevet, nevessen az egy testként mozgó hangyabolyon, az egy felhőként zajló madárrajon, hogy nézze a fejükön átbukfencező kutyakölyköket, hogy gyerekeket neveljen, és óvja őket, ideadta a testet. S a test billentyűzetet ver, és rabszolgákat hajt, és kockákat rajzol, és szögeket számol, és a kubista keresztre felfeszíti mozgó nyúlványait, akár a fa, mely önmagát cókolja és köti fel, s ágbogait maga szorítja a termékeny burjánzásban. A kezem nem az én kezem, mely csípődre kulcsolja magát automatán. S a test nem az én testem, mely rád görbül, s a fej nem az én fejem, mely lassan győzköd, hanem a fenyő, mely a fagyos szelektől átjárt Góbéhúgy völgyében büszkén tiszteleg az egeknek, a gyökér, mely a jegek alatt merev ujjakként görcsökben kavarog. S a fenyők mondták nekem, hogy ma este az enyém vagy, a büszke fenyők havas kalapjukkal. Kékes hideg árnyékuk frissen súgta, mint egy isten az illatot az idegi kapcsolataim szellemének, hogy ma vágyaim rajtad. Pedig semmi közöm hozzád, s mindezt te nem is tudod, hogy most éppen fenyők gyökerei növik körül testedet, és a nap ereje melegíti öled, és melledet a hold csontja mintázta. S a csontvázad pont a potenciális csontváz, mialatt fejedet kezembe veszem, mialatt lüktető vénáidra, mint élő anyagra rátapadok én a nedvet kereső gyökér, én a murok, én a palánta én a növekedés a burjánzás… S a kezem között keményedő koponyád alatt kialakul bennem a fehér koponyák képe, mely marad az idő multával mutatónak a testből, az ember is olyan, mint a moha, telepekben nő, és csontokban szárad, vázakban… kiszárad óriási temetők a telepek, csontoktól zörgő temetők, a növő, a növésben lévő, és az elhaló hatalmas telepek, a kiirtott telepek, s a beteg telepek. Moha. Moha a zenélő doboló moha, a billentyűzetet verő moha, a szándékát kódoló moha, aki az aranyszívűeknek elküldi a földet körülölelő bioszféra teljes szándékát: inni a fényt, inni a vizet, s a földet ölelni körül. S mindezt átjárja valami közös, a gyökeret, a kezeimet, és a macska ruganyosan feszülő hátát, az akrobata majmok idegsejtjeit áthatja egy szó: a szándék. A disztribúció s a dinamika halmaz közös végterméke nem az ürülék, hanem a kiüresedés, amikor a dinamika kiüresedett, hulló száraz tok, de célszerű magvakat hordozó. Minden bio-stratégia tudatos pszicho-stratégia: a moha és zuzmó telepek és farkas hordák, és a jég alatt megbúvó fókák bio-pszicho-szférája. Kell lennie egy következő absztrakt dimenziónak is, mely több annál, mint amikor a férfi a nőt ösmeré, ez több annál, bár parányi hited szerint ennyiben vagy, a kétfelé szakadt szándékod két világa közt, a visszafejlődött szabad akaratodban, az akváriumba, melyben bezárva tartanak, s bezárva tart a saját könyörtelen bio-pszicho-mechaniko idegrendszered, s a kockoid kubimetrikus isten, a moloch sötét vasszörnyetegei. Ott vagy pedig te, egész világod átmérője az a tizennégy hüvelyk átmérő, melyre meredsz egész nap, mialatt kinn csikorog a jég, s köszöntenek csóváló farokkal a kutyák. Te ülsz nagy kényelmesen, mint egy hal, s meredsz akváriumod tizennégy hüvelyk méretű falára, melyen elektronikus minták eléd rajzolják a világot, s ettől a tested csak gyámoltalanul mímeli a mások táncát, mert nincs saját táncod. S mindannyian gyámoltalanul mímelitek a táncot, mert nincs saját táncotok, s nincs saját örömötök, a kormány és jelzőlámpák által szabályozott egyszerű forgalmain kívül. Majmok, disznók, csontjainkat lerágott csonttal, agyvelőnket aggyal, s gerincvelőnket marhagerinccel tápláljuk. S a kihalt szerelmünket ezzel a gépiesített sorozattal, s a lelkünket a testünk emezen önkénytelen túrásával tápláljuk, s egyetlen izgalom az életünkben, hogy nem engedjük szabadjára azt a majmot, aki vagyunk, s mikor igen, akkor felszabadultan örül, ez a majom. S akkor kiábrándul, hogy nem kapott semmit, vagy szelleme oly sivár, hogy ha megkaphatja, amire vágyott, akkor boldog, s ha nem, szomorú. S szelleme oly sivár, hogy ha nem ehet, lopni fog, mert nagy úr az éhség. És ha nem mosdhat, büdös lesz, egy senki lesz hirtelen szakadt kabátjában, és a rendőr, aki egy másik senki, egy élőhalott másik zombi, az fogja kirugódni őt az állomásról a mínusz húsz fokos fagyba, hogy reggel rémüldözési üzletláncban, mely a pro-tonús-tévé, emelje a nézettségi szintet hullára merevült jeges vigyorával… Amikor pedig sem levegő nincs, sem étel, sem mozgás sem tánc, az ember önmagának árnyékává válik, ruhát hord az árnyék, ember lesz az árnyék, ember a második fajtából
