A Anita Merklin felhasználó összes verse >>>
Chris álma
Egy álom, mely lelkem mélyéről jövő sikolyként tűnik fel tudatos énemben újra és újra. Egy álom, mely időről időre teret nyitva belső világom felé, lassacskán felfeszíti kérdéseim megválaszolásához rég elveszettnek hitt ajtót. Álmom, melyben a végtelen magány és rémisztő egyhangúság hangjai roppannak minden egyes léptem alatt. Ahol a fák és bokrok, dombok és hegyek, és minden fűszál egy hatalmasság által mesterien megalkotott, végtelennek tűnő szürkeségbe borultan várja a reményt keltő fényt, amely most úgy tűnik, már soha el nem árasztja e tájat, mely minden sóhajában egy kihűlt szív unalmas dobbanását hordozza magában.
Leírhatatlan ez az elsöprő rémület, amely most eluralkodik rajtam, ahogyan belső szemlélőként egyre mélyebbre hatolok e hangos sikolyoktól kiszáradt, kopár végtelen felé, melyben messziről úgy tűnik, hogy csak a dombok, hegyek és bokrok nyújthatnak menedéket. És ahogyan szürke lépteim egyre közelebb és közelebb visznek az ismeretlen, gyászos külsejű nő felé – aki mintha csak a puszta véletlenség áldozataként tévelyedett volna e sivár vidék legmagasabb csúcsára, félelmeim egyre fokozódó szívdobbanásként verődnek vissza az ormos hegyek alján. Lélegzetemet visszatartva felnézek rá, ő is rám pillant fekete csuklyája mögül. Arca homályos a magas, messzi tájban. A kételyek, amelyek most elöntik lelkem – hogy szemeim vajon nem csak a káprázat furfangos játékát űzik-e velem, pillanatok alatt heves menekülési vágyba torkollanak. A fekete, hosszú ruhás nő mozdulatlan. Csak áll a hegytetőn. Értelmem egy lélegzetvétel alatt összezavarodik. Nem akarok tovább maradni ebben az ismeretlen világban! Hová tűnt az életem?
Ekkor kinyílnak szemeim s én ágyamban találom magam a félelem verítékével átitatva. Szívem zakatol és sóhajom szinte levegőért kiáltozik. Nehéz a visszatérés a szürke világból. Mintha örökké fogva tartott volna. Hosszan tartó hatása miatt belső hangom mintha szavak nélkül szólna utólagosan az imént eltűnt, felettem álló hatalmasság felé: Add vissza az életet az életemnek! Add vissza! Add vissza!
Nem az én álmom volt, de az álmodó utólag is zaklatott volt, és megkért, fogalmazzam meg s foglaljam elbeszélésbe helyette. Engem pedig megérintett a történet, ahogyan egyre merültünk el annak részleteiben, és a hozzá fűződő álombéli érzelmek viharos tengerében.
Egy biztos: álmodni nagyon jó! Tanító.
2011. május 13.
