A NYITRAI BARBARA felhasználó összes verse >>>
Te emelsz fel a vihar fölé…(NOVELLA)
Elcsendesedve ülök, és nézem, ahogy a víz mossa a köveket. Amint hallom, hogy a folyó morajlik, és ahogy a vízben fel-felbukkan egy-egy ficánkoló hal, eszmémben felidéződik a közelmúlt egyik legrosszabb emléke.
Nos, tavaly májusban kezdődött el a várva várt vakáció, mivel iskolánk újjáépülésére került sor. De ez a szünet kicsit másképp alakult, mint ahogy azt elterveztük. Június másodikát írtuk. Éppen Nyíregyházára készültem egy versíró táborba, aminek a témáját most még nem közölném.
Reggel feltűnt, hogy anya mosolya nem az igazi. Ráadásul a sárga napkorongot elnézve eléggé nehézkesen jön elő a Zempléni hegységek mögül. Már régen éreztem magam ilyen rosszul.
Nagy utamra készülve némi nesz csapta meg a fülem, mely a nappaliból szűrődött be a szobámba. Megtorpantam, és hallgatózni kezdtem.
-A falut ma reggelre körülvette a Hernád vize. Állítólag nem lehet megközelíteni, és elhagyni se Vizsolyt. – monda apa, aki éppen most érkezett haza éjszakai műszakjából.
Olyan dolgot éltem meg az alatt az egy hét leforgása alatt, amit szívesen kihagytam volna az életemből. Bizony nagyon kezdtem félni. A családom tagjainak arcán végtelen szomorúság tükröződött, ezért imára kulcsoltam kezeimet. Féltem, és félteni kezdtem falumat. Ekkor tudatosult bennem, hogy a táborba idén nem sikerül eljutnom. De ez volt a legkisebb probléma, ami érhetett engem. Lakóhelyemet az árvíz uralma alá vette, a helyzet kritikussá vált.
Délelőtt a falu első embere, a polgármester össznépi gyülekezetet tartott és mindenkit arra buzdított, hogy ahol tud, segítsen, hiszen a baj már nem kicsi. Lapátokkal, gumicsizmákkal útnak is indultak az emberek. Jó volt látni, ahogy összetartanak, kicsik-nagyok egyaránt sürögtek-forogtak. Minden munkára fogható személy a gáton tevékenykedett, miközben az asszonyok meleg teával és zsíros kenyérrel próbáltak erőt kovácsolni a megfáradt férfiakba. Azonban úgy tűnt, hogy nem tudnak lépést tartani a vízzel. Már a legfelső homokzsákokat nyaldosta, amikor az öreg hold lámpását tartva világított az éppen érkező rabszállító autók hadának. Egyenruhájukat felöltve hangya-szorgalommal építették egymásra a homokzsákokat fáradtságot tűrve. Több tonna homok és zsák érkezett a helyi traktoros vállalkozók felajánlásával. De a vízszint továbbra is emelkedett. A nap sugarai erőtlenül hagyták el a tájat, hiszen minden tőle telhetőt megtett, hogy a lázadó erejét a víznek csillapítsa. A sötétség és a víz hatalma aggasztóvá vált. A hold és csillagok fénye valamint pár fáklya mellett a lakosság zöme kétszeres erőbedobással munkálkodott. Két bagolypár eközben a közeli fűzfa ágán mit sem sejtve szerelmük nászdalát huhogta. A büntetés-végrehajtási intézet megtört fogva tartottai fájdalmas pillantást vettek eközben egymásra, az otthonukban lévő családjaikra gondolva. Meghatódva néztem őket végig egytől egyig, és belegondoltam, hogy az én érdekemben vannak itt. Azért jöttek ide, hogy másokon segítsenek. Reméltem, hogy ha majd elmúlik a veszély és visszatérnek, jobb sorsuk lesz majd.
