A Tóth Beáta felhasználó összes verse >>>
A Görbe meg én
Azt hiszem négy éves korom óta vagyok az a lány, akit a fiúk nagy általánosságban feleségül akarnak venni. Legalábbis azok, akikkel tizenéves koromban együtt köpködtem vagy csókolóztam a leeresztett gumimedence alatt. Az első ilyen srác az életemben épp a szomszédom. A mai napig. Hatéves volt, mikor megígérte, aranymelltartót vesz nekem. Ötéves voltam, mikor megkaptam az első műanyag nyakláncom az óvoda akkori és a város leendő tenyészbikájától.
Tizennégy voltam, fogszabályzós és erősen önbizalom hiányos, mikor egy másik megkérte a kezem, a zongora tanszaki előtt. Tizenhat éves voltam, mikor először csókolóztam, noha azt hazudtam, már háromszor is megtörtént. A tavasz első napja volt és én mindenre fel voltam készülve, csak egy vadidegen fogsorra nem. Ő volt az első komoly az életemben. Legalábbis az első komoly imitálása a felnőtt féle kapcsolatoknak. El akart venni. És mindennap elmondta. És fogalmam sem volt róla akarom e, vagy sem, lesz e belőle valami vagy sem. Múltak a „moon river” ízű telek és a giccstől szenvedő tavaszokból valahogy nagy szerencsénkre (?) mind kinőttünk. Nem voltunk még semmik sem… és, valahogy egyre nehezebben mímeltünk.
Azon a télen ismertem meg életem leggörbébb, legpofátlanabbul bámuló srácát. És fogalmam sem volt, el akart e venni. Soha nem tett rá célzást. Vagy ránk.
Helyette barátságot mímelve vagy talán komolyan gondolva nézte végig, ahogy sokadig éve a hajdani idegen fogsor gazdája minden nap beteszi a jól ismert „el karlak venni” lemezt. Aki valóban már nem is gondolta komolyan; csak egy bizonyos suhanc-aromájú résznél megakadhatott a lejátszó. Az egész már egyikünknek sem mondott semmit.
Helyette könyvtárbakban olvastunk Sarkadit; utópiát írtunk és leveleztünk és a felhőket fényképeztünk és hatalmas telefonszámlákat csináltunk és zokniban táncoltunk a holdfény áztatta aszfalton az és-halmok tetején. A Görbe meg én.
És nem akart elvenni. Ő volt az első, aki nem akart elvenni, csak arra vágyott, h felejtsen el minket mindenki és mi egyszer építsünk egy házat és együtt aludjunk, együtt éljünk és reggelente valami hihetetlen zavarodottsággal bámuljuk egymást a konyha kövén. Az és-tenger mellett. Görbén és bután. Együtt. És értetlenül de révbe érve. Vagy legalábbis jó úton afelé.
Jöttek magányos telek, zavarodott koratavaszok és a bakeliteket egész más dolgok váltották fel.
Jöttek srácok; beszélgetősek és sétálósak, hajlani ötkor közös Pilinszky szavalósak és jöttek fiúk, akiket inkább meg se említsünk. És feleségül akartak venni. (Érthetetlen.)
És én gyűlöltem őket, mert egyáltalán ne vágytam rájuk, egy porcikám, egy gondolatom sem kívánta őket. A megzajdult fiatalságom akartam, noha fiatal voltam és üdébb mint valaha. Az éretlenségem akartam, a Görbém, az aszfaltom, a házunk bevésetlen tervrajzát és a lyukasra táncolt zoknijainkat.
Azóta jöttünk, mentünk, költöztünk, komolyodtunk, felejtettünk. És operáltunk az elsajátított felnőttfajta dolgokkal. (Érthetetlen.)
A szomszéd srác soha nem vett nekem melltartót. Az utolsó emlékem vele kapcsolatban egy ősz végi diófán való ücsörgés. Az óvodás tenyészbika műanyag csodájáról kiderült, hogy nem kellett az óvoda babijának, ezért nálam landolt. A zongorista fiú a tanszaki után fél évvel elköltözött. Már a vezetéknevére sem emlékszem. Ma talán katona vagy zongorista. A fogszabályzóm is levették. Életem első idegen fogsora most tehetséges életművész-féle. A hajnalban szavalókról kiderült, bárkinek szavalnak irodalmi igénynek és érdeklődésnek megfelelően.
Annyi diófalevél hullott le azóta és annyi fogszabályzó került fel és le…és annyi holdfénytócsás, táncéhes nyár múlt el nélkülünk. A mi megzajdult, kerge fiatalságunk nélkül.
És most itt állunk. Ő meg én. Bután bámulva, tereket átvihogva, macskaköves buszmegállókat áttáncolva, emlékeket főző és befőző petróleumlámpa ittas estéken.
A lyukas zoknijainkkal, teli a régi éretlenséggel.
A Görbe meg én.
