A Varga Árpád felhasználó összes verse >>>
Áprilisi baleset [elbeszélő költemény]
I. Rész
Ebédem elvégezve álmosság gyötör,
Harcra kél velem s legyőz az ökör.
Mert ez volt fejemben, ez a fogalom
– Más nem is – mondhatom.
Az álom hosszú és mély,
Míg végre a gondolat kitér.
Egy pár óra eltelik
Mire a fáradtság elmúlik.
Felkelvén az órára nézve
És cipőhúzás közben kapok észbe.
Kabátom felhúzom s bejelentem: elmegyek
Mire a válasz: „Várj fiam, felkelek!”
Válaszra nincs válasz, csak cselekedet,
Az ajtó csapódik és én tényleg elmegyek.
Délután van s ehhez híven
Az utca ébredezik mély álmából éppen.
Utam legjobb barátom házához vezet,
Mivelhogy az úton áll itt rázok vele kezet.
Mellette áll még valaki, kezet fogunk nem vitás
Mert a jó öreg Gabi az, ki is lehetne más.
Célunk csak egy: a bunki
Odaérve csutát szedünk, s uzsgyi!
Lángol a tűz, pattog a kukorica szára,
Elkel még a száraz fű, az is jó lesz rája.
Bizony az idő enyhe, de mi mégsem didergünk
Mert jó barát a tűz s meleget ád nékünk.
Mások viszont haragszanak a meleg miatt:
Félnek, hogy a termés kárba vész emiatt.
Nemsokára indulunk felfedező útra
Kutatunk, keresünk, hogy mi lesz: ki tudja
Apropó, mit látnak szemeim, valami újat?
„Ott, arra messze, látok egy kutat!”
„Ismét egy kút? Ez a legjobb mit hallok,
Gyarapodott birodalmunk, de csak egy darabot.”
„Ez is elég, meglásd, lesz még több is,
Mire megnősz lesz egy egész golyóbis!”
Lassacskán odaérve megvizsgáljuk a „tornyot”,
Nyitásra kihúzzuk a sorsot.
„Te fogod itt, te pedig itt!”
„Most – szól a parancs – nyit!”
Lenn a tető, nyitva a kút
Belülről – hát – nagyon rút.
Mélysége gyönge, szárazsága nagy
„Volt ebbe víz?” Válasz: „Majd ha fagy!”
Körülnézve látni a nagy szántóföldet
Meddig a szem lát csak földet és földet.
Viszont a színeknek szép kontrasztja
Kiemel egy kutat a messzi határba.
„Menjünk oda, nézzük meg azt is,
Próbáljunk szerencsét, talán mégis.
Sikerülhet bármi, hisz ez is sikerült,
Csak ez egy kicsit balul sült.”
„Igaza van!” – mondom hozzá.
„Rendben van.” – szól és hagyja jóvá.
„De siessünk, későre jár,
Ötre hazaérek, anyám vár!”
„Sok beszédnek sok az ára
Induljunk hát valahára!”
S pár perc múlva ott is vagyunk,
Késlekedés nélkül talpon állunk.
S parancsszóra az erős kezek
Megemelik a nagy terhet,
De nem rakják le a földre,
Csak félig nyitottan a kőre.
Ez sem éri túl testvérét,
Ugyanolyan száraz, ugyanolyan gyérét.
Ugyanolyan száraz s kietlen,
Mert ez a kút is vizetlen.
Egyvalami található benne:
Egy létra, melyet a víz nyelne
„De ebbe most víz nincs,
Ezért nekünk ez nagyobb kincs.”
„Otthon is van elég létra
Tehát nekünk nem kell, héka!”
S rácsap a kezére egy olyat,
Hogy piros lesz tőle a nyomat.
„Inkább rakjuk vissza a tetőt
S menjünk vissza minél előbb!”
Parancsszóra cselekedet a válasz
És nincsen beszéd, nincsen bánat.
Ismét forog a kerék,
Mégsem találja meg a helyét.
Félve van a kúton,
Mert autó jön az úton.
Aztán megint csak a munka,
De bizony már mindenki unja.
Mégis, vissza kell rakni a tetőt,
Hogy ne engedje be az esőt.
„Úgy, most már nincs kedvetek?
Hogy a kúton rendet tegyetek?
Vagy fáradtak vagytok?
És a bunkiban aludni akartok?
Egy biztos, a kúton a tető,
Persze, hogy ez nem meglepő.
Mégis, vissza kell rakni a tetőt,
Hogy ne engedje be az esőt!”