A finom kávé a megfáradt önkénteseket ébren tartotta. A rendőrök és tűzoltók hada is váltotta egymást, akik a vendéglőben voltak elszállásolva. Nővéreimmel mi gondoskodtunk ellátásukról, kenyérlángost sütöttünk nekik az udvaron lévő kemencében. Az iskola tornatermében is megfáradt munkásokat fogadtak szendvicsekkel és frissítő üdítőkkel. Ám az éj leple alatt a víz nem nyugodott le, tetőpontjára hágott, amit a gát vékony fala már nehezen bírt. Emberi erő itt már nem tudott többet tenni, ezért kétéltű gépek érkeztek reggelre a honvédségtől. Az önkéntesek száma egyre nőtt, de a tomboló áradattal szemben ez még mindig elenyésző volt. A látvány mindenkit elkeserített. A helyi kukoricaföldek, napraforgó-ültetvények élete is hatalmas veszélybe került. A gondosan elkészített madár-lak maradványai, és a tojások hömpölyögtek a víz felszínén. Pár vadkacsa ijedten kereste eltűnt hozzátartozóját.
Pirkadni kezdett, amikor a békák kórusa szoprántól basszusig mindenféle kották nyelvét harsogták. Az erre felébredő tücskök sem tétlenkedtek, hanem húzták a kis vonójukat, amit a gátőrök nevetéssel fogadtak. Eközben a lakosok kétségbeesve próbálták biztonságba helyezni családtagjaikat és vagyontárgyaikat. Ezért az utcánkban lakók beköltöztek a művelődési házba. A kimerültség és reménytelenség árnyéka vetült a szemekre. Eközben Miklós bácsi az ingatag gát előtt fel-alá járkált, és a látvány ijesztővé vált számára, nem látott kiutat.
Kritikus a helyzet! – mormogta telefonjába.
Lelkészünk próbált hitet önteni a már elgyengült emberekben. De ezután ő is lapátot vett kezébe és pakolni kezdte a homokot.
Másnap már a nap sem akart kibújni, hanem az eső nyelve nyaldosta a munkásokat, ami megnehezítette a már egyébként is szorult helyzetet. Összegyűlve a parókia kertjében dicsőítő énekeket énekeltünk, áhítatot tartottunk, a 800 éves templom falai között pedig az édesanyák-édesapák fohászkodtak. Kicsi-nagy, idős- fiatal mind együtt zengte Istenbe vetett szilárd hitét és már csak Őbenne bíztak. Családunk jól ismerte a Bibliát, és tudtuk hogy az Úr nem ad még egyszer özönvizet az emberiségre.
A hét ötödik napján csodálatos napra ébredtünk. Az Isten meghallgatta a nép imáját és apadni kezdett a megfáradt „tenger”. Az emberség szemében úgy csillant fel a remény, mint ahogy a nap vetítette sugarát a kéklő természeti csodára. Az önkéntes munkások kicsit fellélegeztek, majd jobb kedélyben láttak neki a napi ebédjükhöz. A harci járművek visszatértek bázisukra, és miközben felvonultak e nehézgépek, a rendőrök viccekkel szórakoztatták a fiatalságot. Megnyugtatóbb helyzet lett úrrá a gát környékén, A víz visszakívánkozott medrébe. Nagyon jó volt megélni ezt a pillanatot, amikor az emberek összetartása, segíteni akarása megmentette a mi kis birodalmunkat.
Még aznap kaptam egy hihetetlen telefonhívást, ugyanis teljesen megfeledkeztem az eredeti programomtól, a mesterkurzusról. Most már elárulhatom, hogy témája nem volt más, mint a víz. Megélve a veszélyeit, átgondolva a magzatvízben történő lubickolást, és hogy milyen csodás is lehet e természeti jelenség, már nem volt nehéz rímekbe faragni élményeimet és tudásomat. Helyet kaptam két héttel későbbi kurzusra, ahol habár nem az én korcsoportommal, de részt vehettem rajta.
A dobogó tetején átéltem újra a borzalmas bizonyos egy hetet, amikor a víz a településemet veszélyeztette. De mint hívő gyermekként tudtam, hogy az Úr Vizsolyt, a „Biblia bölcsőjét” nem hagyja elveszni, mert egy olyan könyvet őriz, amit ő maga hagyott örökségül a földieknek, a Bibliát.
Esteledik. A folyó most csendes, békés, tiszta. Nem háborog, nem dulakodik. A pillangók és szitakötők tánca teszi még varázslatosabbá ezt a pillanatot. Az égre tekintve látom, hogy fekete gomolyfelhők takarják be a még mosolygós napocskát. Ideje haza indulni.
