A H. Andrea felhasználó összes verse >>>
A mi játszmáink
Már megint ülsz a számítógép előtt, és úgy érzem, akár fel is szívódhatnék. Sorra megnyitod a dalszövegeket. Roses are make me blind. Nyelvtanilag helyes ez? Gondolkodok el magamban később, bár irónia nélkül, tényleg csak segítő szándékkal. Vagy talán valami olyasmivel, hogy „bár én is részese lehetnék” az örömödnek. Eszembe jut, mit mondtál nekem, hogy mennyire jólesett az. Fel akarom idézni, mielőtt elindulunk. Azért, hogy biztonsággal érezhessem, igen, akarod, hogy veled menjek, hiszen nagyon szeretsz. Közben meg tudom, hogy számtalan példa volt arra, hogy kihisztiztem magamnak a „meghívást”. Bár szerinted ez nem baj, hiszen, hogy is gondolhatom, hogy nem akarod, hogy menjek. És rákérdezek. Erősen rákészülve az örömreakciómra, szinte már érzem is az ereimben szétáramló eufóriát. Elhiszem, hogy ez csak jó lehet, itt nem nyúlhatok mellé.
- Miről is szól ez a dal? – teszem fel a költői kérdést.
- A nőkről – válaszolod. Teljesen ledöbbenek. Valószínűleg látod rajtam, és hozzáteszed. – A rózsák, a nők.
Igen, akik megvakítanak. Gondolom a lehető legcsendesebb belső hanggal, a hirtelen hervadó tulipánok megszáradt reménytelenségével.
