A Venczel Lilla felhasználó összes verse >>>
Százféle mosoly
Nem oly régen volt két ifjú,
Egy térségben, lány és fiú,
Dolgozni együtt mehettek
Sokat nevettek.
Bárki, bármily tréfát mondott,
A szemük egymásra forgott,
Minden bánatot feledtek,
Együtt nevettek.
Egymás szép szemébe nézve,
Tekintetből egymást értve,
Egy gondolaton lehettek,
Okosan nevettek.
Fiúk néha csipkelődtek,
Aranyosan viccelődtek,
A lány haragot tettetett,
Másokkal nevetett.
Fiúnk olykor szépnek látta,
„Ártatlan gyermek” kiáltja,
Szívében béke lehetett,
Őszintén nevetett.
Lányunk tudja, hogy neveti,
Magát gyermeknek tetteti,
Csak hogy lássa őt szeretni,
És rajta nevetni.
Egymással nem beszélgettek,
Regéket nem mesélgettek,
E nélkül is jó volt lenni,
Csendben, magukban nevetni.
Nem hasonlítottak sokban,
Sem jóban, sem pedig rosszban,
Egy viszont közös: szeretni,
Szeretni nevetni.
A fiúnak nem volt gondja,
„Lesz, ami lesz” mindig mondta,
Jelenben élt, ezt szerette,
A világot nevette.
Bezzeg a lány sokat küzdött,
Mindig a munkában fürdött,
A dicsőségért szenvedett,
Ritkán nevetett.
Céltalanul, küzdve csendben,
Sikert akartak ők ketten,
Fiú sokat, lány keveset,
De együtt mindig nevetett.
A lány mindig leleményes,
Törekvése eredményes,
Munkában föntebb mehetett,
Örömében nevetett.
A fiú hátulról nézte,
„Egyre magasabbra mész te”,
„Hogyan foglak majd követni,
A szemedbe nevetni?”
Lányunk mindig érezte,
Hogy valaki őt nézhette,
Megfordulva láthatta őt,
A vele mindig nevetőt.
Ezután is egymást nézte,
Különbséget nem is téve,
Fiú és lány messze lehet,
Úgy is mindig együtt nevet.
Együtt mosolyogva szépen,
Vagy fiú a lányon éppen,
Múlt az idő nem feledtek,
Sokat, sokat nevettek.
Pár év múlva elvált útjuk,
Emlékké vált közös múltjuk,
Egymástól távol hevertek,
Külön nevettek.
A leány magasabbra tört,
Sokszor volt ezért elgyötört,
Dolgozott, mikor tehette,
visszagondolt nevetve.
A fiúnak nem volt gondja,
Kedvét semmi el nem rontja,
Régi időt nem feledte,
Élt mindig nevetve.
A lány volt kivel csacsogott,
Vitái közben ragyogott,
Élte okosan mehetett,
De egyedül nevetett.
A fiú véleményt nem mondott,
Ezért semmit nem is rontott,
Érzései gyűltek benne,
Senkinek nem nevethette.
Évek teltek ismét hosszan,
Külön-külön, de nem rosszan,
Nem találtak mást szeretni,
Valakivel nevetni.
Életük jól megy, de üres,
Sikerük van, de nem tüzes,
Nem osztják meg szenvedésük,
Nehéz a nevetésük.
Egy nap a lány épp hazament,
Körülötte mind néma csend,
A fiú leült mellette,
Boldogság nevette.
Helyettük a szemük beszélt,
Sokat mondó, mennyit mesélt!
Egymást újra megismerve,
Utaztak haza nevetve.
Nem beszéltek egész úton,
Gondolatuk járt a múlton,
Béke öntötte el őket,
Az ismét nevetőket.
Hetente így találkoztak,
Megint össze barátkoztak,
Nyugodt szívük ezt szerette,
Keserű időt nevette.
Közben a fiú beszélt mással,
Baráttal és egyéb társsal,
A lányhoz fordult keresve,
Vajon ő is nevet-e?
A fiú még a lányra néz,
Az idő csurdogál, mint a méz,
Régi szokást nem feledve,
Visszanézett nevetve.
Fiú egyet mindig sóhajt,
Az út végén, nem mond óhajt,
Majd a lányt nevén nevezi,
Ezt nem neveti.
A lány érzi e sóhaj súlyát,
Szavak nélkül érti búját,
Mit neki mond a feledő,
Minden rosszat nevető.
A fiúnak van ám gondja,
De mindig magába folytja,
Csak lánynak sóhajt szeretve,
Bánatot nevetve.
