Connect with us

Illyés és az identitástudat

Néha nehéz saját identitásunkat meghatározni. Külső nyomások, külsőségek, felfújt kifejezések, rigmusok és jól csengő rímek, ritmusok üldöznek és kiáltanak égbe árulást, ha nem sodródunk az árral. Álljon itt most két olyan naplójegyzet, ami akár ma is születhetne, ha volnának még sokan, akik európaiként is tudnak gondolkodni magyarságuk mellett. Illyés Gyula tollából…



November 22.

Sokat utaztam, de soha nem szerettem utazni. Ha nem visznek, vagy nem kényszerítenek, már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt nekem már a falu. Ozora is. „Csak tapasztald ki azokat a kathólikusokat”, mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek.
A legnagyobb úti távolság természetesen ma is a Rácegres-Ozora közötti. Ennek szédületéből kapok ízelítőt, valahányszor a körülmények végül mégis útra kényszerítenek.

Úgy álltam rá erre az útra, hogy nem hittem benne. A rom-Pestből (és a rom pusztából) még egyszer Zürich. Genf, Párizs? A rom jelenből még egyszer vissza a lebombázhatatlan ifjúságba? Amikor a lehetőség híre eljutott hozzám, azzal, hogy adjak rögtön nyolc igazolvány-fényképet, első gondolatom az volt: mindebből csak a fényképésznek lesz haszna, ha ugyan az egész nem valamelyik munkátlan fényképész ügyes ötlete. A svájciak szíves meghívását azért fogadtam el, mert nem hittem benne, s ez volt a legegyszerűbb, hogy elvessem a gondját. Már az elhatározás gondját is, hogy menjek-e, vagy ne menjek, ami már az utazás szorongó érzéseihez tartozik. Útlevél, vízum, négyféle átutazási engedély – mindebben egy lépést sem kellett tennem, nem is tettem volna. Minden meglepő gyorsan elkészült, s engem kötött a szavam. Komoly elhatározás most már a visszalépéshez kellett volna. De miért lépjek vissza? Legyen meg a körülmények akarata. Csip-csup dolgokban dönteni, ez már a veszéllyel határos; elhatározó erőkészletét a férfi a nagy ügyekre tartogassa. Egyszóval ezúttal is úgy mentem, hogy tulajdonképpen vittek. Ez a legjobb lelkiállapot a megfigyelésre, az úti szemlélődésre.

A búcsú persze a két-háromszáz év előtti búcsúzásokra emlékeztetett, azokra, amidőn a csutorával, fustéllyal és tarisznyával fölszerelt gazdát veszélyes erdők és ingoványok, bizonytalan révek és hidak, kiszámíthatatlan indulatú városbírák, várurak és másnapok várták. Háznépem – szemében könnyel és bátorságomnak szóló áhitattal egy álló hétig készítette elemózsiámat és izsákomat. Bár nem írásban, de megtettem végrendelkezésemet. Nem egyedül keltem útra. Indulni kész kocsink előtt a hitvesek egész karéja szorongott szemükben a könnynek és áhítatnak ugyanazzal a csillogásával. A kulacsokon és batyukon és a különböző takaró alkalmatosságokon átlépve, szokásom ellenére magam is az ablakba álltam, fustélytalanul ugyan, de melegen a meghatottságtól. Amidőn az indóházat elhagytuk: ki tudja, mennyi időre (milyen terra incogniták és Óperenciák felé! „Vigyázzatok egymásra” – kiáltották még utoljára a nők, igen helyesen föltételezve, hogy azok, akik itthon egymás nyakát is elharapták volna, ott kinn életüket is odaadják egymásért. Nyolcan voltunk. Ennyien talán már Bulcsu korában is nekivágtak magyarok.

