Koszorús költő

Belgiumban létrehozták a koszorús költő intézményét azzal a megoldhatatlannak tűnő feladattal, hogy építsen hidat az ország két elkülönülő kulturális közössége, a vallonok és a flamandok között. A címet elsőként két évig Charles Ducal flamand költő viseli.

Az 1952-ben Leuvenben született szerzőt az egyik legjelentősebb holland (flamand) költőként tartják számon, noha szűkebb hazájában, Flandriában csak kevéssé ismeri a szélesebb közönség.

Míg betölti a nemzeti költő tisztségét, Ducalnak évente legkevesebb hat olyan költeménnyel kell előállnia, amely a kétkultúrájú Belgium belső konfliktusaival foglalkozik, és felolvasásokat is kell tartania a „nyelvi határ mindkét oldalán”. Legelső művét beiktatása alkalmából január 29-én Brüsszelben mutatja be.

„Mi flamandok ismerjük az angol vagy olasz költőket, de gyakran semmit sem tudunk Brüsszel és Vallónia gazdag irodalmáról” – hangsúlyozta Carl De Strycker, a koszorús költő intézményének belgiumi bevezetését kezdeményező irodalmi szervezetek egyikének, a Gand-i Költészeti Központnak a vezetője.

Charles Ducal 2016-ban egy frankofón költőnek adja át a nemzeti költő titulusát. A koszorús költők műveit lefordítják az ország mindhárom hivatalos nyelvére, franciára, flamandra (holland) és németre.

A www.poetelaureat.be honlapon hamarosan a lakosság is segítheti ötletekkel a mindenkori koszorús költőt küldetése teljesítésében.

A koszorús (egyes országokban ma: nemzeti vagy udvari) költő intézménye a római birodalom idejére nyúlik vissza, Itáliában a 13. századig volt szokásban. Nagy-Britanniában a 17. század óta ítélik oda a címet, az 1999-ben kinevezett Andrew Motion például a 2001. szeptember 11-i terrortámadásról és az anyakirálynő haláláról is írt verset.

Az Egyesült Államokban 1937, Hollandiában 2000 óta létezik a „nemzeti költő” intézménye. Belgiumnak eddig csak egyszer volt nemzeti költője, a 20. század elején Emile Verhaeren, a franciaajkú nagy flamand költő személyében.

(forrás: MTI)