Connect with us

Megosztott versek

A Benedek Mária Amena felhasználó összes verse >>>



Életem rímes hexameterekben

Megszült engem anyám. Az a műtét fájt bizonyára –
nem természetesen – császárral szült a világra.
Feljajgattam a vértől, fénytől és a hidegtől,
és csak sírtam, ríttam. Mit várnánk csecsemőktől?
Börtön a kórház, ám hazavittek végre, sokára,
és ami akkor tetszett: csak tej volt vacsorára.
Testvérem hazavárt már rég – bár hitte, ajándék
az, mit a pólya takar, de csak én… ami fontos: a szándék.
Fogta örömmel a kis csomagot, mibe én beszorultam,
mert duci testem – meglehetősen nagy baba voltam.
Ám a kilók nem mentek, mind csak jöttek az évvel –
így nőttem, növögéltem, ahogy szoktak: babahévvel.

És nem történt semmi, mi emlék volna fejemben…
vagy legalábbis nem szólt senki, hogy el ne feledjem.
Bár leszakadt az a csillár, s én ott voltam alatta,
hát leszakadt, pedig otthona volt plafonunk, de eladta,
és még látszik a heg, mit az orvosok úgy odavarrtak
csöpp arcomra, akár a mihaszna szamárra a farkat.
Erre sem emlékeztem, azonban volt mese róla,
hogy tört rajtam a csillár, s hogy rángattak alóla.
Bárhogy esett, én büszke vagyok rá: sebhelyes arcom –
higgyék rólam: túl vagyok én már százszor a harcon!
Ez volt mind, mit elértem… nem voltam zseni vagy más,
csak nőttem, növögéltem, akár kertekben a hajtás.

Otthon voltam anyámmal s nővéremmel. Apámat
küldtük a boltba kenyérért, hogy megtömje a szánkat.
Így ment ez be sokáig! Mígnem a korral az is jött,
hogy várt iskola – kis szoba – ám a világba kiküldött
törvény és a szülő keze… Megszeppenve, apadva
eszméltem – de hogyan tettek be az iskolapadba?
Bárhogyan is, nem volt hova futni, tanulni ha kellett –
játék, szórakozás? Eltörpült végleg amellett.
Ámde azért tartottuk a régi szokásokat is még:
játszottunk eleget, míg nem jött iskola ismét.
Persze nem ennyi, akadt más: nem tértünk unalomra,
mert nehogy üljön a gyermek, kell különóra halomra!
Szolfézs, zongora, tánc, úszás vagy akármi ezerszer,
csak nehogy üljön a fáradt gyermek a házban ez egyszer.
Mégsem bántam, akárhogyan is. Csak az önbecsülésem
nem nőtt vélem – nem nőtt úgy, ahogy én növögéltem.

Jártunk erre meg arra, kilestük a tarka világot,
minden nyár, a kalandos – s még pihenés se hiányzott.
Láttunk várakat, ősromokat, víz folyt a kanyarban,
ettünk mézre cseresznyét futkározva szabadban,
néztük a tévét, hűsöltünk, vagy a hinta-palinta,
kis kocsi döccent, meggyfa virágzott, sült palacsinta.
Barlangokba bemásztunk, néha folyóra eveztünk,
néha az erdő hívogatott, ám el sose vesztünk.
Almaszedés – ez játék volt, de nem enni… befőttnek!
Míg kertünkben a bokrok szinte a semmibe nőttek.
Majd a nyaraknak vége szakadt, de az iskola újra…
tárt öle várt. Ha netán a diák jó kedve konyulna,
ő felrázza tudással: polca dugig van, a könyvek
rajta alusznak – az ágyad alatt így szoktak a szörnyek.
És a betűk vicsorogtak néha, szemem belefáradt…
Még nőttem, növögéltem, akár a fatörzsön az ágak.

Jó jegyeimre szülők csak a büszkék, persze, világos,
csakhogy elég volt már… Ki akarna tanulni, ha álmos?
Balga makacsság, dőre fejemre talán ez az átok:
gyönge a testem s jaj, be sovány, már messze se látok.
Így rám szállt a betegség, s elvették a cukorkát –
ám adtak zöldséget: felszeletelve uborkát.
Elszámoltam ebéddel, számoltam vacsorával,
s elszámoltam a könnyel, amíg ültem fapofával.
Szikkadtam, de tanultam, folytattam, mibe kezdtem,
s apránként gyűltek szavaim – csak egy új fejezetben.
Egyre dacoltam, hát rám szóltak ezért a tanárok –
ó, de hiába beszéltek! Nem néztem, hol az árok,
bár a fejemre zuhant kétségem kapzsi homálya,
mert nőttem, növögéltem, akár a fa lombkoronája.

Erre meg arra tekintve kutattam: merre tovább hát?
Hol lelem én meg a régi időknek régi kovácsát,
azt, ki felelne, ha megkérdeznék tőle akármit…
Így kutakodtam, s nem leltem válaszra, mi számít.
Léptem azért, s utamon mindenfélét kitanultam,
ám töprengtem aközben, mit vétettem a múltban.
Gyakran aludtam, mert álmomban a szépeket éltem,
míg a világban mind rohanók és mind feketében,
kik csak a rosszat akarják, és megörülnek a kínnak –
mert mi lehetne egyébként boldogsága fakírnak?
Gondolatomba bezárva a jóság féktelen, étlen –
úgy követett engem, mialatt nőttem, növögéltem.

Jöttek a szellemek (éberek, álmodozók) a szavamra,
folyt a betű a papírra fehéren. Mintha szabadna
írni, csak írni egy életen át, vele kelni, aludni,
és úgy írni: ne értse akárki – vagy írva hazudni,
mert hogy lenne hazug, ha a szó csak képzeteket szül?
Ó, a modern művész takarodjon képzeletestül!
Mégse dacoltam a vággyal… túl régóta akartam –
így hát pergett nyögve, zilálva a tollam alattam,
és csak mentem, hallgattam szívemre, mit érzett –
még nőttem, növögéltem, ahogy nő földbe gyökérzet.

Majd az idő szállt. Csók, szerelem, meg a többi szokásos:
dúlt lélek, próbák, kacsos útvesztő, puha vánkos.
Ám ki vagyok, ki leszek, ha a tárca üres, bele sincsen?
Van köd előttem, utánam. A vészben az Istenem intsen,
hogy ráleljek az útra, mohón többé ne bolyongjak.
És ha sehogy se neveznek, hát legalább ne bolondnak.
Már csak az álmom hajtom, a többit mára feléltem,
míg vakon úsztam az árral, s úgy nőttem, növögéltem.

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top