Meghalt Reményi József Tamás

“Én minden Mozgóval kapcsolatos megnyilatkozásomat azzal kezdem: nagy szerencsém, hogy a laphoz felvettek, de ha Pándi Pál nem igazolja, hogy én megbízható ember vagyok, nem kerültem volna a Mozgóba. És épp ez az egészben a csoda: hogy miként radikalizálódott ez a nemzedék öt, hat, tíz év alatt, és hogyan talált rá egyre inkább a saját identitására. Ha mindezeket nem beszéljük el, akkor hazudunk. Mindig nevetnem kell, amikor Szigethy Gábor kis visszaemlékezéseit olvasom a Kortársban. Úgy beszél, mintha nem is lett volna főszerkesztő-helyettes soha életében Pándi Pál lapjánál (különösen sokat köszönhettem neki pályakezdőként). Miért nem lehet egyszer szembenézni azzal, hogy honnan kerültünk elő? Ha ez nem történik meg, a 60-as, 70-es évekről nem is tudunk beszélni.

Szerettem az apaságot. Szerencsére még a mozgós korszak elé esett, és így sokkal több időm maradt a kicsikre. Az is megadatott nekem, hogy etethettem őket. Mind a két gyereknél kevés volt a feleségem teje. A halálosan kimerült anya helyett a kora hajnali órákban én tartottam a cumisüveget a fiúknak. Életre szóló élmény, ahogy viszem az üveget, és üldögélek a félhomályban vagy a sötétben egy fotelben…

Az a legfontosabb, hogy mi az, ami szövegként megállja a helyét, akár még akkor is, amikor mi már rég nem élünk. Azt kell néznem, hogy az az alkotás jelen megítélésem szerint mit ér. És ez sokszor azzal a sajátos döntéssel is jár, hogy bizony egy-egy művet meg kell védenünk a szerzőjétől.

Mondták ezt fordítva is: Reményi, mint reménnyel teli. Aki udvarolni akart nekem, az inkább ezt mondta. Nincs nagy jelentősége ennek. Annál inkább van a második keresztnevemnek, a Tamásnak. A háromnevűséget nem igazán szeretem, mert hosszú és körülményes. Ugyanakkor vállalom, és örülök neki, hogy Tarján Tamás emléke így velem is tovább él: egyetemi csoporttársaként, vele együtt kezdő kritikusként, barátjaként vettem föl szerzői névként én is a Tamást, megkülönböztetésül akkoriban az itt-ott publikáló apámtól.

Én gyakorlatilag anyámmal nőttem föl. Bizonyos feminin jegyeket is ennek köszönhetek. Az apaképemben ugyan volt felnézés, megbecsülés, eleinte tisztelet, ugyanakkor egyre fokozódó indulat is. Hogyan lehet úgy bánni egy emberrel, ahogy ő tette anyámmal? Ez felháborított, mélységesen taszított. Sajnáltam anyámat, és amennyire lehetett, kitartottam mellette. Szerettük egymást. De azt is éreztem, hogy apám mennyire esendő.

Vidáman harsogtuk, hogy „minden rohadt reakciós lógni fog”,[2] és közben egyáltalán nem gondolkoztunk el azon, mit jelent a „reakciós” szó, kiket akarunk mi fölkötni, egyáltalán hogy gyilkolni akarnánk. Csak énekeltük, mert nagyon vidám dal volt. Mentem olyan KISZ-táborba, ahol Kovács András, a későbbi filozófus volt a mentorom. Mentünk az éjszakában a Séd-hídján, és üvöltöttük a mozgalmi dalokat. Nem is gondolkodtunk el az egészen. Sok dologról fogalmunk sem volt. Az, hogy ’45 felszabadulás volt, nemhogy meg sem kérdőjeleződött, hanem föl sem merült, hogy ezen egyáltalán el kellene gondolkodni. De mindeközben a szüleim a gimnáziumban latin nyelvi osztályba írattak, a latinos műveltség alapjainak együtt kellett szerepelniük az orosz nyelvi tagozatos anyaggal.

A Fradi-drukkerségbe szenvedélyesen vetettem bele magam, a legmaradandóbb „együtt töltött szezonunk” (Tarján Tamással) az 1975–76-os volt, ekkor nyert újra hosszú idő után bajnokságot a Hajdú – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó II., Magyar összetételű csapat. Szerintem a Nyilasi, Ebedli, Mucha hármas a Fradi-fedezetsorok egyik legjobbika lehetett. Az biztos, hogy azóta nem volt ilyen jó fedezetsor, pláne csupa magyarokból. Az utolsó fordulóban Zalaegerszegen ünnepeltük a bajnoki címet (Kerék Péter kedvesének a bátyja vitt el minket a Trabantjával).

