A Sándor Vintai F. felhasználó összes verse >>>
Lány a villamoson
Van, mikor csendes egymagamban járom
Budapest utcáit, s ott látom
minden utcasarkon a Hölgynek
méltóságos, szomorú lépteit.
Lelketlen ölel a gépies embertömeg,
köröttem üvölt e rongyos metropolisz.
Egy öltönyös alak sietve szeli át az utcát,
a lámpa zöldre vált,
s a dübörgő géphad-indulás
játssza vezérszólamát
e vad összevisszaság-szimfóniának.
A modern élet, mely nem mutat, csak láttat,
zajong, de nem szól egy szót sem.
A hangos embertömegben
bennem nincsen más, csak csend.
Csend és magány.
Néha úgy érzem, egy megnémult,
őrült emberöltő jajkiáltása vagyok,
télvíz havában a budai rakparton,
hol se szellem, sem arany nem ragyog.
Az aluljáróban egy hobó szívja a cigarettát,
lehet professzor volt, vagy szénbányász,
fülében cseng még apja naiv szólama:
„Tanulj fiam, mert mit emberek fejükben hordanak,
elvenni tőlük nem lehet maholnap!”
S dértől didergőn is ez fűti a lelkét:
Tudja még ő fejből Ady sok-sok versét,
szavalni is szokott részeg magányában,
s fejében ekkor egy nagy terem színpadán van,
s mindenkit, ki helyet foglal nevéről ismeri,
van ott szülő, nagynéni, s holtak egész seregei.
A körmösöket osztó öreg tanárnéni,
s az őrmester elvtárs nem üvölt, könnyét töröli.
Testvér, kiről nem tudja él-e még,
jóbarát, ki mégse lépett ki a vonat elé,
s a néma hölgy, ki őt rég elfeledé:
keserű gondolat, de akkoris csodaszép!
Mi közöm hozzá? Lázálma nem más,
mint az én elmém ocsmány kivetülése,
s én, mint a polgári középosztály torzszülöttje,
ki szánalomból vagyok hajlandó csupán
nézni fogatlan vigyorát,
mit érthetek abból, mi az ő lelkét nyomja?,
s repül a csikk a koszos kőpadlóra.
Esik. Villamosra szállok. Tömeg.
A tömeg: tehetetlenség. A tehetetlenség: düh.
Itt mindenkit e hazug társadalom szült,
hazudnak nekik, hazudnak egymásnak,
testvér a testvérnek, apa a fiának.
Hazugság, hogy életük önmagától érték,
nem mások ők: munkaerő, nevük: ember-gép.
Ülőhely nincs, hát állok,
a gumírozott vasnak támaszkodok,
s csak nézem ezt a vert sereget,
melynek egyszer majd én is tisztje lehetek.
Az ajtó mellett ül egy fiatal lány,
lehet vagy húszéves-forma,
s az ablakon át nézi a körúti délutánt,
ahogy véget ér a munka, bezár az iskola.
Tükrözi arcát a villamos koszos ablaküvege,
s mintha tekintete célba épp engem venne.
Angyalarc. Keserű. Éteri.
Zsebkendőért nyúl, könnyét töröli.
S csak néz ki az ablakon, s képe néz engem,
s én nézem őt, így összefogódzva ketten
suhanunk a Körúton, sírása megszédít,
a téli napfény bánatának sugárutat készít,
s ahogy az idő telik, arca minden bája
agyamba vésődik, fekete ruhában
hófehér halottarc könnymarta szemekkel,
s én folyton csak birkózom e tükörképzettel.
S e harcban minden kis ránckezdemény,
gödröcske, folt, s pirosló dörzsölés,
mi e halotti maszkot élettel tarkítja
minden képzetem magával ragadja.
Mindenik zeng, s belőlük egy világ mesél
egy világról, mely személyes, s mégis mindenkié.
Hajában egy őszülő szálacska
mesél a kínokról,
rebbenő pillája
éber álmairól.
Az ő arca, s mégis Egy,
az enyém, s mégis Egy.
Egyből fogant, s együvé válik
Az övé és sok-sok milliárdnyi
másiké: istenarc.
Ez a letörölhetetlen vonás adja értenem,
hogy ezt kell nékem mindenikben keresnem,
az angyallányban, s a szakállas hobóban,
s mi néha oly nehéz: a saját arcomban.
Mert ki volna olya bátor, hogy egy arc
minden vonását megfejteni akar?
Minden apró, pici kis nüanszt,
melybe titkok ezrének serege zárva van.
Isten az, s nem ember, de az ember istenné lesz,
ha arcának ez egy vonása szívetekben ébred.