Egyszer a lány álmodozott,
Már majdnem elálmosodott,
Várta már a sóhajt, lehet,
Ezen ő mér csak nevet.
Fiú több panaszt nem akart,
Inkább mozdította a kart,
Megfogta a lány kezét ő,
Az izgalmában nevető.
A lány nem fordult ám oda,
Távol nézett mosolyogva,
Öröm töltötte el őket,
Az örökre nevetőket.
Örökre boldogak voltak,
Mert éveik együtt folytak,
Egymásban mindent szerettek,
Főleg ha nevettek.
Nem csak rokonszenv szemükben,
És egymás keze kezükben,
Már feltétlenül szerettek,
Mikor együtt nevettek.
Szerelem tüze szemükben,
Béke, nyugalom lelkükben,
Életük már együtt mehet,
A pár örökre nevet.
Nem sok idő telt azóta,
Máris hallatszik a nóta,
Egy ország torkából ered,
Minden hazafi nevet.
Mert amíg felnőtt a párunk,
Tönkre ment a mi világunk,
Senki semmit nem tehetett,
Még csak nem is nevetett.
Ezt a kínt nem bírta a nép,
Gondolta inkább közbelép,
Mert legjobb, ha boldog lehet,
Szabadon nevet.
Mindenki megy a csatába,
Ki szerelmes a hazába,
Ki a rabláncban nem szeret,
Ki csak nélküle nevet.
Egymást szeretni szép dolog,
De ha közben hazád zokog,
Boldogan élni nem lehet,
Úgy senki sem nevet.
Lány és fiú, amíg mozog,
Zászlót fog, amíg lobog,
Mindent segít, amit tehet,
Felszabadulva nevet.
A mi párunk is hazafi,
Most már lehet valaki,
Sikerüknek szerez teret,
Ki most bátran nevet.
Ők szerelmesek egymásba,
Szerelmesek a hazába,
Ezért megteszik, amit lehet,
A pár a néppel nevet.
Lányunk, fiúnk mindig bátor,
Hiába csalódtak párszor,
Ki a rabságot temeti,
Szabadságot neveti.
A lány, ki mostanra már nő,
Forradalomban szereplő
A küzdésben sokat tehet,
Diadalmasan nevet.
A lány tömegeket buzdít,
Ezáltal rabságot pusztít,
Harcban főszereplő lehet,
Sokat nevet.
Este haza fáradtan tér,
De otthon már nincsen több vér,
Ott béke van, bármit tehet,
Nyugodtan nevet.
Férjének vállára borul,
Igaz boldogságba vonul,
Ölelik egymást szeretve,
Feltétlenül nevetve.
A fiú már a lány férje,
És ahhoz, hogy őt megkérje,
Nem kellett sokat tennie,
Elég volt nevetnie.
Férj, feleség közös álma,
A hazájuk szabadsága,
Férfi ezért fegyverbe’,
Kedvesére nevetve.
Lány szavakkal, fiú tettel,
Egész lélekkel és testtel,
Egész országot vezet,
Aki rájuk nevet.
Olyanná tenni világot,
Embert, állatot, virágot,
Mint kettejük szerelme,
Ez a céljuk nevetve.
Tökéletes állam lenne,
Senki rosszat nem is tenne,
Mint egy Paradicsom szelet,
Hol mindenki nevet.
Az ifjú férfi hazament,
Feleségét várta bent,
Csata után együtt lehet,
A pár, ki boldogan nevet.
Nem csak szerelem keblükben,
Szabadság tüze szemükben,
Kardot ragadni szeretnek,
Ott is együtt nevetnek.
A férj katona a harcban,
Kedvese szónok a hadban,
Oda, ahova szerették,
Jutottak és nevették.
Közben jött a gyermekáldás,
A két szülő nagyon hálás,
Családban hárman lehettek,
Meghatódva nevettek.
A lány gyermekére nézett,
Nyugodt, békességet érzett,
Anya-gyermek szeretete,
A gondolat nevettette.
Ilyet még nem érezhetett,
Anyjával nem élvezhetett,
Jobb volt őt feledni,
Mint vele nevetni.
Gyermek mosolygott anyjára,
Ki felfigyelt az ajkára,
Megríkat az minden szemet,
Mint az apja úgy nevet.
A férj rákacag sarjára,
Ki úgy hasonlít apjára,
Feleségét átöleli,
A családját úgy neveti.
Apa feleségét látja,
Erős bátor lesz a lánya,
Kit ő nagyon-nagyon szeret,
Kivel együtt nevet.
A gyermeknek nincsen vágy,
Mégis gyönyörű az álma,
Boldog kis családban lehet,
Feltétlenül nevet.
