A Ficzere Éva felhasználó összes verse >>>
Ha barátot találsz, kincset találsz
A barátságot mindenki másképp definiálja. Van, aki szerint a fény az alagút végén, mások azt vallják a barát olyan valaki, akit csak azután tudunk értékelni, ha már nincs mellettünk. Olyasvalami, mint az átlátszó esőkabát. Nem látszik, mégis megvéd, ha jön a vihar. Nekem egyetlen szó is elég, hogy leírjam, számomra mit jelent. Barley. Barley aki ismerte minden baklövésem és hibám, mégis mellettem állt. Sőt, sosem hagyta, hogy egyedül kövessem el őket. Ha már lúd legyen kövér. Két ember könnyebben viseli el a következményeket, mint egy.
Vele minden egyszerűbben ment. Gyermekként a csínyek királyai voltunk, a fekete bárányok között a legsötétebbek. A foci csak akkor kötött le, ha közben üveg csörömpölt és a szomszéd kiabált. A jó öreg Dawe bácsi. Isten nyugosztalja. Ma is hallom, ahogy a verandáról kiabálja: Pimasz kölykök, melyikőtök volt az, kifizetitek a kárt. Persze mindketten magunkra vállaltuk így egyikünknek sem kellett fizetnie. Gyümölcs nem maradhatott tőlünk érintetlenül a környező kertekben, persze kérni azt mindig elfelejtettünk. A strandon, a zuhanyzó fabódéjának az oldalába fúrt lyukon keresztül lestük az öltöző, illetve testhőmérsékletüket csökkentő meztelen lányokat, ameddig a strandmester el nem kapott minket és a fülünknél fogva rángatott haza. A szüleink, ha nem koszosan, vagy sebekkel tele értünk haza, egyből aggódni kezdtek, hogy baj van, vagy betegek vagyunk. Aztán ifjúkká értünk, de ez sem hozott nagy változást az életünkben. Annyit csak, hogy a gyermeki csínytevések helyett, azt tervezgettük, hogy szedjünk fel minél több csajt. Ha pénz kellett, azt is szereztünk, szégyen nem szégyen, piszkos munka árán. Ennek az időnek szerencsére vége. Megértettük, hogy mi a becsület, és hogy mennyire fontos ez ebben a sorvadó lelkű világban. Felnőttünk.
Ekkor be is következett az első töréspont, persze nem a barátságunkban, az olyan erő, melynek sem föld sem ég nem szabhat határt. Barleyt besorozták katonának. Tudtuk nehéz lesz az elválás, de emellett azzal is tisztában voltunk, hogy igazából elválaszthatatlanok vagyunk. Eljött az első hét vége, amikor is megkaptam az első levelet Barleytól. Nagyon kimerült volt, de élvezte, hogy életébe beköszöntött a változás. Ahogy teltek a hetek, egyre erősebb és határozottabb volt leveleiben. Három hónap után kapott eltávot. Hazaérkezvén egy új ember állt előttem. Legbelül ugyanaz volt, de már csak nagyon mélyen. Amit kívülről láttunk, az egy félelmet nem ismerő, a világgal dacoló, és az akadályokkal megküzdő harcos. A szíve felől megközelítve, viszont egy megtört lélek, aki összeroppant a tapasztalt borzalmak alatt. A háború, az éhezők, a betegségek állandó látványa a legerősebb lelkeket is megrepeszti. Bár ha rajta múlik, ezt senki sem tudja meg. De nem rajta múlt. Rajtam, mert jól ismertem és láttam, láttam, amit más talán sosem ért meg. A vágyat, hogy visszatérjünk a gondtalan gyermekkorba, vagy szimplán itthon maradhasson és az eltorzult világot többé ne lássa soha. Végigbeszélgettük az estét, reggel a borospoharak mellett ébredve nagy meglepetéssel várt az új nap. Megkaptam én is a behívó levelem. Nem azért mert alkalmas voltam, szimplán kevés volt a bevethető ember. Vasárnap együtt indultunk útnak, sajnos két különböző táborba osztottak minket. Az állomáson fogadalmat tettünk, ha az egyikünk meghal, a másik bohócnak öltözve megy el a temetésre. Talán a hangulatot próbáltuk emelni, talán csak egy utolsó őrültségre volt szükség mielőtt még távolabb jutunk egymástól. Őszintén?! Ki tudja?! Hatalmas félelemmel a szívemben indultam útnak, éreztem, olyan helyre tartok ahová a legrosszabb ellenségemet sem küldeném.
Félelmem be is igazolódott. Egyetlen dolog adott erőt, a Barleyvel folytatott levelezés. Minden héten írtunk egymásnak, nosztalgiáztunk, meséltünk az átélt borzalmakról, érdeklődtünk egymás családjáról. Időközben Barley szülei elhunytak, így számára már tényleg csak én maradtam. Talán, ha másnak mesélném, hogy miket láttunk sosem hinné el nekünk. Mi viszont megértettük egymást, tudtuk mekkora felelősség és nyomás nehezedik ránk. A helyzet egyre súlyosbodott, a bázison egyre kevesebben maradtunk és féltem én leszek a következő, akinek pora sem marad.
Teltek a napok, mintha csak kézzel tekernék az órák fogaskerekét. Lassan már két és fél hete nem érkezett levél Barleytől. Gondoltam elfajult a helyzet, és állandóan bevetés alatt állnak. Tévedtem. A harmadik héten hétfőn reggel, kaptam egy levelet, azonban nem Barleytől, hanem a hivatásos szervektől. Mivel más hozzátartozója nem volt, és tudták rendszeresen levelezést folytattunk, velem közölték a hírt, a szörnyű hírt. Barley egy bevetés áldozata lett. Gránát robbant mellette, a vérzés olyan intenzív volt, hogy nem tudták megállítani. Ez a levél jelentette számomra az igazi háborút. A háborút, amit a könnyeimmel vívtam, a háborút, amit a gondolataim szítottak, és a háborút, amelyből győztesen kikerülve tovább harcoltam. Nem is magamért, hanem mert Barley is azt akarná. Pár nap elteltével, a csodával határos módon a kedélyek megnyugodni látszottak. Mint készenlétis végleges eltávot kaptam, ami nem volt végleges valójában. Azt jelentette, hogy súlyos helyzetben bármikor bevethető vagyok.
Elérkezett Barley temetésének a napja, a nap, mely a legsötétebb napként vésődött be a naptáramba. A vezetőség intézte a temetést. Ahogy azt az igazi hősök érdemlik, ha már boldog és büszke élet nem adatott meg nekik, díszelgés és sortűz búcsúztatta Őt is. Talán Barley már nem is emlékszik az egymásnak tett ígéretünkre. Én viszont annál inkább. Így tehát a fogadalom szerint, bohóc ruhában sminkkel az arcomon érkeztem meg a szertartásra. Senki sem értette, miért tettem ezt, de tudom, Ő bárhol is legyen, most büszke rá, hogy ilyen barátja volt. Én pedig örökre szívembe zártam a kincseket, melyet a barátsága adott nekem, s most egy sírhalom lefedett.