„No lám csak, megszólalt a hadvezér,
Úgy látszik már a szája ér?
Jól van, igazat adok neked,
Csak már csináljunk itt rendet!”
A szólás is így szól: csak az szenved,
Ki a vitában nem hetvenked’.
Mert szörnyű dolog történik:
A hangtalant is megsértik.
Mikor a kereket forgatják,
Egymás kezét otthagyják,
Mert a kerék kezet morzsol,
S a Gabi gyerek nagyot „jaj”-tól.
Buggyan a vér, folyik be a kútba,
Lejön egy köröm ágyából kibújva…
Kiáltások rengetegje…
Visszhangzik erre visszafele.
Ömlik a vér lassan és gyorsan,
Csöpög a földre szomorún, de dúsan.
Fájdalmat okozván egy embernek,
Ki ilyen fájdalmat meg se érdemelhet.
Nemhiába: a társak azok társak,
Segítőkészek és bátrak.
Egyik szorítja az ujját,
Másik befogja a száját.
A kiáltások zaja mégsem nyugszik,
Merthogy a faluban is hallatszik.
Igaz, fél kilométer csak oda,
De ha visszhangzik az nem csoda.
Kiált egy asszony: „Jaj, mi történt?!
Drága kisfiam, csak nem megölték?!”
S fut a szántáson eszeveszetten,
Fiát keresvén keservesen.
Ezalatt a fiúk kötszer után kutattak,
Bementek a bunkiba, de csak szivacsot találtak.
A vér még mindig folyt, de már lassabban,
Hé, fiúk, egy kicsit gyorsabban!
Bekötözték végre a csúnya sebet.
Ittak, s kimentek fújni egyet.
…odaért az asszony, fejét fogja sírva,
Kérdi mi történt és utána mondja:
„Mér’ bántottátok az én fiamat?”
Nekik megy, de fia mondja: „Pillanat!”
Nincs pillanat, nincs megállás,
Ütni készül, hát akkor futás!
Futásra már nincs idő,
Testet ér a „női kő”.
De a másik nem hagyja magát,
Kezét megfogja s nagyot ránt.
Olyan nagyot ránt azon:
„Jaj, – szól az asszony – a karom!”
„Most aztán már lehet futni.
Gyerünk Árpi, uzsgyi!”
Fut a két gyerek a szántáson,
Meg-megbotlanak a barázdákon.
Dúdolgat az áprilisi szél,
Jön a május, attól fél.
A fiúk csak attól félnek,
Hogy vajon hazaérnek?
Szerencsére a helyzet kedvező:
A ház előtt az egyik nevelő.
Röviden elmondják, hogy mi történt,
Sietnek a házba segítségként.
A félelmük kicsit elcsitul,
De később újra sípul…
Mert ismét itt van az ellenség,
Most az egész család s nem barátként.
Erre a falu is felfigyel,
Hallgatják ki mit felel.
Nagy a vita és hangos.
Ez bizony már „túl langyos”.
Érthetetlen szavak peregnek,
Ki mit mond, arra figyelnek.
Majd tíz perc, míg abbahagyják,
De még akkor is egymást szidják.
Mire a hangok elcsitulnak,
A Nap sugarai is pirulnak.
Ekkor előjön a két lurkó
Egymásra néznek s mondják: „Hű-hó!”
Elköszönnek egymástól,
„Irány haza!” – amaz szól.
Úgy fél nyolckor hazaérve
Mesél, és az ágyához méne.
Fáradtan dől a helyére,
S kezét ráteszi a fejére.
II. Rész
Reggel ágyából felkelve
Ránéz az órára s mondja: „Ejnye!
Miért kelek fel ilyen korán?
Jaj, csak nem iskola van, komám?”
Felöltözik és eszik gyorsan,
Kabátot húz és beszél: „Jól van.
Tegnap vasárnap volt, elfeledtem.
Ma már hétfő van, ha jól sejtem.”
Kilép a kapun, de megtorpan.
Eszébe jut valami és gondolkodik halkan.
Emlékezik arra, ami tegnap történt;
Világos, hogy most mi jöhet még.
Közben a haver is megérkezik;
Ő is kókadt s nem kérdezik
Egymástól a történteket,
Tudják, hogy most még mi jöhet.
Szótlanul mennek egymás mellett,
Nem kérdeznek s nem felelnek.
Mondat helyett szavakat beszélnek,
Egymás helyett a földre néznek.