A kis csöppség még ártatlan,
Lelke még ép és bántatlan,
A szülei őt szeretik,
Örülve nevetik.
De a forradalom még tart,
Nem pihentethetik a kart,
Gyermek helyett kardot vehet,
Akár sír, akár nevet.
Gyermeket felváltva őrzik,
A csatákat már nem győzik,
Együtt a család nem lehet,
Együtt, hárman nem nevet.
Pedig nem számít a haza,
Együtt lenne apa, anya,
De senki semmit nem tehet,
Mindenki feszülten nevet.
Hanyatlik a szabadságharc,
Könnyben úszik már minden arc,
Már a zsarnokok vezetnek,
Ők nevetnek.
Rabláncot a felkelőkre,
Minden férfira és nőre,
Minden hazafi eretnek,
Nem nevetnek.
Mert a szabadság bármily szép,
Nem győzhet a rabszolga nép,
Kapzsik felül kerekednek,
Onnan nevethetnek.
Bárki megvesztegethető,
Sok-sok pénzért megvehető,
Zsarolással fenyegető
Kicsit sem nevethető.
Ki becsületét nem adja,
Mert szíve a haza rabja,
Azokat mind eltemetik,
Sorsukat kinevetik.
Ha becsület van és nincs más,
Akkor bűn attól a válás,
Ha család van, mást nem tehet,
Becsülete nem nevet.
Büszkeségedbe te haljál,
Másokat érte ne hagyjál,
Van annál fontosabb, lehet,
Ha más is veled nevet.
Lány és fiú mit sem féltve
Kezdett bele nehéz létbe,
Szabadságért harcot vehet,
Reménnyel telve nevet.
Becsületét ő éltette,
Nem volt neki, kit félthetne,
A pár mindig boldog lehet,
Ha nevet.
Ha az egyik meghalt volna,
Tovább másik se harcolna,
Utána menni lehetne,
Az égben együtt nevetne.
De a remény az gyilkosan,
Hátba támadta piszkosan,
Szabadság soha nem nyerhet,
Az áruló nevethet.
Mészárolók sorra ölik,
Ki velük még megütközik,
Már senki semmit nem tehet,
A szabadság nem nevet.
Nincsen kegyem a népnek,
Akik ellenük fellépnek,
Előveszik vezetőket,
Kezdetben nevetőket.
A leányra is vérdíj várt,
Viszont közben anyává vált,
A fiú pedig apa lett,
Sorsukon nem nevetett.
Nem volt mi veszteni való,
Nem volt egyikük sem csaló
De közben gyermek született,
A családdal nevetett.
Gyermek fontosabb mindennél,
Becsületnél, tekintélynél,
A háborúzást feledni,
A családdal nevetni!
Ha elkezded nincs kiszállás,
Bármennyire rossz kilátás,
Feszült hangulat ezért lett,
Senki nem nevetett.
Apának először gondja,
„Lesz, ami lesz” már nem mondja,
Kedvesét, lányát szereti,
Bukásukat nem neveti.
Ó ha közösség nem volna,
Zsarnokságra nem gondolna,
Senki, ki világon szeret,
És boldogan nevet.
Nem kéne népre gondolni,
Családot, létet rombolni,
Ha ember csak három lenne,
Mindig nevetne.
Anya tudja, veszve minden,
Sem földön, sem égben isten,
Ki sorsukat megmenthetné,
Sikerüket nevethetné.
Az apuka csak katona,
Rá nem fáj senkinek foga,
Anya ésszel népet vezet,
Ezért már nem nevet.
Fegyvert mindenki letette,
A sok, kitartó levente,
Lelkét már mind kilehelte,
Áruló őket nevette.
A lánynak most halnia kell,
Nem boldogságtól ver a mell,
Férjét, kislányát keresi,
Nem bír nevetni.
Férje látja: mosolyog a nő,
Utoljára így lássa ő,
Szíve nagyon erős lehet,
Még akkor is nevet.
Lány férjét kéri örömre,
Hogy ő nevessen örökre,
Ahogy régtől máig tette,
Megismert nevetve.
A lány látja, hogy férje sír,
De vigasztalni már nem bír,
Ölelést már nem teheti,
Már csak a sírt nevetheti.
Fiú bánja, nincs tartása,
sírni látja élettársa,
A leány erősebb, mint ő,
A folyton nevető.
Nem képes eleget tenni,
Akarna ő vele menni,
Feleségével szeretne,
Együtt halni nevetve.
Nem mehetett el a nővel,
Maradt otthon csecsemővel,
Mert valakit még szeretett,
Aki még nevetett.
