A Burján Kinga felhasználó összes verse >>>
Didergők
Árva. Olyan árva a tél is, mint amilyenek mi voltunk, amikor édesapánk elhagyott. Nem gyűlölhetjük amiatt, mert hideg csípi arcunkat és ujjainkat. Csak azért telepedik testünkre, mert ő is melegedni akar, mint mi akkoriban. Neki sincsen senkije... Elhagyta minden évszak. Az ősz is megfosztotta az utolsó napsugaraktól. Így fosztott meg a háború is szeretteinktől, így vette el a fényt és meleget tőlünk, és onnantól kezdve együtt fáztunk a téllel, és már nem haragudtunk rá. A tavasz túl messzire futott tőle, hogy megtapasztalhassa milyen a reménytelenség. A nyár meg időtlen idők óta fél tőle, mert azt hiszi, feltétlenül halált hoz rá az árva tél. Az is lehet, hogy nem hiábavaló ez a félelem.
Apánkat legénykorában öt testvérével hurcolták el hazát szolgálni az első világháborúban. Minden testvére hazatért a háború után, egyedül édesapámról nem tudtak semmit. Gyászmisét rendeztek lelki üdvéért, s amikor már a tornak is vége volt, a gyásznép indult volna hazafele. Ekkor egy rongyos koldust láttak az úton felfele jönni. Édesapám testvérei, Károly és Ferenc, szóltak édesanyjuknak, hogy pakoljon össze egy kis alamizsnát, hogy az éhező is jóllakhasson. Ám az éhező koldus, ahogy egyre közeledett, már nem is koldusra hasonlított, hanem egy háborút átszolgált, sérült és lelkiekben megtört katonára, aki az én édesapám volt. Igen, hazatért!
Apánk ezután kovácsmesterként szolgálta a falut, s szépen élhettük gyermekkorunkat. Az idő teltével kezdtem megérteni a mondást, hogy nagy örömnek sírás lesz a vége. Olyan nyugodtan és békésen éltünk, ahogy a somlyói patak folydogált. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt más, mint a vihar előtti csend. A patak vize egyre zavarosabbá vált, s a hideg szelek a fenyvesek ágai között újabb vérontásról susogtak. 1941-ben édesapánkat is besorozták. Legkisebbik testvérünk, Matildka eszeveszettül bömbölt, s akkor azt kívántam, hogy bárcsak én is lány lehetnék, bárcsak én is ordíthatnék torkom szakadtából, bárcsak kisírhatnám félelmeimet, bárcsak... Nem volt szabad, nekem nem. György és Mihály bátyáimmal rendületlen álltunk. Édesanyám remegő kezeit néztem, amint kenyeret dagasztott. Édesapánk azzal vigasztalta, hogy már megjárt egy hasonló poklot, hátha az Isten újra kegyes lesz hozzá, s e szavak hallatán úgy összeszorult a torkom, hogy már nyelni sem tudtam. Édesanyám kék szemei vizet ontottak, mint a legtisztább források, s könnyeivel áztatta a kenyérnekvalót. Éreztem, hogy a fejemben lévő erek elpattannak a feszültségtől. Apám a vállamra tette kezét és azt mondta: - Ha Isten velünk van, fiam, akkor senki, de senki nem lehet ellenünk.
Szemeimben mintha gátak törtek volna fel, hirtelen úgy öntöttek el a könnyek. Igen, szégyent vallottam, apám mégsem szólt meg. Elcsukló hangon mondtam apámnak: -Édesapám! Isten nem szereti a harcot, a háborút. Isten békét akar. Ezek pedig a nagy tankjaikkal, mintha az ördögöt szolgálnák, s minden békét ki akarnának irtani a Földön fegyvereikkel. Kérem ne szolgálja az ő seregüket. Kérem, ne menjen el!
Apánk bízva az üdvösségben és abban, hogy a világban a jónak nagyobb az ereje a rosszal szemben, és a hazát védeni kell mindenáron, rendületlen és nagy reményekkel hagyott ott bennünket. Onnantól kezdve nagy telek uralkodtak bennünk. A nélkülözés napról napra jobban sanyargatott, és anyánk szeméből minden fény elveszett. Gesztenyebarna haja fakulni kezdett, bőre sápadtságtól virított, karjai pedig egyre gyengébbek voltak.
Korábban kellett felnőnünk. A szűk idők arra kényszerítettek, hogy mihamarabb búcsút vegyünk gyermeki énünktől, és küzdjünk a megélhetésért. Mindeközben a lelkünk mélyén eltemetett gyermek a szeretetre és a biztonságot sugárzó ölelésre éhezett. A kenyér íze csirizessé vált, és nem létezett már olyan élelem, amely táplálni tudott volna bennünket.
Egy hideg őszi estén, Ferenc nagybátyánk lányával egy német katona végzett, akinek nem tett kedvére Bertácska. Vére a reggeli harmattal együtt csendben párolgott szerte a levegőben, nekünk meg úgy kellett tennünk, mintha szegény tényleg ezt érdemelte volna.
Minden éjjel türelmetlenül vártam a virradást, hogy hozzon valamit az új nap, valami jót abban a nagy pusztaságban. De a pusztaságból csak még nagyobb puszta lett. Havat hordott a szél a mezőkre és házak tetejére, havat a vékony kabátunkra és vele együtt a lelkünkre is. Nagyobb volt ez minden pusztánál, s már nemcsak mi éheztünk, hanem az erdő szélén keservesen üvöltő farkasok is.
Egyik reggelen hírt kaptunk. Anyám a levelet nem merte kinyitni, majd néhány perc habozás után majd’ széttépte, úgy igyekezett. Hírt kaptunk, hogy meghalt. A levélben az állt, hogy Oroszországban Arkhangelsk városában, több hónapos fogság után, tüdőbajban hunyt el.
Nehéz csend uralkodott el mindenen, a kályhában a rőzse keserű füstöt bontott, mintha lángjai apánk gyászára hunytak volna ki. Édesanyám levegőért kapkodott, György szemeiben könnyek gyűltek, s lebénult félkezét morzsolta. Károly pedig halkan mormogta:
-Lehet jobb szegénynek így, mint fogságban vajúdni. Isten nyugosztalja.
Akkor rájöttem, hogy van valami közös bennünk a téllel. A kietlen sivárság és didergés, amit a reménytelenség mért ránk. Az oroszországi tél is csak azért szállt édesapánk testére, hogy megmelegedhessen, és édesapánk bízva mindenben és mindenkiben, addig melegítette a telet, amíg az életét vette. A nyár is ezért tartja magát olyan távol tőle.
-Most már érted, kis unokám?
Nem ítélkezhetünk senki és semmi felett. Így a telet sem ítélhetjük el, mert én is bátran melegedtem volna, és vigasztalódtam volna más testén, ha engedett volna a lelkem. Remélem, hogy majd egy hideg téli napon hagyom itt az életet, s akkor majd teljesen odaadhatom magam eledelként, hogy táplálkozzon belőlem, és többé ne ártson a szeretteimnek ez a kiéhezett árva.
De amíg eljön a nap, zsebre teszem kezeimet, és dideregve várok.
