A Béla Zentai Tóth felhasználó összes verse >>>
KŐZETEK
Meghatóan lógatja be az illatos leveleit emeleti teraszomra a hatalmas diófa.
Valamikor giccsbe hajlóan sorakoztak fel alattam, a fám és a mellette lévő akácok helyén, az akkori jelen hősei a propaganda jelszavaikkal. A szoborparkot már rég az állapotok, a rendszer
lazulásával, mert a poklot azért létezhetetlen végtelenségig elviselni, észrevétlenül elvarázsolták innen valahová.
Hát igen, beigazolódott, a ház 1956-ban készült el a szocialista realizmus technológiájával, az alapoktól a tetőig. A politikai ideológiával telített, honosított alkotómódszer, a népi demokrácia hivatalos művészeti irányzata volt.Megfigyelhetjük, majdnem minden földrészen léteznek ebben az irányzatban régi és új alkotások. Ha nem is bántóak, de felejthetetlenek. Nem biztos, hogy derűs, boldog lesz tőlük a nappalom, s éjszakám, aligha jön el felém a törekvés földi paradicsomba vezető műútja.
Mégis ez a hajdani fiatalok, otthontalan házasok, családosok igényeit szükségszerűen kielégítette a fennálló, irdatlan lakásínségben. Vállalni kellett, vállalták az összeütközést is, más választási lehetőség nem létezett, így biztonságosan övék lett a 30-35 négyzetméteres otthon. Öten is laktak ekkora területen, két felnőtt három gyermekével. A szenet, fát a pincéből hozták fel a kályhába, ha meleget akartak. Az egyetlen vízcsapból vételezték a vizet tisztálkodáshoz, ezt vezetékes gázon melegítették meg. Szerencsére, WC létezett a lakásban. Ennyi fényűzésre tettét rá kezüket az új lakók.
Az épp felépült házban, 1956-ban a lakásokért is folyt a harc, a forradalom. Az utcán meneteltek a katonák. Közvetlen mellettük nappal hurcolkodtak azok a lakásfoglalók akik éjjel
felrohantak a sötét, áramtalan folyosón, feltörték és elfoglalták a másnak kiutalt lakást. Lehetséges, hogy azért mert az jobb fekvésű volt, de a rendszerbe kívülről is bekerültek a kiutalástól távol álló tolakodók is.
Hiába az a kiutalás, ha lakás nem járt hozzá, mert már mások azt birtokba vették, hát mit volt tenni? Ismerősünk, hogy hamarabb érjen az önkényes lakásfoglalóknál, már este behatolt egy homályos, de szabad hajlékba. Éjjel jöttek a foglalók, hangoskodtak az ajtaja előtt, hogy beverik, betörik azt, ő kiszólt, hogy:
-Ismerik-e az ólmos botot? Mert ha nem, megismertetem!
Egy szó mint száz, sikerült neki őket elriasztania. Nappal ő is beköltözhetett a családjával, utat engedett magának és övéinek.
Elsajátítás így történt: a helyi párttitkár arra vetemedett, hogy engedélyével lecseréltesse az épület jó cserepeit, ezeket elvitesse a nyaralója tetejére, fölénk meg a hitványabbat rakatta, amitől néhány év múlva beázott a házunk...
Nagyon bonyolult dolog visszaadni tökéletesen ezt a gondolatmenetet. Az aljasság valami formába mindig csatlakozik az ember természetéhez, a szellemének szánalmas pusztításához, saját faját, fajtársait szenvedélyesen megalázva. Valami változás, fejlődés nevében utasít,
harácsol, ráadásul uszít. Sőt, maradandónak, halhatatlannak érzi, hirdeti magát.
Óda az emberiséghez vers ismeretlen szerzője ugyan kicsoda lehetett, mely tömegnek írhatta megható, hatásos sorait? Ö is ehhez az irányzathoz tartozott? Jámbornak akart látszani?
A forradalom után senkit sem lakoltattak ki. Minden lakó végleges kiutalást kapott az önkormányzattól. A hajlékoknak nem volt áruk, bérház lett, havibért kellett fizetni.
Az elmúlt évtizedekben sokféle ember, közösség húzta meg itt magát: munkásemberek, munkásasszonyok...tudósok, politikusok...piros könyvesek, sztahanovisták, akik mindent el tudtak intézni...lány akihez sürgősen mentőt kellett hívni, pedig nem is látszott rajta ...rendőrnyomozó … átéltek néhány kisebb - nagyobb földrengést. A gyerekeknek megható, ráadásul maradandó élvezet volt az utcai teraszokról a munka ünnepi felvonulók hangoskodása,zászlók tarkasága, augusztus 20-i parázs az égen, a tűzijáték. Ezek az ilyen mozzanatok,
fordulatok táplálták, táplálják a ház szívének dobogását.
Jelenleg társasházként működik az épület, lehet adni venni a lakásokat, így kerültem én is ide.
Az eredeti behurcolkodókból kettő vagy három idős hölgy képviseli magát odalenn a lombok mögött. Semmit nem látni belőlük, mi több, csak hallani. Hatvan évvel ezelőtti a fülsértő
szövőgyár összezárt néhány száz munkásasszonya, egymás hatalmának elmetszése zajlott. Ennek a modornak folytatása tarthat lenn a padon, ez alkalommal is. A férjekből, már
ismerhetjük, sejthetjük a történet kimenetelét, még ennyi sem maradt belőlük mára.
Midőn ballagtam a lépcsőházban lefelé, a fordulóban összefutottam a szomszédomban lakó idős őslakos férfival a házunkból. Ifjúsága virágzásának, leplezetlen öltözete érvényesült rajta. A már rég ősz díványfrizura és patkóbajusz, a valamikor politikai kelet-nyugat vegyülékének lenyomata a fején, sárga ballonkabát és a felgyűrt farmernadrág divatja...óh, az elsuhant fiatalság omladéka...csonk ez már!
Köszönésem viszonzása helyett elém fordította a barna cipőjét:
- Az egész az elfeketedett kisujjal kezdődött. Most jövök a doktortól... Vágunk! - jelentette be hegyesen.
- Cukor? - érdeklődtem.
- Áhh! - legyintett – Rengeteg cigaretta!
- Abba kellene hagynia...
-...azt már nem! - intett le hirtelen. Felemelte mutatóujját – Inkább vágjunk! - odamutatott a kinyújtott lábára – Keresni kell egy jó hentest, aki szakszerűen lecsapja!
Emberesen rántott egyet a korláton, s önérzetesen, felcsapott fejjel, büszkén elvonult a lépcsősoron felfelé. Szándéka megszakadt, a halaszthatatlan elintéznivalóra nem került sor a legutolsó őshonos férfi lakónak. A felesége hajnalban riasztotta a mentőket. Fogytán volt, remegett, már másfajta hullámhosszon érzékelt. Útközben kórházba meghódolt, meghajolt a Vég előtt.
Csatlakozott a sűrű homályban közelükbe: némák a porhüvelyek, megszámlálhatatlanok, mit kezdjenek egy halomban, ahol ott fent, csak a madarak énekelnek...
„Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” (Paul Gauguin)
Ugyan hová juthatott ez az eretnek?
