A Covaciu Norbert felhasználó összes verse >>>
Fekete angyal
Tizenöt évesek voltunk. Már az utazás előtt egy hónappal lázban égtünk. Ez lesz az első alkalom, hogy látni fogjuk a román tengert, sőt egyáltalán tengert. A két barátom szülei nagyon féltették őket, először el sem akarták engedni Zolit és Atit, emlékszem, két hétig kapálni jártunk, hogy meglágyuljon a szülők szíve. Hatásosnak bizonyult. Na és engem, engem nem féltettek, szerintem észre sem vették, hogy egy hétvégére eltüntem otthonról. Ez bizonnyára annak köszönhető, hogy hatan voltunk testvérek, és nem vették észre olyan hamar, ha egyikőnk nincs otthon.
Elérkezett a várva várt utazás napja. Egy kis érmelléki falucskából vonattal bezötyögtünk egy nagyvárosba, ahonnan a 16:20-as gyorssal utaztunk egyenesen a tengerre. Több órányi várakozás után közvetlen járattal gurultunk le a Fekete-tengerre. Már a jegyvásárlás is nehéz diónak bizonyult számunkra, mivel a városban majdnem mindenki románul beszélt, a szülőfalunkban pedig mindenki magyar volt. Emlékszem, az iskolában mi még a román órát is magyarul tartottuk, valószínűleg ezért is nem értettük a kasszás nénit, aki egyre idegesebben, hangosabban beszélt hozzánk, miközben rákvörösre pirosodott a feje. Szerencsénkre volt egy kedves lány a sorban, aki segített nekünk a jegyvásárlásban. Ez a lány... olyan gyönyörű volt, hogy nem hittem a szememnek. Göndör fekete vállig érő haja olyan érdekesen csillogott meg az ablakból beszűrődő napfényben, hogy azt hittem, egy görög istennőt látok felém jönni. Fehér miniszoknyában és egy melltartó-szerű valamiben volt. Akkor még nem tudtam mi volt az a ruha, nálunk, falun a lányok nem hordtak ilyesmit. Azt hiszem, ebben a pillanatban döntöttem el, hogy városon fogom leélni életem hátralévő szakaszát, nem másért, a lányokért. Gyönyörű barna bőre volt, olyan, mint a bársony, miután megvette nekünk a jegyet és ide adta a visszajáróval együtt, akkor érintette meg a kezem, és én ekkor valami olyan dolgot éreztem, amit ezelőtt soha. Végigfutott a testemen valami, valami megmagyarázhatatlan, olyan, mint amikor a szomszédban megrázott az áram, de ez mégis más volt, sokkal jobb, majdnem elájultam. Szemébe néztem, abba a két bogárfekete szemébe, tekintete megidéző volt. Gyorsan elfordítottam fejemet, azt hiszem, szégyeltem magam, nem tudom pontosan, hogy miért, talán azért mert segítségre volt szükségem vagy talán azért, mert nem tudtam románul. Csak egyetlen szót tudtam kikényszeríteni a számon:
− Köszönöm.
− Nagyon szívesen – mondta ő kellemes hangon, majd visszaállt a sorba.
Halkan súgtam a fiúknak, hogy menjünk innen, mert kellemetlenül érzem magam. Szerettek volna még maradni, legeltetni szemüket a lányon, de én azzal fenyegettem őket, ha nem jönnek, nem kapják meg a jegyeket. Jöttek. Mikor már tisztes távolságba kerültünk, visszafordultunk és nyálunkat csorgatva, nyelvünket lógatva, szemünket kimeresztve, lélegzetünket pedig visszatartva néztük a lányt, aki egyre közelebb jutott a rákvörös-fejű jegyeladóhoz. Miután megvette jegyét, az ellenkező oldalon távozott. Percekig nem szólaltunk meg, a vonatot majdnem le is késtük, mindhárman arra gondoltunk. Igen, szerelmesek lettünk.
– Ilyen szépet még életemben nem láttam − mondta Ati.
– Aha – Zoliból csak ennyi hang jött ki.
Én pedig meg sem szólaltam, azon gondolkodtam, hogy látom-e még az életben ezt az angyalt, vajon meg fogom-e ismerni, vagy ő engem, és már megbántam, hogy nem kértem el a telefonszámát. Hiába is kértem volna, mert nincs telefonom, a barátaim közül csak nagyon kevésnek van mobilja, az apu telefonszámát pedig hiába adom meg, mert csak probléma lesz belőle, anyu így is nagyon féltékeny. Nagyon szomorú lettem, nem tudtam, mi bántott jobban, az, hogy nem találkozom többé a lánnyal, vagy az, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.
