A Szabadi Ernő felhasználó összes verse >>>
Egy vérdonor naplója IV.
Hát ön kedves hölgyem, hogy van? Mikor kapott utoljára virágot? Hallgat-e még zenét? Örül-e még a madaraknak? Bántja-e a lelkét keserűség, zavarja-e a szívét bánat? Ne engedje, hogy a sors olyant követeljen, amit később majd megbánhat.
Esős délutánokon hűvös tollsercegés hallatszik át a lakrészéből, fura mód az ember azt hinné, hogy ekkora zajban tanulni nem lehet. Én is jobban örülnék, hogy ha mondjuk hangos Zene miatt nem tudok elaludni. Ez a sercegés... Szégyenletes tett, de be kell vallanom, hogy igen kifinomult óvatossággal meglestem e tevékenységet. Könyvek és szétszórt papírok végtelen halmaza között csak a bal lábfeje volt észrevehető fehér, mintás zoknikban. Ráadásul ennek felfedezésére is 8 percre volt szükségem, pedig igen figyelmes vagyok és a legapróbb részletekre is kellő időt szánok.
Bevallom, kissé másképpen képzeltem el a szobáját, egyszerű, de nem a legpraktikusabb. Az ágy után következik az íróasztal és ezen tárgyakkal szemben áll a szekrénysor. Gondoljon csak bele mily mértékű időt takarítana meg, hogy ha az ágy szemben lenne az íróasztallal, tehát, ha a szekrény helyett cserélne az asztallal. Így sietősebb napokon, de természetesen máskor is, az ágyból egyenesen az asztalhoz ülhetne és az asztaltól, egy kifáradt nap után azonnal az ágyban köthetne ki. Igaz, ebben az esetben az asztal sarkán pihenő vízipipa már nem lenne annyira közel az ablakhoz s lassabban szellőzne ki a szoba. Végül is minden van valamiért és mindenki valakié. A nagy redős felületre nyomtatott zongora viszont kifejezetten tetszik és igen csak kifejezően lóg a falon. Mágikus ereje van egy sérülésnek, főleg, hogy ha gazdája ezt nem szégyelli, kitartást és becsületességet sugall. Így van ez ezzel a megkarcolt hangszerrel is. Legfőképpen az tetszik ebben a festményben, hogy nincs jelen egyetlen rabszolgatartó sem, csak egymagában szabadon áll és mereng, áradnak belőle a hangok anélkül, hogy valaki irányítaná őket, skálákra korlátozná és akkordokba zárná a szabadságot. A harmonikus disszonancia pillanata ez. Őszintén bevallom önnek nem áll jól a virágmintás ágynemű... Valahogy nem illik a személyiségéhez. Sokkal jobban el tudnék képzelni állatkás, konkrétan mondjuk kis dinos párna és paplan huzatot, de még lepedőt is, ámbár láttam, hogy ebből a hagyományos fehéret használja. Talán gyerekesnek véli a véleményem, de az a rejtett, nagy ritkán, "véletlenül előbújó gyerek" egy csodálatos jellemvonala, érdemes lenne nagyobb teret engedni neki, s esténként a kis dinos ágyneműbe burkolózva biztosan jól érezné magát a "kishölgy". A felnőttség komor percekkel és sajnos sok szomorú pillanattal jár. A gyerek annak az elszálló gyermekláncfű magcsokornak is ugyan úgy örül, mint egy tűzoltóautónak vagy babaháznak. Bízzon bennem, érdemes gyermekláncfüvet gyűjteni, az összeset össze kell szedni, amit csak lehet. Ön hölgy létére kissé rendetlen, legalább is a szobáját megnézve (gondolom, hogy a rengeteg tanulás felfalja az erre szánt idő egy részét, szóval nem hibáztatom. Ön érti, én megértem, de még Wesselényi gróf sem tenne másként) a papír halmazok labirintusában észre vettem egy félig elfogyasztott üveg vörös bort, és bármily kínos (bele is pirultam) egy pár női fehérneműt (igaz ezek sötétek voltak). A pinot noir illik egy elegáns hölgy ajkaihoz, csak kiemeli annak duzzadó, lágyvörös árnyalatát. Félre értés ne essék, a gond az volt, hogy az üveg tárva nyitva, nem volt bedugva. Emiatt érdekes illat szivárgott ki azon a kis résen a falon, az ablak jobb felső sarkánál (valószínű középosztálybeli kőmíves javította ki a falat az ablakszem csere után s így nem végezte a legjobb munkát, még ha meg is tette a tőle telhető legjobbat - érdemes megfigyelni a hézagot), belekóstoltam. A számban almásfahéjas - boros íz tűnt fel, valószínű a bor buchéja keveredett a vízipipa dohányéval, érdekes kombináció. Végső soron megittam két pohárkával ebből a fahéjas almaborból, s ez alatt mit sem sejtve, szüntelen sercegett a toll.
Búcsúként lehelettel töröltem tisztára az ön ablakát, gondolva, hogy ezzel is segítek megspórolni egy két pillanatot majd a jövőben, amit netán jobban is tudna hasznosítani. Haza fele kövér köd zárta el az utakat, az utcalámpák csillagoknak tűntek. Imádom ezt az időt, noha a ködöt sokan szidják. De, mit tehet ő nehéz sorsú? Ezen körülmények közé született, jelen szeretne lenni, de nem kérnek belőle, ezért, hogy sokak kedvére járjon, inkább nem jelenik meg és lemond boldogságáról. Én megértem őt, tisztelem, barátként fogadom és haza fele elbeszélgetek vele. Majd, amikor haza érek első dolgom lesz vért adni a ködnek.
