A Di Gennaro Plósz Kinga felhasználó összes verse >>>
Merengés
Sötétedik, lassan megy le a nap,
mögötte vörös palástját húzza,
nyomában, a sötét-kék éjszaka,
csillagos ruhában helyét foglalja.
Nézem, hogy keverednek a színek,
valahogy így érik, halad az élet,
a szenvedélyes fiatalság vörös színe,
az idővel elhalványul; komoly-kék lesz.
Gondolatban, hozzád szállok,
karjaidban minden időt megállítok,
semmi másra nem gondolok,
csak arra, hogy a tiéd vagyok.
Ha kint hideg is van, veled égek,
belülről fűt egy heves érzet,
nem kellenek szavak, megértesz,
s ajkaink vágytól forrva összeérnek.
Magadhoz húzol, testünk is összeér,
hozzád simulok, elkábít a közelség,
bőrödhöz bőröm ér; mágnesként,
csalfa mosolyodért bármit megtennék.
Csillog szemed, lázban égünk,
nyakadhoz hajolok, szédülünk,
sima bőröd alatt minden izom feszül,
nincs te meg én, egy testként létezünk.
Nincs sürgető idő, múlt vagy jövő,
a jelenben minden perc észveszejtő,
belőlük agyunk, örök emléket sző;
magányos órákban lesz ez, éltetőnk.
Ahogy így merengek, a csillagok előtűnnek,
akkor látom, a fiatal-vörös színezi őket,
s fényesen díszítik a mély-kék öregséget;
lelkünkben így díszelegnek majd, az emlékképek.
2017. március 1.