Ezek után keveset beszéltünk egymással, mindenki el volt a saját képzeletvilágában, aminek a központjában a segítőkész lány volt. Nagyon hosszú volt az út, majdnem tizenhét órát utaztunk úgy, hogy még öt idegennel voltunk összezárva egy fülkében. Mellettem egy száznegyven kilós ember ült. Az én helyem ötven százalékát is ő foglalta el. Izzadt combja állandóan az enyémhez ért. Szerencsémre félóránként kiment cigarettázni, ekkor ki tudtam kicsit nyújtózni, és elzsibbadt testemben újra megindulhatott a vérkeringés.
– Mi van ember? – kérdezte Ati, miközben kinyújtóztam a rendelkezésemre álló tengernyi helyen.
– Semmi – mondtam egyhangúan.
– A csajra gondolsz, mi? – szólt közbe Zoli.
– Ti talán nem? – kérdeztem tőlük.
– De, én is – mondták egyszerre.
Hosszas beszélgetés után arra a következtetésre jutottunk, hogy sokkal könnyebben elfelejtjük a lányt, ha lent leszünk a tengerparton, és látni fogunk még szebb lányokat.
Miután megérkeztünk és megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet a sátornak, belevetettük magunkat a vízbe. Csalódás volt a tenger, nem ilyennek képzeltem el, ráadásul nem is láttunk szép lányokat. A víz nagyon szennyezett volt, mindenféle dolgok úszkáltak benne. Ki is volt egy helyen valami írás téve, amit először nem tudtam megfejteni, de meghallottam, mikor egy magyar kisfiú megkérdezte az apját, hogy mi van oda írva, és a válasz teljesen megdöbbentett. Kiderült, hogy a víz egészségre ártalmas, de legalább rájöttem, hogy miért nincsenek itt jó csajok. Szép kellemes idő volt, árnyékban harminckilenc fok. Az a nyomott meleg, az a fajta, amelyik után eső szokott jönni. Ekkor láttam meg a bogárfekete-hajú lányt, odaléptem hozzá. Háttal állt nekem, nem látta, hogy végtagjaim mennyire reszketnek és mennyire félek megszólítani őt. Olyan gyorsan történt minden, talán fél perc volt az egész, de számomra legalább egy órának tűnt. Ott álltam a lány hátánál azon vívódva magamban, hogy szólítsam-e meg vagy sem. Elképzelem magam, milyen bénán nézhettem ki. Végül döntöttem, jobb kezem elindult a bal válla felé, kinyújtottam mutató ujjam, és lágyan a vállához érintettem. Ebben a pillanatban villámlásként hatott át rajtam a gondolat: mit fogok neki mondani. Már késő volt, megfordult. A lemenő nap a szemembe sütött, s szinte elvakított, nem láttam tisztán az arcát. A lány mérgesen rivallt rám, félreléptem, megláttam, hogy ez nem is az a lány, aki segített a jegyvásárlásban. Hatalmas csalódás kerített hatalmába. A lány csak károgott-károgott, be nem állt a szája, azt sem értettem, hogy miről beszél, ami nem csoda, hiszen románul ordította le a fejem. Megszégyenülve ballagtam el.
Ezek után megérkezett az eső. A hazautazásunk napjáig esett. Délután volt mikor elindultunk a vonathoz. Zoli azt mondta, hogy még eszik egy fagyit. Tőlünk tizenöt méterre volt egy fagyiárus kiskocsi, az ott dolgozó lány nekünk háttal állt, éppen pakolászott. Zoli odamegy és megszólítja.
– Bouna ziuaa (Jóo napott)
Megfordult a lány és Zolinak hang nem jött ki a torkán, csak hápogott, mint a némaruca. Gyönyörű lány volt. Talán még szebb a nagyváradi állomásban lévő lánynál. Az eladó egyre idegesebben viselkedett. Zoli kinyögte, mit akar, mire a lány:
− Chiar acuma vii, nu ai putut veni mai repede? Îţi baţi joc de mine? De şase minute mi s-a terminat programul de lucru, asta nu-mi plăteşte nimeni. (Te is pont most tudsz jönni? Előbb nem tudtál volna jönni? Úgy érzem, hogy szándékosan ki akarsz velem szúrni. Már hat perce lejárt a munkaidőm, nem is kéne itt lennem, ezt nekem nem fizeti senki.)
Zoli csak állt ott vigyázzban és bólogatott, mint aki érti, miről van szó. Átadta a pénzt. Kezében a fagyival, fülig érő mosollyal jött hozzánk vissza.
– Láttátok? – kérdezte önelégült pofával – azt hiszem bejövök a csajnak.
Bennem pedig a mérhetetlen keserűség keveredett a reménytelenség érzésével, és csak arra a bizonyos lányra tudtam gondolni.
