A Tóth Beáta felhasználó összes verse >>>
Elzanizmus, avagy köszönöm, rendben vagyok
Péterffy Elza rendíthetetlenül égett bele a város veszteseinek listájába. A tornasorban ő volt a legkisebb, a tanórai feladatok megoldásában a legutolsó, a tanári kedvencek listájának pedig hiányzó tartozéka. A különböző tanulmányi versenyeken is csak azért vett részt fáradhatatlanul, mert potyajegy járt értük. Legszívesebben a városi könyvtár olvasótermében ücsörgött a naphosszat politikai csatákat vívó nyugdíjasok közt, miközben elolvashatott pár érdekesebb cikket vagy színes albumot. És közben észrevétlenül mindent megtanult a felnőttekről. Hogy imádnak a bajaikról és a tűrhetetlen szociális helyzetükről beszélgetni. Napok óta egy roppant érdekes, legújabb neurolingvisztikai kutatási eredményekkel foglalkozó cikket olvasott. A cikk írója, egy kimondhatatlan nevű professzor egy olyan pácienséről számolt be, aki egy baleset következtében elvesztette az agyának azon részét, ami a humorérzékéért volt felelős. Elza felnézett és erős gyanúja volt, a világon minden második ember ebben a betegségben szenved.
- Neked erről mi a véleményed, eh? – kérdezte az egyik, hiányos fogsorú öreg. Egy nagyobb leépítésről folyt a diskurzus. Elza vetett egy gyors pillantást a válla fellett, hogy meggyőződhessen, valóban neki szegezték e a kérdést.
- Nem tudom. – szóalt meg nemes egyszerűséggel. – De szívesen beszélgetek mondjuk a kutyákról.
- Elvarázsolt lány. – vetette oda egy másik. – Világáról se tud.
Hát így működtek itt a dolgok, időszámításunk Elza nagy hazugsága előtt. Összegyűltek és olvasást vagy épp fűnyírást, piacon való ténfergést mímelve versengtek ki a betegebb, a szegényebb. És ha az ember köszönte szépen jól volt, sőt, ma egész vidáman ébredt rásütötték, hogy a teremtés közben lepottyant a futószalagról és a legfontosabb tartozékok kimaradtak belőle.
- Elza. – szólalt meg egy hétfői napon osztályfőnöke. - A pénteken lezajlott helyesírási versenyen sajnos túlságosan alacsony pontszámot értél el. – Elza figyelmesen mosolygott. Rájött, hogy minden legalább harmincadik életévét betöltött ember imádja, ha a másik fél boldogan konstatálja igazát. És ennek nincs is frappánsabb módja annál, ha az ember bután vigyorog és fürgén bólogat. – A helyzet az, hogy megdöbbentően sok hibád volt. Ezért mindenképp szeretném, ha édesanyád befáradna valamikor. Ez olyan probléma, amiről beszélni kell. Méghozzá minél hamarabb. - azzal egy levelet nyújtott át a fáradhatatlanul bólogató Elzának, aki sosem értette, hogy ezek a kifejlett egyedek hogyan rendelkezhetnek olyan kevés leleményességgel, hogy egy diák kezébe adjanak szülőnek címzett levelet.
A levél tíz perc elteltével aztán szomorúan landolt az állomás egyik magányos részén. Elzát – köszönte szépen - nem igazán izgatta, hogy nem tud helyesen írni, ahogy a gyenge matematikai képességei sem hatották meg. A vonat betolatott a második vágányra. Felpattant a lépcsőkön és bevágódott az első, fűtött fülkébe. Kisvártatva két idősebb hölgy toppant be. Drága, méregzöld szövetkabátot viseltek. A hajuk hófehér volt, mértanilag tökéletesen ívelt hullámokkal, bántóan vékony ajkaik ciklámen színű rúzstól égtek. Elza megrökönyödve bámulta a két jelenséget. Azok mást sem csináltak, csak megállás nélkül csacsogtak a visszataszító betegségeikről a gombás fertőzéstől kezdve egészen a vesebajokig. Elza elképedve figyelte az elégedett arcukat.
- Az semmi. Én már a műtéten is túlvagyok. És semmi javulás. – legyintett az egyik. A kövérebb, betegség-versengésben jócskán alulmaradt hölgy észrevette, amint Elza őket figyeli.
- Szervusz. – köszönt rá.
- Csókolom.
- Hát neked nem iskolában lenne a helyed? – kérdezte élesen.
