A Béla Zentai Tóth felhasználó összes verse >>>
ZUGKOCSMA 1.
Háttér. Termetes,
megkerülhetetlen társ.
Romlás vagy áldás.
Szülővárosomat a Monarchia idején érte utoljára a „magvetés” áldásos állapota. Azóta minden hatalom – főleg a mai erkölcsileg és gazdaságilag zülleszti, rabolja, megveti, rá sem néz...
Valaha a város nyugati oldalán, a síneken túl épült új sorhazákból a munkásnegyed. A régi időkben
– az ország minden nagyobb településén a munkások, szegények szociális helyzetén segített a hasonló telepek létrehozása. Sorházak voltak ezek, modernnek számított az alföldre jellemző széles, sáros-poros utcák oldalán a házak felszereltsége és beosztása. Falak a vertfal és tégla keveréke. Utca közepéről nézve az egyforma végházak sora előtt virágoskert és felettük diófa. A fehérre meszelt falakon csak a két üveges ablakocska alatti sáv színezete tért el egymástól. Járda előbb földes volt, majd nagyapám a saját költségén kitégláztatta. A boltjáig vezetett minden út. A kiskapun belépve a kikövezett gang, balról a padlós szobák ablakocskái, jobbról virágoskert, majd füves kocsibejáró, megint virágok, illatos sokszínű rózsák a szomszéd hat nagy lépésre lévő fehérre
meszelt faláig. A gangról a konyhába jutottunk, vagány szalonajtó választotta el a szobáktól. Innen nyílt a kamra és padlásfeljáró is. A hátsó ablakból a kút, a baromfiudvar kerítése látszott, abban jobbról a disznóól, felette a góré, utána szalmakazal a benne fészkelő, tojó tyúkokkal, balról az illemhely épülete, mögötte ól , középen a kert kerítése állt. Az ivóvizet a sarki kútról „kantával” hordták. Mai szemmel nézve minimális komfortot és létbiztonságot adott az embereknek a lakhatás e formája, a cseréptető és az embermagasságig kipingált falak látványa és érzete. De az emberek, a régi korban errefelé uraknak érezhették magukat. Kitüntetés volt a mező sátraiból, vagy ki tudja honnan idekerülni. Újfalunak nevezték el a telepet.
Időben később, a térben jelentős lejtő szintkülönbséggel ragadt hozzá a Kertek városrész. Itt más volt a helyzet. Nem az állam építette, az újonnan betelepülőknek itt jutott hely. Kénytelenek vagyok a dohos, vizes és alap nélküli , belül nedves, a hosszabb időre épült alkotásokat házaknak nevezni. Sikátoros, sáros-poros és gödrös keskeny utcákon földfal tartotta a térdig érő nádtetőket, pici rongyos, keret nélküli ablakokat. A házak ajtajai valami rések voltak a roskatag építményen, sok helyen csak zsákanyaggal fedve. Nádasa is volt neki, tetőfedél anyagát adta, halat lehetett itt fogni, vizet is innen hordtak mosni. Lakni, törvény elől bujdosni is lehetett benne.
Újfaluban és a Kertekben laktak a kétkezi gyári és mezei munkások, juhászok a nincstelen ezrek. Ha valakinek a szakma volt a kezében, vagy vállalkozást vezetett, annak komolyabban alakult a tekintélye, élete. Itt meggazdagodni kevesen tudtak, megélni sokan.
A jó úfjalusi, kerteki feleslegesen nem ment be a városba. Volt itt minden: iskola, orvos, bolt, kápolna, kocsma vagy zugkocsma...temető. Minek mentek volna át a síneken túlra? Évekig sem jártak benn a ,,városban” . Tanulatlanok, eléggé züllöttek , ápolatlanok és föleg büszkék, nagyon büszkék voltak a sorsukra, ,,proletár” voltukra. De, azért érezték, tudták, hogy nem ők irányítják az ország-világot, 1945 után a ,,világ leghaladóbb kormányát”. Nekik az a dolguk, hogy valahogy létezzenek benne, bele is szoktak mindenbe, mindegy volt az aktuális rendszer színe. Majd az ,,okosok” irányítanak. Őket is. Kívülállónak érezték magukat az akkori és a mindenkori város sodrában, főleg a polgárság, a mindenféle tanult ,,úri” társaságtól. Nem biztak bennük, bizalmatlanok voltak. És siettek haza , a síneken túlra, ha mégis adó és más ügyintézés dolgában ,,bementek a városba”. Újfaluban és a Kertekben érezték igazán otthon magukat. Máig nyakig élnek a gátlásaikban, a legújabb hatalom sem segít nekik ennek feloldásoldásában. Nem volt, meg most sem érdeke eszes nemzetiséget nevelnie. Besúgókat telepít közéjük, aki megfigyel, jelent valahová, fölfelé.
