A Béla Zentai Tóth felhasználó összes verse >>>
ZUGKOCSMA 2.
Aranyos
Drága lányom! Nagymamakorban leszel, unokád, unokáid szaladgálnak körülötted, olvassad el ezt a pár sort. Előre közlöm, hogy képtelenség mindent világosan megérteni.
Aranka volt a neve a nagyanyánknak, de Aranyosnak szólították, ha jót vagy rosszat mondtak rá. Zugkocsmát működtetett a városunk nyugati oldalán, a síneken túl, Újfaluban, a főleg munkáscsaládok lakta városrészben. Magukat eleinte proletároknak nevezték. Hamar rájöttek, hogy ők csak eszközei a jól hangzó szocialista rendszernek. Kínlódni céltudatosan hagyták ezt a réteget. Kifelejtették őket a tökélesedés lajstromából. Ehhez hozzájött még a nemzetiségi tényező is. Tehát, maradtak a nekik közérthetőbb munkások megnevezés mellett. A munka ugyanannyi maradt, de a fizetés is.
Vasárnap az asszonyok idősebbje a szokásos hollóruhában nagymisére járt. Férfiak a szórakozást, a párbeszéd igényt kocsmákban, zugkocsmákban oldották meg, szesz, targyi mellett. Unokaöcsémmel óvodáskorúak voltunk, a szentnapon sűrűn Aranyos nagyanyánknál hancúroztunk,reggeltől estig. A gazdasága elfogadhatóan üzemelt, pénzt kellett keresnie ebben a háború utáni szegény világban. Tehát, vasárnap is működött ez a zug. Jó idő esetén a kertben rózsa és orgonabokrok illatában, hokedlin elborultan füstöltek, iszogattak a vendégek. De, a virágoknak minden szagot lehetetlen volt semlegesíteniük. A pálinkázókkal sűrűn megtörtént életmódjukkal járó baleset: maguk alá dörrent az összes bensőjük. Egyetlen megoldás az volt, ha a balszerencsés elhagyta az udvar területét. Mi, gyerekek sűrűn a kapu felé szaladtunk, azzal az indoklással, hogy lakodalmas menetet hallottunk közeledni. Persze, semmi sem volt igaz ebből, látni akartuk a kinti életet, meg számítottunk valakire, valamire. Aranyos utánunk szólt – hallotta az utcaajtó koppanását -,,Na, na, nem szökünk...”és visszaterelt bennünket az udvarba. Egyik kitörésünkkor ,az ajtóban beleszaladtunk egy öregasszonyba, megijedtünk: ilyen a boszorkány?! A nagyon öreg néni még kendőt sem viselt, hosszú ősz fején, a haj, mint a vihar utáni boglya. Szemei láthatóan betegek, gyulladt, szikkadt arcán látható volt az elesettség, Nem esengett, még a kezét sem tartotta előre. A kezén, lábán – mert mezítláb volt – a fekete körmöket centikben lehetett mérni. A testét kinézhetetlen szutyok színű, zsákszerű ancug borította. Hát még a szaga! Években lehetett mérni az elhanyagoltságát. Aranka odaért, visszament a konyhába és hozott becsomagolva valamit. Mindig adott neki, elmondása szerint az öregasszony nem tehetett a sorsáról. A szomszéd utcában lakott és eltartási szerződést írt alá egy családdal a háza fejében. Kegyetlenül bántak vele, enni nem kapott otthon, mosakodás, köröm vágás, ruházkodás...majd a túlvilágon. Hogy hol aludt? Az utcán kéregetett, bekopogott a házakba, kapott két tojást...Sajnos neki áldás volt a halál. Látható megkönnyebbülés volt az élők arcán, meg a félelem is az eljövő öregségüktől. A falu kiközösítette az eltartókat. Intézkedni előbb kellett volna, de ki törődött Újfaluban a jogrenddel? Az ma sincs.
Aranyos beterelt bennünket az udvarba, folytathattuk az utcára való figyelést. Nekünk sokára megérkezett nagy bolyongásából akit vártunk. Végre! Végre meghallottuk a csengetyű hangját és rohantunk az utcaajtót kinyitni, semmiféle nagymama nem állíthatott meg minket. Megérkezett a várva várt uzsonnánk! A Kukac nevű fagylalt és krumplicukor árus végre-valahára ideért Aranka háza elé! Az idős ember a triciklijén fém hűtőedényekben és papírzacskókban – stanicliban- árulta portékáját. Fagylaltos kanala mozgását epedezve néztük, követtük a gombóc tölcsérbe vetődését. Utcán és tereken állt meg, jelzést adott csilingelésével a gyerekeknek és anyukájuknak. A magzataik kívánalmain most essen meg a szívük! Valamely helyi cukrász termékét forgalmazta, aki lakodalmakkor ellátta a népet színes tortáival. Kiszolgálta kívánságainkat a Kukac. Arankával cserekereskedelmet folytatott, pálinkát is elfogadott ellenszolgáltatásként. Néha bejött az udvarra – attól függően, hogyan állt az eladással – beszélgetett az ivókkal. Meg Aranyossal. Mint vállalkozó a vállalkozóval. Még ha törvénytelen volt is a működésük. Nem emlékszem, hogy előírások, szabályok izgatták valaha is a közösséget. Önellátóak voltak. Belefordult a reggel a délelőttbe. Italozók befejezték a reggeli siktát, meleg lett, melegen sütött a nap, hát elmentek. A reggeli vajajja és tarhó és az uzsonna után éreztük, hogy készülni kell már az ebédre. Mind a hárman kimentünk a baromfiudvarba, öcsém választott a formás jércék közül – a kakasok bánatára – az ebédünkre rántani valót. Behajtottuk a szalmakazal, kerítés és az ól közé . Addig szorítottuk míg az öcsém már bejáratottan vetődni tudott. Ő volt a mozgékonyabb, és már meg is volt az áldozat! Nagyanyánk a szárnyánál fogva konyhába vitte a tyúkot, az előre elkészített kés és tányér gyorsan beteljesítette sorsát. Az ott settenkedő tarka macskák a kopasztás után elkapták az odadobott beleket. Azóta sem bírom őket alattomos viselkedésükért. Közönyösen belenéznek az áldozat szemébe: egy nyissz és szopogatom a beleidet! Valami ilyennek álmodom a Halál angyalát is. Tépelődöm? Igaz, mi emberek sem vagyunk magasztosabbak. Megeszünk mindent, néha egymást is.