Remek. Egy újabb felnőtt, aki mindent szörnyen jobban tudott. Elza mára kibólogatta magát, így gondolt egy nagyot és…
- Az a helyzet, hogy megnyertem az iskolai helyesírási versenyt. Most megyek és készülök a megyei fordulóra. – a két hölgy elégedetten bólogatott.
- Nagyszerű. – bólogattak szinkronban. – Nagyszerű. – majd folytatták az influenzáról folytatott tudományos értekezést. És akkor, 1983-ban Péterffy Elza gondolt egy nagyot és merészet és kifundálta élete legnagyszerűbb hazugságát.
- Khm – megköszörülte torkát. – tetszettek hallani a legújabb járványról? – a két idős hölgy hirtelen elfehéredett.
- Járvány? Miféle járvány?
- A helyzet az – fogta suttogóra mondandóját, mintha az évszázad titkáról lenne szó – hogy ez egy nem regisztrált betegség. Egy holland professzor kutatja, de még nem találta meg az ellenszert. És lassan egész Európát bejárja a kór.
- Milyen kór? – Elza hitetlenkedve nézte, milyen mámoros örömmel kutakodnak a nem létező betegség után. – Az a helyzet, hogy én is csak az orvos nagybácsikámtól tudok az esetről (Elza bácsikája természetesen nem volt orvos; cipész volt, a legjobb a Dunántúlon). A betegség látszólag tünetmentes…leszámítva egy kisebb fejfájást.
- Látszólag? – kérdezték kánonban.
- Látszólag. Mert valójában elhal az agy azon része, ami a betegségekkel foglalkozik. Mert ezen a betegségen kívül képtelen mást érzékelni. Tudom. Szörnyű. És eddig úgy tűnik gyógyíthatatlan.
- Egyéb mellékhatás?
- Gombás fertőzés? – kérdezték.
- Semmi fertőzés. Egy kis fájdogálás a fejben. És az ember közérzete javul. – Elza elővett egy papírt és egy ceruzát, majd kanyarított egy agynak jóindulattal sem titulálható dolgot és húszperces, neurolingvisztikai hablatyolásba kezdett. Maga sem hitt a szemének, de elmélete olyan hatásosnak bizonyult, hogy a városban és környékén sorra kapták el a gyógyíthatatlan álkórt. A pletyka terjedt, eljutott a könyvtárak olvasótermeibe ahol a fogatlan öregek – bármennyire is sajnálták – pár hónapig nem tudtak lehangoló dolgokról beszélgetni, tekintve, hogy az agyuk képtelen azt felfogni, mert felfalta azt egy szörnyű betegség. Kiderült aztán, hogy ez a kontinenst átszelő nyavalya jótékony hatással van a fizikára, kémiára. Elza beszámolt ugyanis gyengébb képességű osztálytársainak az esetről, akik onnantól egyre jobb és sikeresebb dolgozatokat írtak. És Elza végre nyugodtan utazhatott a vonaton, nyugodtan olvashatott a könyvtárban, pár hónapig mentes volt élete minden ronda májbetegségtől és munkanélküliségtől, hála a kórnak. Tíz hónap után aztán kiderült, hogy kacsa a dolog, Elzát kipenderítették az iskolából, mi több, felküldték a fővárosba, hogy mindenféle teszteket végezzenek rajta. De Elza köszönte szépen, tökéletesen jól volt. Továbbra sem volt hajlandó semmi ronda fertőzésről diskurálni és ha a véleményét kérdezték, igen, ő legszívesebben a kutyákról beszélgetett.
Elza pár év múlva egy fővárosi gimnáziumban leérettségizett. Sosem nyert helyesírási versenyt és fényévekre állt attól, hogy okleveles agysebész legyen. De egy belga írót annyira megihletett az elvarázsolt kamasz csíntevése, hogy végül képregényt írt róla. Felbátorodva saját, egykori leleményességén eltökélte, folytatja munkásságát. Húsz éve elteltével Európa egyik legsikeresebb és legszórakoztatóbb motivációs trénere lett. Kérdésemre (Kinizsi Odett, a könyv írója, a szek.), mégis miért érte meg mindez a következő feleletet adta.
„Egy nap találkoztam egy fazonnal. Úgy festett, mint akit megrágtak és kiköptek, aztán ráültek. Szomorúságfoltos volt a ruhája, az arca és arról a helyről mesélt, ahonnan származik. Egész egyszerűen meggyőztem arról, hogy ez a hely nem létezik."