Okos, értelmes ember mindenhol van, itt mindig volt egy eredeti folyása a dolgoknak, mostanság kiaszfaltozták az utaikat, a kor igényeinek megfelelő otthonokat emeltek, de...de a kapástól a papig, a tanítóig mind a mai napig isszák az égetett
mésszel dúsított targyit, a pálinkát, még akkor is, ha már töredéke üzemel a valaha működött zugkocsmáknak. Az ifjúság egy részének őseikkel ez a közös mondanivalójuk, értékrendjük: a mértéktelen alkoholizálás. Hajnali szürkületben a melósoknak ma is szolgálatukban állnak, kinyitnak a zugkocsamák, a kocsmák. Még, ha résnyire is.
Népszokás, a folklór elfogadott része az ivás, az élet rendes és megértett eleme.
Ha, Újfaluba születik valaki, nehéz innen az elszakadás. Ha valaki elmegy, jön helyette más új tag, gyorsan újratermelődik ez a mindenben minimalista réteg. Neveltetés, szokások a gátak. Főleg az apa szakmáját vagy hasonlót folytatnak a gyerekek, de került ki innen egyetemi tanárnak való is.
Léteznek kik sikeresen kitörnek innét, más az értékmérő, sokat kereső foglalkozást űznek. Várost, országot is váltottak már, de az Újfalu és a Kertek nem szokványos világa, történetei léteznek tovább, ha a földik találkoznak valahol a világban. Az újra és sokszor átmesélt események, történetek a beszélgetés elején már előkerülnek. Rég ismerem azt a magatartást, a szájelhúzást, a legyintést. A színlelt lenézést. Fertőzöttek ők örökre. És unatkoznak... Ott benn majd meghal a személyiségük, csak történjék már velük valami!
- -
Nagyanyánk egyedül maradt, zugkocsmát nyitott. Kénytelen volt így alkalmazkodni, élni és megélni. A ,,felszabadulás” után -mert még mindig így kellett ezt ismételni- az új partizán hatalom rekvirálta, konfiszkálta, államosította a hivatalos boltjukat. Elkobozta a felszerelést, a bútorokat, és az akkori kulák elnevezéssel, ranggal illette vagy alacsonyította le a nagyszüleimet. Felénk, a ,,földi paradicsomban” sem volt ez máshogyan. A kuláknak nem járt nyugdíj. Meg, az öregasszonynak óriási volt a büszkesége, attól a hatalomtól és idegen néptől kérjen segélyt, segítséget aki megölte az apját?
Felszabadúlás után majdnem két évtizeddel, az újfalusi zugkocsmában kellemes tavasz vasárnap délelőtti napsütésben, füves udvaron, a színpompás rózsakert közepén, félkörben sámlin, zöld hokedlin üldögéltek a targyizók, a pálinkázók öten-hatan, bármikor. Önkéntes egyszerűség, a kopottság jelölte meg őket az életvitelük folytán. Szakszerűen és hivatásszerűn három ujjal fogták a fityókot. Hűvelykjükkel és mutatójukkal bezárták a kört, odaszorították a középső ujjukhoz... A másik kezük nikotinsárga körmei és ujjai csippentették a maguk csavarta kapadohányt. Nyalogatták az italt és szívták a bagót. A fiatalabbak tőmondatokban is értették egymást, az idősebb italozók gubbasztottak. A targyizók merengnek, soha nem hőzöngöngnek. Azt a sör és bor teszi az emberrel. Aranka nagyanyánk néha ültéből felkelt, faragott üvegből fityókot töltögetett, ha az kifogyott és igényelték még kuncsaftjai az italt. Tehát kiszolgált, kötényébe csúsztatta az érte járó érméket gyakorlottan: kocsmáros lánya ő és boltos is volt már addig. Közösségi életet élt, beleszólt a társalgásba.