A konyhában a sporhet és az asztal előtt nyitva volt az ablak, ott előtte mi egy kocsi homokban ebédig játszhattunk. Várat építettünk, furkáltunk. Már lehetett hallani a szomszédok felől, zengett a falu, elkezdődött a Szív küldi szívnek adása. Aranyos kicsit késésben volt, sebaj, már melegedtek a csövek a világfogójában. Hangosodott, lassan üvölteni kezdett a vevő, recsegett! Aranyos fürgén a földelés drótját döfködte a padlóba, hirtelen kifogástalan volt a vétel, a hang. Színvonalától függetlenül hasznos volt e műsor, a tetszetős dallamok között kívántak minden jót egymásnak az elszakított területek magyarjai. A háttérben minden magyarlakta terület belügye figyelt, bosszankodott, végre sikerült okot találni a műsor beszüntetésére, újbóli indítására, majd ellehetetlenítésére...ki tudja már mi kifogást találtak. Hálásak lehetünk a rádió kartársainak, a küzdelmüknek!
Aranyos sütött főzött, néha felnéztünk az ablakba rá, figyeltük. Minden nóta, dal szövegét fejből tudta. De, félhanggal magasabban, a hangerőnél hangosabban énekelt, mert ő még az énekesnél is jobban tudott mindent! Ahogy haladt a műsor előre, úgy esett mind nagyobb révületbe. Mi odakint elfelejtettünk játszani, térdeltünk és egymást bökdöstük – Nézd, mulat a nagymama!-vigyorogtunk hozzá, csiklandozott bennünket, hogy kilestünk egy felnőtt titkot. Mikor a kedves nótájához ért az adás, szívvel gyúrta, dagasztotta az üres kalács tésztáját.,,Az én apám olyan volt, hogy a szép lányt meg a bort igen nagyon szerette...” Kipirult, bársonyos lett az arca, felakadtak a szemei, mosolya szédítő reszketés...gyönyör, elragadtatás... Való kéj. És elélvezés...
Kikérdeztük, hogy az ő apja valóban szerette-e a lányt meg bort? Kiderült: a férje, a Pista volt ilyen, de az apja nem. Később rájöttünk, hogy a lánykorát, házasságának gyönyöreit élhette át újból és újból a nóta hallatán. Belevethette magát valami régi titkos, szemérmes emlékbe. Mégis úgy hozta a körülmény, hogy felfedte magát. Persze, sohasem derült ki az elröpült idő e rejtélye, előidézője. Csak sejtéseink vannak. Valóban, a képeit nézegetve, szép lány lehetett. A lányom igen hasonlít rá.
Az asztalt régi vágású edényekkel, evőeszközökkel terítette meg. Alattuk nagyigényű, világos terítő feszített. Unokáknak grízes, nokedlis húslevest főzött, rántott csirkét sütött, meg a legendát: az üres kalácsot. Ezt vártuk reggel óta, a fölszelését. Közismert, hogy a gyerekek ebéd végére tartalékolnak, helye legyen a süteménynek. Nekünk ez volt a nyalánkság, a nagymama üres kalácsa! Nem egyszerű bolgár kalács volt ez a remekmű, hanem valódi műalkotás. A ,,lányoknak” , lányainak, az egész családnak sem sikerült a mai napig sütnie még hasonlót sem. Megmaradt a sóvárgás a régi látvány és íz után. Én az alapanyagok minőségében, a régi eljárások alkalmazásában látom a rejtélyt. Disznózsírral készült a tészta, a liszt legalább egy éves volt, a szekrény fája megszűrte a fal dohát, házi tojást használt fel. Csutkával, fával, szénnel fűtötte be a lernit, ezek füstje, átszivárgása adhatta meg ízét, zamatát. Mitől lett foszlós? Kétségtelenül elősegítette ezt a szívvel dagasztás, a nóta is.
Ebéd után elkezdődött a vetélkedés. A tányéron maradt törmelékben megleltük a hozzávalót. Már a rómaiak is ismerték e játékot, ők a végtelen mulatozásukat fényezték vele. Gondolom, nem kellett elhagyniuk miatta a pamlagjukat. A szomszéd ágy felé kellett fordulniuk csak.
Főleg Aranyos és az öcsém játszott, most is. Kétágú vékonyabb, villacsontot vagy szerencsecsontot , csontocskát két szemben – jelen esetben – ülő játékos fogott és húzott maga felé. Eközben mindkettő kíván valamit, főleg szerencsét magának. Akinél a hosszabb csont maradt, annak a kívánsága teljesült. A törés előtt alaposan ki kellett volna szárítani a csontot, ám nálunk nedvesen is működött a művelet. Egymásnak feszültek, mindkettő arcán, szemén ott volt a huncut mosoly. Számoltam, háromra maguk felé rántották a szárakat, roppant a csont, derült a nevetés akinél a hosszabb vég maradt.
Kívánsága valóra vált.
