A Roszicska László felhasználó összes verse >>>
Játszóház
A 2015-ös "Kortárs Hangon" című pályázatra beküldött alkotásom.
Késő ősz volt. A talajszinti fagyok megkeserítették a reggeleimet. Sohase voltam korán kelő. Fiatalon mindig déltájt ébredtem fel, és sötétedéskor máris ágyba bújtam. Kivételeknek a hétköznapok számítottak. Olyankor már hajnalban talpon voltam. Mindig jól öltözötten hagytam el családi fészkünket.
Éjszakánként általában a Tűnt Játék Kis Házának padlóján lépdeltem. Ott találkoztam a kékszövésű alkonyóra legszebb gyémántjával. Nevét már elfelejtettem. Sokáig nem láttuk egymást.
Múlt héten azonban egy káprázatos lányba botlottam a budai hídpillérnél. Azt állította, imádja a verseket, szabadidejében rímeket farigcsál, s olyan köteteket szerkeszt, amelyekbe a kortárs irodalom számkivetettjei kerülnek.
Emlékszem, ahogyan azt mondta, régóta gyűlöli regényirodalmunkat, túl sok szemét van a piacon. Az olvasók gyomrát vámpírokkal, meg egyéb paranormális romantikus blablákkal tömik tele. Mindezt Bram Strokernek köszönhetjük – szögezte le. - Lassan a csapból is vérszívó csepeg!
Erre válaszképpen arcon vágtam egy Finnugor vámpírral. Nesze! – mondtam. – Életed könyve…
Elvörösödött arccal nézte a borítót.
– Mi ez? – kérdezte.
- A magyar Meyer – a szerző nevére böktem, mire könyvemmel együtt faképnél hagyott, ám a háztömbök előtt még egyszer visszafordult, tölcsért formáló kezén keresztül ezek a szavak szálltak fülembe: „Meyer vagyok!”
Ezt bebuktam. Ezért tűnt ismerősnek?
Barátaim elárulták, hogy nem lehetett ő. Akkor ki volt? – dühöngtem.
Nem értem a világot. Tény! Ha érteném a dolgok működését, akkor nem keresném az igazságot nadrágjaim zsebeiben, amelyek mindenhol lyukasak. Folyton az utcára ejtem dolgaimat. Régi mobiltelefon-készülékemet a múlt hónapban gázolta el a sárga villamos. Vettem egy újat: egy minit. Hiába sosem nézem, mi van előttem.
Így esett meg, hogy egy őszi hajnalon elgázoltam egy járókelőt. Azonnal hívtam a mentőszolgálatot és a rendőrséget.
- Siessenek, az autóm karosszériája alá szorult egy nő! – ordítottam telefonomba. - Barna haj, világoskék szem, rózsaszín kardigán, fekete miniszoknya, magas sarkú, pulóver, kabátot nem visel. Egyelőre lélegzik, de véreset köhög.
Mellettem járókelők sokasága haladt el, mit sem törődve ezzel a felfordulással. Micsoda nyűg. Az autóval közlekedők bezzeg rám is dudáltak. Állj félre, seggfej! – ordították. – Feltartod az egész forgalmat!
***
- Tovább kellett volna hajtanom? Padlóig taposni a gázpedált?
- Helyesen cselekedett – nyugtatott meg a főkapitány. –, maga jóember!
- Kérem, árulja el, milyen állapotban van a sérült!
- A boncasztalon fekszik. Túladagolta magát. Családja nem akarta felismerni. Azt mondták, hogy ez nem lehet az ő kislányuk, ahhoz túlságosan merev, és nem ordibál összevisszaságokat.
- Miféle túladagolásban?– lepődtem meg, és furdalt a lelkiismeret is. – A kocsim alatt végezte. Elütöttem!
- Várjon, előkeresem a jegyzőkönyvet! – egy hatalmas dossziét húzott ki az aktafiókból. A bükkfaasztalra helyezte, majd mélyen a szemembe nézve közölte, hogy a kárvallottat a büntetett előéletűek közé sorolták. – Seo unwemmede Íeg. Ezek voltak utolsó szavai, még mielőtt elindult az Elveszettnek Hitt Játékok Házába. Soha nem hallottam róla! – csóválta meg fejét a rendőrparancsnok.
- Különös egybeesés! – mormogtam az orrom alatt.
- Tudja, mi az igazán különös? – nézett rám a rend őre. – Előző héten írónőnek képzelte magát.
