A Tóth Beáta felhasználó összes verse >>>
A Szalvétarókák diadala
Kedd volt, délután. Elmúlt fél három. Az égvilágon semmi különös nem volt ebben a napban. Pont olyan volt, mint minden más kedd, délután fél három után. A tizedik emeleti irreálisan drága és a köz számára megfizethetetlen pszichológusom belvárosi rendelőjének ablaka előtt ácsorogtam. Unottan meredtem a városra; és a város ugyanolyan unottan zsibbadt felém. Mint minden kedden, nem egészen fél három után. A napfényre éhes galambok türelmesen, szinte tyúkszerűen kotlottak a háztetők cserepein tavaszra várva. Nyílt az ajtó; Hideg doktornő lépdelt be a méregdrága platform topánjaiban. A lábait bámultam. Ő rám mosolygott és én azon tűnődtem, egy ilyen gyönyörű nő miért akar mindenkit megmenteni? Az ilyen nő lépdeljen a kifutón vagy a sikeres férje mellett.
Gépiesen lefeküdtem az ablak mellett álló, bántóan nyugati mintát hajszoló kanapéra.
- …hogy ébredtünk ezen a mai gyönyörű keddi napon?
- A feleségemen tűnődtem. – feleltem. Nem néztem rá, mégis tudtam, éreztem a lesajnáló tekintetét. Ez a fajta tekintet tudod, süt és éget, miközben naivan azt duruzsolja: meg akarlak menteni. – láttam, hogy az íróasztalán Kinizsi Odett Elzanizmus című kötete hevert.
- Nahát. Azt hittem magának egész kifinomult irodalmi ízlése van. – erre persze felkacagott. Elővillantotta tökéletes fogsorát és keresztbetette lábait.
- Kénytelen vagyok beérni vele, amíg várom, hogy végre elkészüljön a legújabb munkája. Hol is tat?
- Két nappal ezelőtt szörnyű merénylet áldozata lett az írógépem és a már meglévő kézirat. – újra az asztalon terpeszkedő könyv néven futó giccsládával szemeztem. – Gondolkodtam, hogy felhívom Odett kisasszonyt; hátha a következő próbálkozása hogy is mondjam…
- Elnyerte az év regény díját.
- Nahát. – morogtam őszintén csodálkozva, és a könyvért nyúltam. 1996-ban nyertem el utoljára az év regényének járó díjat a Szalvétarókák diadala című kisregényemmel. Vállam mögé dobtam a nyakkendőm és fellapoztam a könyvet. – Mit mondott? Az év regénye? – a könyv hátoldalán lévő fotót bámultam. – Az év arca. Abban kiegyeznék. – visszadobtam a könyvet az asztalra. Erőtlen repülése után pályát tévesztett, majd kitért az asztal zsúfolt légköréből és ügyetlenül a rendelő lazac színű szőnyegén landolt. A szerző töretlen gúnnyal bámult vissza.
- Az év regénye… - horkantam fel.
- Kitűnő regény. Olvasta?
- Kaptam egy példányt. Az nagyobbat repült.
- Akár az írógép? – kérdezte némi iróniával.
- Akár az írógép. Képzelje. Még dedikálta is. Olyan írása volt, mint egy nyolcadikosnak. Szinte rajzolta a betűket. – rágyújtottam.
- Itt nem igazán…lehet dohányozni.
- Ezt már mondta. – jegyeztem meg és újra beleszívtam a cigarettába. – Szóval Elzanizmus. – felnevettem. – E nem regény. Csak giccses monológok tára. A feleségemnek, tudja sosem volt kifogásolhatatlan irodalmi ízlése, de kegyetlenül bánt az ilyen és hasonló firkálmányokkal. Az ember bele sem gondol, hogy néha teljesen feleslegesen szövegel. Itt vannak például azok a könyvek…tudja, amikben azok az ezerszer ismételt nagy mondások nyüzsögnek. Mint amilyen ez is. És annyian vannak, hogy egy oldalon akár négyszer, ötször is le akarják szakítani a plafonom. Persze mindenki azt kérdezget Olvastad? Odavoltál érte? Kiestél a szádon? Mert ezt várják. És én képtelen vagyok őket értékelni. Mert nem emlékszem rájuk. Mint például az idétlen esküvői fogadalmamra. Azt hiszem nem is én írtam. – egy pillanatra dermedten bámultam maga elé. - De tisztán emlékszem minden egyes közös ebédre a feleségemmel. Az persze nem maradt meg, hogy mit és mennyiért ettünk, de arra tisztán emlékszem, hogy ő minden egyes alkalommal rókát hajtogatott a szalvétából és mindig elrakta és gyűjtögette a régi táskájában a szekrénye mélyén és soha, semmi pénzért nem dobta volna ki őket. Én meg eltettem a használatlan szalvétákat, mert a világháborúkat átélt nagymamámtól megtanultam, hogy a dolgokat megőrizni szűkösebb időkre nem jelent egyet a szemét gyűjtögetéssel. És vicces, mert akkorra felnőttek voltunk. És rókát hajtogattunk meg szalvétát gyűjtöttünk és esténként erős hajlamunk volt arra, hogy merev részegre igyuk magunkat. És ha az egyikünk megbotlott a saját lábában és kiömlött belőle az egész élete meg a csodaszép monológjai a legtöbbször a másik semmit nem jegyzet meg belőle. De a szalvétarókák megmaradtak.
Egy órával később az emeletek alatt, a város nihili forgatagában találtam magam. A galambokat bámultam és a személytelen, magányos várost. Az egyik sarki könyvesbolt ablakán egy több, mint háromméteres papír Kinizsi Odett vigyorgott rám hihetetlen boldogsággal tintakék koktélruhában. Igazán bájos lány volt rézvörös hajjal és hatalmas, zöld szemekkel. Szende volt, kortalan és végérvényesen kiütött az irodalmi életből. Kislányos vonásai egyre azt ismételgették, hogy közeledik egy újabb kedd, egy újabb fél három és én ismét a várost járom unottan és a Szalvétarókák diadalának utolsó fejezetéből idézek a pszichológusomnak. És hónapról hónapra fiatal libák és irodalmi gúnárok jönnek, őzikelábaikkal átszelik az én vesztes mocsaram és dedikált, zuhanásra ítélt példányokkal traktálnak. Egészen addig amíg elfogadom, hogy eltűnt az a korszak amiben én voltam a hétköznapok hőse, hogy a feleségem elhagyott és a szalvétarókák lábra álltak, taxit rendeltek és meg sem álltak a reptérig, hogy aztán egyedül hurcoljam tovább buboréknyi világom, a világ egyetlen, boldogságra immunis részét.
