A Balogh Gergő felhasználó összes verse >>>
Az állandóság rovására (1)
Egy reggel arra ébredtem, hogy Gregor Samsa jelen intertextusba helyezett női alteregója nyugtalan álmából felriadva, szörnyű féreggé változva találta magát a fürdőszobatükör előtt. Másnap megvert. Akkor láttam először sírni anyámat.
Persze, most nem beszél, nyilván azt akarja, én mondjam el helyette. Tehát teendők. Csak kibújni a szög a zsákból, már ahogy az a szögekkel lenni szokott. Hogy kibújnak.* Mindezt nem szemrehányásként (azok a gyönyörű szemek!), de az ember tudja, hányadán is állnak a dolgok, ha már egyszer állnak valahogy. Sokáig így hittem. Csak semmi meglepetés, csak semmi transzcendencia. Egyelőre. A=πr^2
*egy kibúvott (szeg, álnéven:) szög:
Ady volt az ő Pilinszkyje. ↓
Agyon tetszik nyomni engem ezzel a nagy lírai (prózai?) hagyománnyal, súgta a könyvnek negédesen, de mivel az csak nem akart a pillanat hevében reflektíve manifesztálódni, hogy úgymond kussban maradt, nem tárta fel titkait, mert a hűség és haza és becsület, a szóé! nem, igen elvtársak! az Olvasó kénytelen volt még veszettebb dühvel a maga pozícióját betölteni. Mindenki a helyén, bólintottam elégedetten. Pedig milyen érzékeny, mimóza lelkem van, hajh!
Akkor láttam életemben először „igazi, élő” írót. Magas volt, ősz és döbbenetes, mintha a Jóisten arca, de minimum egy aranygyapjas kombájnos a szántóról. Remegett, rettentően remegett, rogyadozott az addig leírt mondatok súlya alatt, félő volt, hogy elesik, nyúltak is felé, de úgy tűnt mindig éppen jókor ér egy-egy vesszőhöz, ponthoz, kis szusszanásnyi szünet. Ilyenkor fehérség öntötte el, halálos sápadtság, és mégis. Fénylett. Arról beszélt (pódium), hogy az irodalom, az olyan, mint az építőipar: körbetartozás, vircsaft; hogy mindenki a saját alvállalkozása, mert mindenki tartozik valakinek („Anya, azt hiszem, én a nyelvn Pszt!”), de legfőképpen magának, legyen az a maga éppen a semmi kántorja, vagy a habarcsgyár (?) szakmenedzsere, vagy éppen virág egy lány hajában, mert az szép. Aztán összeesett és meg. „Ha ez ilyen, hát akkor én soha nem leszek író.” Hát.
Illene legalább térben vagy időben elhelyezni a dolgot.
Megfelelő előjáték után egy külföldi (ázsiai ∑ nem minden ázsiai kínai, de minden kínai ázsiai) modell (feltétlenül nő!) vacsoraasztalhoz ül, gyulyás, gyulyás, diktatúra. Nevetés, majd magyar főúri (?) bók. Iszonytató súlyod van, kislány, hümm, és az asztal és annak tartozékai (rokonok, tisztelők, III/III stb.) is hümm: nagy szavak; a lány meg pirul és el lett kenve, talán a könnye is kicsordul (hát drámai lennék é?), nem érteni. Mert elvégre, hogyan is lehetne neki akármiféle súlya (tömege!), hiszen enni most sem, ma már kétszer hányni, meg az egyébként, csoda, ha a kaja nem kile, hanem bele közlekedik az ő szájacskáján át. Óh, drága anyanyelvünk!
Tisztelt Szülők!
Sajnálattal értesítjük önöket, hogy lányuk magyarországi tartózkodása során öngyilkosságot követett el. Búcsúlevél, utazásiköltség-megtérítés nincs.
A Turisztikai Hivatal munkatársai
NÉV-val/-vel az esett meg, hogy bizony nagyobb kokott, zárójel, ejtsd ribanc, zárójel bezár volt, mint ahogy azt a házassági szerződése lehetővé tette volna a számára. Tudtam én, csak nem sejtettem, pislogta (a)laposan a férj, majd homloka teret adott az évezredes hagyományoknak, zárójel, sörtócsa, bárpult v. karistos asztallap, esetleg mára kiszáradt valaha zafír folyók medrének domborzata, zárójel bezár. Legott.
Sétáltunk a sűrűre gyúrt, alkonyi félhomályban. Aztán soha többé. Szép volt.
Egy háborodott
kiabált a pirosnál,
hogy a Mester lova defektje, vonatkozó (francia?) tájleírás satöbbi. (közel s mégis távol)
↑
Micsoda házsártos tyúkanyónak (lásd Petőfi és a ↑) tetszik, nem tetszik lenni, mondta a költő csontig hatódva.
A történelem nem tetsz, de halott, hagyományosan hagyománytalan időkbe csikolt, mikor megszülettem. Nem volt múlt, csak hosszútávon, de akkoriban nem is hiányzott különösebben, legalábbis azt mondták. Ami mégis, az könyvekben hevert absztrakt tákolmányként, jó hogy legalább ott, mert anyámék szeméből nem olvashattam ki semmit. Talán nem is volt mit. Közben a század, amiben világot láttam (a lakótelep, a Városliget, a Margitsziget), körülöttem lassan és végérvényesen megszűnt létezni. Absztrakció, mint lételem. Lételem, mint jövő. A múlt újrateremtése. Magány.
