A Helgert Bettina Ágnes felhasználó összes verse >>>
Míg megvirrad...
A Nap utolsó szikráit
csurgatja végig az égen.
Fénye elhagyta már régen
megfáradt, s rideg testemet.
Szürke félhomály vakítja
el agyam, s szememen át
lelkem, mint megkínzott rab
egy kis szabadságért kiált...
A Nap eltűnt végleg,
helyét a Sötétség platina
fénye vette át, s testem felett
is az ő kényszerkedve áll.
Utoljára itta be szemem
a narancsvörös fény színét,
utoljára nyugszik le lelkem,
s testem a sötét kaszabolja szét...
Nem vagyok már senki,
csak a létezés utolsó szólama;
rég akartam lenni valaki,
ki tudja, mikor kell megszólalnia...
Testem meghalt, lelkem lomha;
érzem, egész testem
az örök kárhozat mintaszobra...
Kutatom utam, míg újra élek,
kutatom célom, míg csak nem félek;
szemtelenül, s precízen
az örök Éj szemébe belenézek...
Kergetem a felhőket,
létezem, vérzek, s remélek.
Kergetem a szellemeket,
míg meg nem semmisítenek.
Szívem húrjain edzem lelkemet,
agyam dobjain kongatom éltemet.
lelkem fényében fürösztöm lényemet,
szemem tüzébe lököm a Félelmet...
Én leszek az, ki kitaszítottból
szabad lelket, s friss lelket szül;
nem nyugszik lelkem addig,
míg az Éj szele nem enyhül.
Haragom szele elfújja a Felhőket,
Lelkem tompítja a hegeket.
Szemem tüze lesz a te sírod,
hogyha létem e Földön nem bírod...
Még mindig itt vagyok,
s a sötétben vakon harcolok.
Szemem nem lát fényt, s én vérzem,
de még mindig érzem,
hogy test nélkül is létezem...
Kitaszított vagyok,
még a Pokol sem fogad be,
kitaszított testembe
a kárhozat fénye költözött bele.
De nem adom fel,
csak keresek, vérzek, s hiszek,
hogy e sötét világba
egyszer a fény költözik be...
Csak megyek, kutatok, s akarok;
folytatom végtelen, monoton rohamom,
melyben csak egy a célom:
megtalálni a fényt, mit
magamnak annyira akarok...
Próbálok jobb lenni, s mindent megtenni;
próbálok, harcolok, élek, s remélek
egy, csak egyetlenegy fényes napot.
Lelkem a sötétben új testet szül,
szemem tüzétől az éj megenyhül;
s friss vérem a földre cseppen:
létem célját újra elvesztettem.
Kutatom utamat, de nem lelem célom;
s lelkemre rátelepszik egy csalfa démon.
Szemem tüzet szítt, testem mérgeket,
s agyamat becsapják a vad kényszerképzetek.
De lelkem még mindig kutat,
remél és bízik;
s lefagyott testem friss húsán
eret vág, s örökre elvérzik......
….........
Míg megvirrad... csak addig
hadd éljen lelkem...
Míg megvirrad... csak addig
legyen nyitva szemem...
De az éj gonosz, s nem enged,
szemem elé csak árnyképeket lenget,
lelkem tüze lassan kialszik,
s testem örökre elenyészik...
Míg megvirrad, addig nem adhatom fel,
s vérem a föld alá folyva
kutatja testem célját, s útját,
míg a Nap fel nem kel...
Míg megvirrad,
szívem húrjai visítanak;
míg megvirrad,
agyam dobjai zakatolnak.
Míg megvirrad,
lelkem a sötétben fürösztöm,
míg megvirrad,
szememmel az árnyat üldözöm.
Nyitva tartom szemem, hátha megláthatom,
mi a célom e nyomorult világon;
s halott lélekkel kutatok, sírok, s írok,
míg el nem tűnnek az emberi sírok.
S míg szememből a lét szele elszáll,
addig a Nap fénye újra utat talál,
s arany fénye kivérzett,
kihűlt testemre száll...
De bár megvirradt, s itt a fény,
kihűlt testemben réges-rég
nincsen már igaz, érző lény...