Mondjuk úgy, helyes fiú voltam, és a lányok szerettek. Ugyanakkor rendkívül gátlásos voltam. Orcsik Roland egy előadáson azt találta mondani, hogy annak idején szexidolnak számítottam, mert neki ezt mondták a kortársaim. Pedig én már attól boldog voltam, ha egy lánynak megfoghattam a kezét. Nem csajoztam végig a fiatalkoromat, noha nyilván kívülről úgy látszott, hogy mást se csinálok. Nem jártam a Balatonra az NDK-s csajok miatt. Majdhogynem egy olyan álomvilágban éltem, ahol csak az angyaloknak jutott hely, hús-vér nőknek nem. A nőkkel bánni csak jóval később tanultam meg. Nem szerettem az idősebb nőket, akik bevezethettek volna a rejtelmekbe. Az ártatlan szemű leánykákat szerettem, akikkel legfeljebb a csókolózásig jut el az ember, és eljár velük valahová táncolni. Nem voltam igazán férfi még huszonöt éves koromban sem, pedig akkor született az első fiam.”

Reményi Jóska azon nagyon kevés ismerőseim közé tartozik, akiről ötven év ismeretség, jó viszony, közös munka emlékeinek alapján soha nem tudtam nem hogy rosszat, de még csak kellemetlent sem gondolni – az ő rendületlen jó kedélye, mértéktartó, de szigorú ítéletalkotása, határozott és jól megalapozottan kicsiszolt ízlése, munkálkodásának sokoldalúsága, felelősségtudata, tartása és kitartása, amióta csak megismertem, folyamatosan újra és újra örömteli elismerésre sarkall, aminek alapján csak az kívánhatom, igaz szeretettel: bárha mindvégig, megszakítások és akadályoztatások nélkül, komoly, s meghatározó funkcióban és státuszban fejthette volna ki alkotói és szervezői, szerkesztői tevékenységét (úgy, ahogyan a Mozgó Világnál, a rádióban, a Magyar Naplónál tette) – s bárha a továbbiakban is még sokáig s erős hatással éreztethetné az irodalmi élettel, milyen is lehet egy igazi irodalmár… Éljen hát soká Reményi József Tamás! (Margócsy István)

Szerencsések vagyunk, ha megadatik a szakmánkban néhány viszonyítási pont, úgynevezett origó, értsd: alapember, akit sokféle képessége és tulajdonsága nyomán afféle példaképnek tekinthetünk. Szerkesztőt ritkán emel az irodalom ilyen magasságokba, nem kap például Osvát Ernőről elnevezett díjat, szerényen meghúzódik az impresszumban, és ha szerencséje van, bekerül az irodalomtörténet egy-egy lábjegyzetébe, de arra inkább majd a gyerekei lehetnek büszkék.

Reményi József Tamás ilyen alapemberünk – és ez a mi itt és most is megtapasztalható szerencsénk. Hogy immáron betöltötte a hetvenet, nem azért tűnik hihetetlennek, mert ez a halkszavú, bölcs ember ma is egy kamasz fiú mosolyával képes lelkesült és elmélyült kiselőadást tartani az elmúlt száz év kisebb-nagyobb jelentőségű szerzőiről (valamint folyami hajókról, földművelési technikákról etc.), hanem mert a szerkesztői-kritikusi kíváncsisága mit sem apadt az évtizedek elmúltával. Nagyívű szerkesztői pálya az övé, amiben benne van a Kritika, a Mozgó Világ, a Filmvilág, a régi Magyar Napló, a Magyar Rádió szép emlékű Irodalmi Újságja és a Palatinus Kiadó – a nevelődés, a nevelés és a gründolás. Ha mindezek után nyugdíjba vonulna, akkor is sokat köszönhetnénk neki. És ha már ezzel a névvel mégsem színésznek állt, bár komédiás hajlamait minden bizonnyal kiélte a paródiák írása közben, itt van nekünk ma is, hogy szövegek és szerzők gondozója legyen, hogy akár a közelmúlt irodalmáról, akár a legújabban jelentkező írókról beszélgessünk, s itt van nekünk azért is, hogy egy kicsit otthonosabban érezhessük magunkat olykor fáradságosnak tűnő irodalmista életünkben. (Nagy Boglárka)

A Kőszívű ember II. -ben, ha ausgetippelt én rendezném, és adna rá zsetont a Filmalap, ő játszaná az elvénült  Baradlay Richárdot. Nyári nagyvakáció, minden mehet, már régen embert faragott a Palvicz Ottó fiából. Örök negyvennyolcas, akárhány vereség után egyenes derékkal a nyeregben, pedig Széchenyit mindig többre becsülte Kossuthnál. Honvédtiszt,  hófehér díszegyenruhában, Világos után – éjjeli lepkét bódít szivarfüsttel, mert a közügyektől el van tiltva, mint a többi, épp csak föl nem akasztott bajtársa. Takarékosan végigszívni bukott forradalmat, levert szabadságharcot, Bach-korszakot, kiegyezést, kecskeszarcigarettát, mindent ebben a „kiherélt, ősi területeitől megfosztott országban”.  Ha ő adja az őrséget, nyugodtan elalhatsz a tábortűz mellett. Van egy közös képünk egy élettel korábbról, ha erősen behunyom a szemem, látom, elő se kell hívni.  Ülünk a régi Magyar Napló szerkesztőségében, még színesben is majdnem feketén, két magyar összehajol, pont elégre nyitott műhely, éppen nevetünk valamin. „Szeretnél – mondta Merkúr –, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot.” Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: „Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig (jav:) legyen vele a nevetés.”  Édes, öreg barátom, Isten éltessen. (Németh Gábor)

Forrás: litera.hu