A Varga István felhasználó összes verse >>>
Ahogy állok
Még kormosak a hegyek.
Alig dereng.
Méregzöld az erdő, bokor, buja gyom.
Hűvös fuvallat vesz körül,
Ahogy állok a nedves fűben.
Állok e kedves földanya testen.
Riadt madárként ver szívem,
Rád gondolok, magyar táj.
Vándor lelkem megremeg,
Mikor az időre gondolok.
Véres zivatarok, pillanat emberek.
Koronás fejek közt nehéz sorsú életek.
Síppal, dobbal, lóháton jöttünk,
Nyár éjszakán kumisztól részegedtünk.
Ráordítottunk a gyermekjövőre,
Kicsaptuk lovaink idegen legelőre.
Nem várt már vissza a vén sztyeppe,
Nem volt otthonunk
Csak nemezből rakott hazánk.
Jó lovunk, barmaink, kedves kutyánk.
Idegent szívvel fogadtunk.
Idegenek voltunk, maradtunk.
Sírva, vigadva, nyögve harsogtunk,
Századokon át csak halált arattunk.
Vetettünk jajszóval, fakérget ehettünk.
Mások jártak nyomunkba,
Idegenek előttünk.
Testvéreinket emésztette a múlt.
Minden vigasz hamvába hullt.
A kárpátok alatt megállt lábunk.
Majd panasszal, perrel rontottunk az Istenre.
Feledve mindent, mindent elfeledve.
Sírva mondtuk Muhit, Mohácsot, várt a Don medre.
Sólyomszárnyakon álmodtunk egymást hitegetve.
Maradtunk, itt maradtunk, a halállal háltunk.
A Világügyelőből kis törzsfőnököt csináltunk.
Messzire vitt, űzött nyughatatlan kedvünk.
Kerestünk békénk, mindent megkerestünk.
Eljutottunk a világ vizein túl.
Üveghegyen, Óperencián túl.
De itt a hazában mi voltunk a pajzs.
Ezer csapás után is szívós a magyar.
Dózsa, Verbőczi, Kossuth és Rajk…
Csökönyös, konok a megyeri faj.
Földanyám, e mérleget készítettem.
Súllyal benned, a te testedben.
Ezerszer átkozott igaz ember lelke.
Teste benned, lelke a mennyekbe.
Lenézek az előttem lévő gyomra.
S csordultig telik sóhajjal a lelkem,
Ahogy állok kint a nedves fűben.