Mi gyerekek, unokaöcsém és én, négy meg öt évesek lehettünk. Még egy rövid évvel sem vagyok idősebb nála. A virágok illatában kéjelegtünk, éreztük azért a kéken, ködként megülő kapadohány maró szúrását is. Kiképzés lehetett ez a mindenfajta színű és nagyságú, vad és nemesített fajtának, nagyanyánk jobbról-balról benyúló több tucat rózsabokrának is, mert füst lebegett a rózsafejek közt és nem volt rovar mi kibirta volna ezt az edzést.
A gangon, mindenkitől elkülönülve a kifogástalanul felszerelt férfibiciklije előtt, a rózsák mögötti árnyékban egy zsiványképű, nagybajúszú idősebb, magas ember ült. Télen-nyáron hosszúkabátot, nagykarimás fekete kalapot, csizmát viselt. Látszott, hogy katonatiszt szerepet játszik, a népi hatalom jelentős tagjának képzelte magát. Állítólag valamikor valahol a Petőfi brigáddalőgyeleghetett.
Öcsém négy évesen az indián hőstettek korszakát élte. Falemezből készült baltácskájával csatarászott, árnyékharcában odavágott a levegőnek, a fűnek. Néha a rózsákra is lecsapott, erről Aranka szigorú, na és nana! intése, mutatóujja állította le. Indián köszöntése zajtalan, emelgette csendesen, lassan mutató és középső ujjait szívétől, a többi be volt hajlítva, s maga mellé lendítette a levegőbe. Mindenkit üdvözölt, emelkedettsége ebben a társulatban fura látvány volt. Winetou kistestvérének érezhette magát, a film hatása napokig észrevehető volt rajta. (Mert, mi városi gyerekek voltunk, délutánonként eljutottunk néha a moziba. Most meglátogattuk nagyanyánkat aki ilyenkor is a létfenntartásáért dolgozott.)
Hangtalanul settenkedett, meg akarta lepni az italozókat. Azok tudták mi következhet: meg kellett volna ijedniük. Néhányszor megismétlődött a filmben látott indián jelenet, már rá sem figyeltek a gyerekre, játékból sem rettentek össze. Gyorsan ráuntak. Képtelenség inni meg játszani. A komolyabb szándék, életmód nem tűri a zavarást.
A zsiványklépű emberünk idáig fesztelen figyelt, kilépett a lugas árnyékából középre a napra, az ujjai közt fityókkal. A hosszú kabátja, magassága feldicsérte lényegét. Dohánya füstjében buzdító szavakkal dicsőitette a '’helyi hősöket'’ , a partizánok tetteit. Már elfelejtette, hogy őt is annak idején önkéntesnek kötéllel fogták a brigád emberei. (Meg még előbb őket is.) -Nem kellenek ide azok az indiánok!
A géfegyverek ropogását, gránátok robbanását, harci repülők sivítását... a hallott vagy olvasott, sokszor elmesélt ,,legendát” széles taglejtésekkel akarta elhitetni velünk. Vaiamely lángoló csatában
is otthagyta, felmutatta kézfejét, a két ujját. Mint utóbb kiderült , azokat a szecska vitte el. A vendégek undorral fordultak el a cirkusztól, jobb az ilyen társadalmi szervezetbe bejáratos személytől eltávolodni, mielőtt bajt hoz rájuk. Akkor is, ha most csak a gyerekeknek hazudozott. Bevégezte a helyi agitációját, álmodozó fejében tanuló és csodáló tömeg állhatott körülötte. Kitolta a gangról biciklijét, becsukta maga mögött az ajtót. Aranka elhúzta a száját, legyintett utána.
-Ha nem engedem be, akkor feljelent – halkan, szinte suttogva érvelt.
A falu nem jajdult fel, mikor emberünk, a halandók a többsége elégedettségére, rövidesen megkapta a maga piros csillagos fejfáját.
