A csenici felhasználó összes verse >>>
A börtön
Szép, dús zöld lombja volt. A szél meglebegtette nagy koronáját, miközben simogatta arcomat, mintha egy-egy angyalt suhant volna el mellettem. Csak kicsit zúgott, nem volt túl erős. Csak éppen egy kis gyenge hangja volt. Fújta a hajam, az meg a levegőbe cikázott. Éreztem a pollent, ahogy közelebb hozza a fák virágainak illatát. Egy pár madár is csicsergett, ahogy ott lent sétáltam a gyönyörű nagy kertben, és éreztem, ahogy a napsugár áthatol bőrömön, a szél meg a hajamat tépdesi. Tavasz volt, meleg, korai tavasz. Örülhettem volna, élvezhettem volna a tavasz meleg szelét, a madárcsicsergést, a szél cirógatását, a természet gyönyörűségét, a táj költőiségét. Mondhattam volna azt is: boldog vagyok, de nem voltam. Ott sétáltam fehér damasztruhámban egyre messzebb és messzebb. Köröztem a szebbnél szebb márványszobrok körül, csodáltam a szobrászok fölülmúlhatatlan alkotásait. A szökőkúthoz értem, amelyben tavirózsák éltek. Az egész túl szépnek és tökéletesnek tűnt, már-már giccses is volt. Körbementem, megcsodáltam, majd visszafelé indultam.
A színek halványodtak, az ég kezdett beborulni. A nap eltűnt. A madárcsicsergés varjúkárogássá vált, a szobrok mintha fekete sebekkel lettek volna teli, amelyekből még most is szivárog a vér. A tavirózsák vizét békanyál fedte.
Mire visszaértem a fához, minden csupa szürke lett, egyre kevésbé láttam már, csak a szürke, elsárgult levelek maradtak, a varjak, a bűz, amit disznóvágáskor érez az ember, és a hideg szél mardosása, cibálása. Fáztam, reszkettem, de nem mertem visszamenni. Lekuporodtam a szürke fa törzse tövébe és ott sírtam magamban, egyedül. És azon gondolkodtam, hogy mindenki egyedül van valamennyire, de senki sem annyira, mint én. Tovább sétáltam, magányosan, óriási kertemben, amely már közel sem volt olyan gyönyörű. Mind az enyém, a birtokom, de magányomban, ha nincs kivel megosszam, lehet akármilyen, nem érzem szépségét. Mindig úgy képzeltem, hogy majd egyszer egy szerető feleségem lesz és egy vagy több dalia fiam, gyönyörű lányom, de elbánt velem az élet. Irigy, konok, magányos, depressziós személy voltam mindig, még éltek a szüleim, folyton csak követelőztem, elítéltem másokat, folyton csak a tanulásban találtam örömöt. Minél több diplomát akartam, minél több könyvet, tudást felhalmozni, míg egyedül maradtam, negyven évesen, óriási kertemben, óriási házammal, több ezerre rugó könyvemmel és diplomáimmal.
Hát ezért kellett? Erre volt jó? Az a túl nagy tudásvágy, karrier? Ezért néztem én le már az iskolában azt az osztálytársamat, aki nem tudott úgy teljesíteni, mert otthon kellett segítsen? Ő most boldog életet él, van két gyönyörű gyermeke szerető felesége úton a harmadikkal. Nem él nagy házban, nem lett milliárdos, kétkezű munkából tartja el családját. Nem járnak damasztingben, nincs selyemtakarójuk, nem esznek minden nap homárt és egyéb drága ételeket.
Engem eddig csak a pénzemért szerettek, soha senki nem azért, aki vagyok. Minden nő csak kihasznált, aztán mikor megkapták, ami kellett nekik nem voltak hajlandóak tovább élni velem. Nincsenek barátaim, nincsen családom, és már reményem sincs. Akkor minek a nagykert? Minek a nagy ház, a tudomány, a sok-sok könyv? A sok drágaság, ha nincs kivel megosszam?
Családra, barátokra vágyom, azt akarom, hogy engem is szeressenek, engem is befogadjanak. Amikor rájöttem hibáimra, próbáltam jó ember lenni, szeretni, segíteni másokon, de a világ mit sem változott: megköszönték, aztán vége. Egyedül hagytak és mentek tovább a dolgukra, családjukhoz, barátaikhoz, mert nekik volt. Én, akinek mindig a karrier számított, egyedül maradtam, a diplomáimmal és előléptetéseimmel kitapétázott falaimmal.
Beértem a házamba, feltartottam a harmadik emeletre, a könyvtárszobába. Ezt a házat a célból építtettem ily nagyra, hogy ha meglesz, találok egy szerető asszonyt, aki majd gyermekekkel ajándékoz meg engem. Minden gyermeknek külön kis zugot akartam. A második emeleten. Az első emeleten a mi szobánk lett volna, három vendégszoba, ahol a barátaimat altattam volna. A földszint a személyzeté. És ott a konyha, amiből nyílik az ebédlő. Fent a könyvtárszobám, amely nagysága elérte a nyolc méter hosszt és hat méter szélt. Itt olvasok, itt töltöm időm nagy részét. Egyébként egyetlen szobát használok az első emeleten, amelyben alszom, a többi már évek óta zárva áll. Az ebédlő is be van zárva, egymagamnak minek ebédlő, mikor elférek a konyhában is. Mire felértem a könyvtárszobába a rosszullét és undor egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Utáltam a házam, utáltam a kertem, utáltam magam. Egyetlen kutyám volt, akit szerettem, de egy állati szeretet nem pótolhatja az emberit. Úgy éreztem, meghalok, ha ezt tovább el kell viselnem. A személyzetem szabadságot vett ki. Elengedtem. Hogyne engedtem volna, mikor mindegyiknek családja van. Megpillantottam a falamon a diplomákat. Egyszerre utálat fogott el. Egyenként letéptem, kivettem a rámából, nézegettem, a datálásokat, melyiket hányban és milyen kitüntetésre, díjra kaptam. Nem akartam látni. Hirtelen előkaptam a zsebemből a még délelőtt ott felejtett gyufásdobozt. Meggyújtottam egy gyufát majd szépen átengedtem a tüzet a papírra. Néztem ahogy ég. A diplomám, amiért annyit dolgoztam, küszködtem életem folyamán. Jól esett nézni. Jól esett érezni a tűz melegét, jól esett a fájdalom, ahogy megpergette újaimat. Egyszer csak felkiáltottam:
− Égj te tudás, rád már nincs többé szükségem! Cserben hagytál! Egész életembe boldogtalan maradtam miattad! A te vonzatod miatt!
Majd hirtelen valamennyi diplomámat kezembe vettem és elégettem. Egyre jobban kezdtem magam érezni. Élveztem a füst szagát, az égő papírlapot, a tudást, amely egy pillanat és hamuvá lesz. Gyűlöltem az életem, gyűlöltem önmagam, gyűlöltem a világot. És egyszer csak eldobtam a gyufaszálat, valamennyi könyv lángra lobbant…
