A karoly kehrer felhasználó összes verse >>>
szenvedely nelkul
Szenvedély nélkül
Szenvedély nélkül csak a tényre
Emlékezzünk, egy nemzedékre,
Kik kezükben fegyverrel mondtak nemet,
Hogy hiába szenvedtek, nem lehet!
Szenvedély nélkül csak a tényre,
De emlékezzünk párszáz magyar gyerekre,
Kik semmitől se félve támadtak szovjet tankokat.
Kiknek utolsó jajszavát lánctalpak alatt
Ágyuk dübörgése nyomta el.
Szenvedély nélkül csak a tényre
Emlékezzünk, hogy a leomló falak alatt,
Talán anyját hívta egy másik haldokló kamasz.
Talán egy kislányról álmodott,
S a simogató lánykezek helyett,
Csak a szél borzolja a sírján a füvet.
Emlékezzünk a másik pár ezerre,
Börtönök sápadt lakóira, kiket
Kongó folyosók labirintusán át vezettek el
A nemlétbe egy ítélettel.
S ha van még erőnk, bátorságunk, én hiszem,
Csak egy pillanatra legyünk ott,
S szenvedély nélkül, megadással
Gondoljuk el mit jelentett
A vasajtó mögött himbálódzó kádári kötélhurok.
Nem kell szenvedély, elég a tény,
Ha látjuk szemükben hogy huny ki a fény,
Testüket hogy vetik a jeltelen gödörbe,
S hogy próbálják a vörös hazaárulók
Titkolni a nemzetgyilkosságot mindörökre.
[Budapest – Katonai börtön, Fő utca, 1959]
Bocsássatok meg az ellenünk vétkezőknek…
Tizenhét éves lettem én,
S nem rémálom, de szörnyű tény,
Börtönbe zártak, s legott
Megszíjaztak, mint egy állatot.
A szíjazás egy újabb vívmány,
Mert Kádár humánuma tiltja, hogy egy gyermeket
Vasbilincsbe verve cipeljenek a tárgyalásra,
Nehogy a látvány néphatalmunk aláássa.
Húsz gyermek áll csendben a sorban,
Bali a bíró, a sánta féreg,
Két bólints, a nép nevében
Majd ők ítélnek,
S pár riadt ügyvéd egy csomóban.
Tőlem jobbra kettő felnőtt,
Egyet sosem láttam,
Cherven Arisztid,
Fővádlottnak tette meg az állam.
Nevét a Markóban tanultam
Egy húgyszagú bűzös reggel, mikor
Rothadt kenyeret adtak egy papírköteggel.
Vádirat szólt a fejléc
Cherven és társai ügyében,
Hogy került ügyembe elmesélem.
Látom ma is a Kontit,
A kihallgató rám ugat:
„Melyik tanárod volt a példaképed,
Te mocsok fasiszta söpredék?”
„Az igazgatóm” – dadogtam,
S ő felnevet: „Elég.”
Másnap főnöke magyarázza ütve-verve,
Fiatal vagyok még a tiszteletre,
Vezetni egy szervezkedést az állam ellen,
Melyet a szovjet támogat.
S aztán lázasan nevek közt válogat.
„Cherven” – derül fel bárgyú arca, –
„S ráadásul Arisztid, az igazgatód sógora,
Boldog lesz a Népszabadság,
Ha a fejlécen e nevet lehozzák.”
„A tanárod, ő volt a vezéred!”
S hogy elhiggyem, pincébe zárnak,
Hol villany és kübli nincsen,
A húgy szemem marja,
Ürülék bűze fojtogat.
Később tanulom, itt nevelték Tanáromat,
Amint olvasom a jegyzőkönyveket,
Ahogy elsorolja a rémes bűnöket:
Függetlenség, semlegesség, demokrácia.
Ne merje álmodni a magyar pária!
A tárgyalásra hitem kihalt,
Emberségem – ha volt – visszatért.
Hiába üvölt az ügyész recsegve,
Mocskos szájából öklendezve a Szózatot,
Köszönöm, sose láttam Chervent,
S ha kell, inkább meghalok.
Későn, mert tízezer oldal koholmány,
Dicsőségedre Kádár-kormány,
Bizonyítja bűnösségüket,
S a tény, hogy pár átkozott diák
Tényleg szervezkedett.
Tizenkét év jár a példaképnek,
Nyolc Chervennek, ennyit a nevének,
Én mindössze csak négyet kapok,
Mivel a fővádlott már nem én vagyok.
Kérem a kettőt, ha még élnek,
És Gyurkát, kit harmadikként elítéltek,
Felejtsék el a szörnyű börtönéveket,
S bocsássanak meg nekem, ki ellenük vétkezett.
[Budapest – Gyűjtő fogház, 1961]
Emlékezetből
Az ég közel van, ott leng fejem felett.
Üzenete nyomasztó szeptemberi szellő,
S mint tépett fekete gyászlepel,
Borít be mindent néhány rongyos felhő.
Halott avar zörög léptem nyomán.
Sír, hogy szomorú halálán miért taposom.
Sírnék én is e szeptemberi ég alatt,
Hogy ez őszi elmúlásból én is
Csak a részemet kapom.
[Budapest, 1961]
Elszállt az álom
Egy csodás szépasszonyról álmodtam ma éjjel,
Összesimult testünk égő szenvedéllyel,
Érzelmeink titkát félénken először keresve.
De elszállt ez az álom,
Az álmom, hogy hogyan telt el
Ez a felejthetetlen, jövőbeli csendes este.
[Budapest, 1963]
A kovácsműhelyben
Cseng az üllő, izzik a vas,
Égő fényt vet szikrahányása
Izzadságtól nedves, gyöngyöző arcára.
Emberkéznek enged a nyers anyag,
A vashoz verejték és a felsebzett tenyérből vér tapad.
Cseng az üllő, izzik a vas,
A görcsbe ránduló fáradt izmokat
Mozgatja az akarat.
A kalapács csengő ritmusa megmarad.
Fájón ránduló izmok, izzó vas,
Kihűlt gőz és verejték szaga,
Nem tiszta, de csodás - az alkotás otthona.
[Budapest, 1965]
“Dunának, Oltnak egy a hangja*”?
Halotti csendben fojtott sikoly,
Erdélyben tort ül az őrület,
Freccsen a vér és csont törik,
Magyar szóért a magyart ölik.
Fenyvesek között bujkál a szél hangtalan,
Dögkeselyű repked a Kárpátok felett,
Erdélyben tort ül az őrület.
Vörös az ég, vértől vörös az Olt vize,
Vörös rongy a zászló Erdély felett,
Vörös csizmák taposnak szét magyar gyermeket,
Tort ül a kommunista nemzetgyilkos őrület.
Csaucseszku arcán torz vigyor,
Mikor vér freccsen és csont törik,
Ahogy a menekülő székelyt lövik.
“Dunának, Oltnak egy a hangja”
Harsogva dübörgi: ne tovább!
Fegyverek után kiáltanak a fenyvesek:
Mentsétek meg e földre sújtott nemzetet!
Hogy ne üljön tort Hargitán az őrület,
Kérdezem: Fegyvert ki fog, ki jön velem?
[Budapest, 1967]
*Ady Endre: Magyar jakobinus dala