Akkor tűnt csak föl nekik,
Hogy az úton a nép tömeglik.
A kis nép pár emberből áll;
Őket várják már.
Két asszony csípőre tett kézzel,
A többi meg felhúzott szemöldökkel
Várják a két gyermeket,
Mondják: „Na, most nem oldanak kereket!”
Megállnak a fiúk,
Néznek, mint a hiúk.
Szidják őket jobbról-balról,
Mégsem félnek a nagy bajtól.
Látják, hogy egy asszony keze
Csupa foltos, lila és fekete.
Tudják a tulajdonos nevét,
Hisz ők rántották meg a kezét.
Az nem más: a Gabi anyja.
Világos, hogy őket szidja.
Pedig nem tehetnek semmiről;
Az egész falu tud a hírről.
Sietnek a megálló fele,
Ahol iskolások rengetegje:
Készülnek az iskolába.
Az eszük elvész a nagy kárba.
Mintha idegent bámulnának,
Mintha kokaintól kábulnának,
Úgy néznek a két fiúra,
S a busz odaér tán fél nyolcra.
Felszállnak a járműre,
Ráülhetnek bárkire,
Oly sok ottan a nép:
Palacsinta leszel vagy pép.
Az iskolába érve
Mindenki azt kérdi: „Hé, te;
Mi történt és hogyan?”
A válasz csak ennyi: futás gyorsan.
A tanári kar többsége
Tájékozódott a történtekre.
Mindenki beszél erről,
Mi történt amarról.
„Nem számít, hogy mit beszélnek,
Mert mi tudjuk a történteket.
Tudjuk a dolgok lényegét,
S csak ez számít és kész!”
„Jól van, jól van, igazad van.
Tudjuk a dolgot és készen van.
De mégsem nézhetem tétlenül,
Hogy rólunk beszélnek »véletlenül«!”
Közben egy gyerek közeledik,
S a kellő távolságból kérkedik:
„Mi van fiúk, megint kezditek,
Újabb dolgon töritek a fejetek?”
Szegény fiú nem tudta,
Hogy a fiúkat így felhúzza,
Mert futni akart éppen,
Mikor azok elkapták szépen.
Udvariasan közölték
Azt, hogy mi történt.
Majd mielőtt szaladt volna
Kérdezték: „Milyen nap van ma?”
A gyerek csak dadogni tudott,
Mert olyan nagy pofont kapott.
Aztán belökték a sarokba,
Ott folytatták szépen sorba’.
Másnap a pórul járt szólni sem mert
Csak annyit mondott: „Valaki megvert…”
A neveket már nem mondta:
Félt, hogy megverik még ma.
III. Rész
A faluban a hír
Nem sokáig volt hír.
Elfeledte azt már mindenki,
Hogy ki volt az a két valaki.
Több hónapja annak már,
S tudták ők, hogy azért kár.
Mert hát ugye bunki nincs,
S nekik ez volt a legnagyobb kincs.
A Gabi körme is csak nő,
De a kúton a kő
Megtartja az emléket.
Ha sírás mellett is, de megtartja.
Tartályában a visszhang
Sírás, kiáltás és a rang…
A rang, ami megmutatja az olvasónak,
Hogy ők kik és mik voltak.
Ők voltak a nagy harcosok;
Vívók és világhírű bajnokok.
Ők voltak a gyerekek;
Egyszóval csodagyerekek.
Ők voltak az „istenek”,
Játékos kedvű, szelíd gyerekek.
Ők voltak az uralkodók
Azon a területen, melyen a TSZ hatalmaskodott.
Ők voltak a katonák,
Kik védték a hazát.
Ők voltak a felfedezők,
Mint Kolumbusz és a nagy „Ő”-k.
Ők voltak a favágók,
A májusfavágók.
Ők voltak azok,
Akik megmutatták, hogy vagyok.
Ők voltak az emberek,
Kiket nem kezeltek,
Mert azt hitték: „Csak gyerekek
Buták, mint a többiek, hisz gyerekek!”
Hát tudja meg a világ,
Nemcsak gyerekek voltak azok,
Nemcsak egy letört ág
Kikre mindenki kaffog.
Sokkal többek voltak annál,
S volt nekik egy titkuk is,
Melyet senki más nem ért meg az embervilágnál,
Csak ők, csak ők, csakis.
S emléküket csak egy kút őrzi,
Melynek teteje félre van húzva;
Mely a vért szárítva őrzi
A világ szeme láttára.
(Kelt Barcson, 1995 őszén, 11 éves koromban.)