Az italos társaság fellélegzett és fellélekzett. Végre magukra maradtak .
Egy Misi nevű fiatalemer továbbra is ott ült egy hokedlin a fűben. Nyúlánk testű, nagyfülű, nagyorrú volt. Hosszúkás feje vonása, ördög arca a benne lévő alkohol mennyiségétől színeződött el, egyre vörösebbre. Elnézte a gyerek büszke indián vetélkedését a sápadtarcúakkal, a baltácskájával vívott árnyékharcát. Öcsém elragadtatottan beszélt tovább a filmben látott indián harcosok fájdalomtűréséről. Misi, ő miért maradna el tőlük? Lekapta micijét, az ellenzős sapkáját, határozottan felszólította:
-Vágj ide, úgysem érzem! - dőlt előre a székén a ragyogó koponyáját mutogatva. Aranka a
targyisokkal mosolyogva ült, kíváncsian figyelt. Öcsém vigyorogva, csillogó szemmel odakoppantott. Csak kopp volt.
-Nagyobbat! Nem fáj! - hangoskodott Misi.
-Nem! Abbahagyni! - Aranka nagyanyánk megfontoltan próbált úrrá lenni a helyzeten. De a kicsi szép szóval már megállíthatlan volt, nem irgalmazott, megengedték neki ezt a fellépést! Odacsapott, Misinek, ez sem volt elég hatásos.
-Vágj ide, ide! Nem érzek semmit! - kiabált még hangosabban és előrehajolva tenyérrel csapkodta kopasz fejét. Öcsém szemében ott volt az ádáz elhatározás – ezt meg kell oldani! - ajkai megfeszültek, érezte, hogy gyorsan kell cselekedni, míg nagyanyja ül! Megfeszült, majd lendült a teste, teljes erővel csattant Misi koponyája búbján a vékony él! Ez a pattanós, csontrepesztő hang visszafordult a szomszéd közeli faláról, azóta is a velőmben hallom, ott benn. Aranka talpra ugrott az ámuló nézők előtt kezénél fogva elrántotta a most már féktelen gyereket. Biztos vagyok benne, hogy szolgálatkészen és gyermeki kegyetlenséggel, gátlástalanul folytatta volna tovább. Látszott az arcán. Hisz, felnőtti jóváhagyással, felszólításra folyt a fenyítés.
Misi semmilyen italtól nem volt még ennyire vörös . Ülve kihúzta magát. Látszott rajta, hogy ő teljesített, feloldotta a világ e felén a veszélyt, fájdalmat semmibe vevő hősiességgel. Keményebbemberek élnek felénk, gondolhatta. Meg, kiállt az egyszerű, a sineken túli emberek becsületéért. Megjátszott nyugalommal tűrt. Sajoghatott az a fej, de most ő különbnek érezte magát minden indiánnál, partizánnál! A társaság leszegett fejjel sadelta, figyelte az égő feje színezetét.
Higgadtan iszogatta a targyi maradékát, illemből maradt még egy fertályórát. Felkelt, mindenkitől elköszönt és nyugalommal behúzta maga után a kaput.
Két nappal később hallottuk, hogy a zugkocsmából még hazament, ágyba dőlt és a gyárból este hazaérve halva találta az élettársa...
Mi történt volna, ha itt hal meg? - húzta fel szemöldökét Aranka, fújt nagyot - Szaladt volna Kontra Jenő máris azzal a prédaleső pártjával!
… az üstöke elkékült, felülről vékony ütlegek látszottak. Asszonya nem akarta, az élete árán sem annyiban hagyni a dolgot, merthogy vágni kell azokon a városiakon egy nagyot, de a hatóság nem foglalkozott egy iszákos halálával. Elkönyvelte ezt is a faluban létező alkoholizmus, vérnyomás következtében kelt szélütés mindennapi jelenségének . Senki nem látott, halott semmiről, Aranka pálinkája varázsa ugyancsak kielégítően hatott a szemtanúk között. Sőt még azonfelül is hatékonyan kifejtette a hatóerejét nagyanyánk, mint egy jó patikaszer.
S az öcskös? Meglehet, szolgálatkész volt valakinek a halálában. Mi több, nem utoljára...