Nyugtalanság csak egyszer fogott el bennünket: éjfél felé a nyílt pályán megállt, és hosszan vesztegelt a vonat, egy frissen összetákolt hadi hídon, épp az Óperencia, az Ober Enns fölött! Ez az amerikai zóna kezdete vagy vége. A vizsgálat azonban itt sem volt más, mint másutt: őszintén szólva itt is a formaság formasága volt. A katonák láthatóan unják már Európa-szerte a hivatalok fontoskodását. Rengeteg papírunkba, amely keblünket valóságosan is, képletesen is duzzasztotta, utoljára az osztrák határ előtt nézett bele tüzetesebben egy üdítően udvarias, de mégis megközelíthetetlenül kimért magyar tisztviselő. A többiek, a különféle hadseregek egyenruhásai? Hovatovább szinte sértő volt, hogy nagy hírű igazolványainkat, pecsétjeinket és ide-oda ragasztott bélyegeinket még csak kíváncsiságra sem méltatták „Yes! Da! Gut! Oui!” – mondták legyintve, ahogy villanylámpáik fényére papírkötegeinket előmarkolásztuk. Akár egy mázsa briliánsot, akár egy élő süldőt kivihettünk volna. Még iszákjaimat sem kellett kibontatnunk. A vonathoz, amelybe a kalandos magyarok elszántságával léptünk be, étkezőkocsit is csatoltak, s a svájci vendégszeretet ebéd- és vacsorajegyről is gondoskodott. Kint eső és hó, késő ősz és kora tél váltakozott aszerint, milyen magasságra emelkedtünk. Gondunk emiatt, hogy milyen mértékben szellőztessük a túlfűtött fülkét. Életemben nem utaztam ilyen kényelmesen nyugatra.

Amíg a világ hozzá nem ér, az ember a saját hazája légkörében utazik, abban az esendő kis szappanbuborékban. A kis fülke, melyet szinűltig a mi csomagjaink töltenek meg, még a Brenner tövében is egy darab Magyarország, egy hosszabbra nyúlt vitaéjszaka valamelyikünk lakásán vagy valamelyik hazai szervezetben. Vagy a régi Centrálban… Azzal a különbséggel, hogy bármennyire nekiélesedik az eszmecsere, itt senki sem ugorhat fel az asztaltól (ami otthon nemegyszer megesett), hogy kalapját is mintegy vélt igazát is felkapva, kirohanjon az éjszakába. Az urbánus és népies vitát (mert a szappanbuborékban is ez forog) persze egy harminchat órás vitaéjszaka sem dönti el. Az sem, hogy egyedül vagyok, akibe a népiességnek szánt minden nyilat bele lehet lőni. Ahogy ilyenkor történni szokott, már nemcsak magamért kell felelnem, hanem mindazokért s mindazok minden szaváért és cselekedetéért, akiknek hacsak egy gondolata is (a célja!) azonos az enyémmel. Hol Veressel, hol Kováccsal, hol Némethtel, hol Erdeivel gyúratok össze egy célbabává. Tetszik ez a szimultán sakkjátszma, ez a hatványra emelt Szentháromság, amelynek most ajkammal kellene nyilatkoznia Valéryről és a búzaáráról, a lánckereskedelemről és a középkori céhekről, elevenekről és holtakról. Így – mégiscsak nyilatkozva – látom magam is legvilágosabban, miben különbözöm én a többiektől, s miben különböznek azok egymástól. A játszma nem könnyű. Márai ül velem szemben, olyan remek kibicek gyűrűjében, mint Ferenczy Béni, Pátzay, Czóbel, Cs. Szabó, Szücs, Szőnyi… S mégis milyen könnyű volna a játszma, ha csak érvek és tények hűvös játékszabályain futhatna, indulat és szenvedély, vagyis személyes rész (mondjuk, személyes tapasztalat) nélkül! De így gondolatok és eszmék helyett emlékek és remények csatáznak, egy-két sivárrá taposott közhely porondján. S e porondról, amely már cirkuszi körnek is ócska, nincs kitörés, talán épp a hallgatóság sűrű gyűrűsora miatt, amely tud hatni és zárni láthatatlanul is. Befejezte-e hivatását a polgárság? De mi egyáltalában a polgárság? Jogos-e a polgárság létalapja, mondjuk, a kereskedői haszon? Már hogyne volna jogos, ha tisztes! Már hogyne volna jogos!

Valamikor majdnem a katona kockázatáért járt: karddal és találékonysággal kellett meghozni Kínából a selymet, a Hortobágyról a barmot! Hol a kockázat ma ott, ahol már csak puszta árukiosztásról vagy elosztásról lehet szó? S különben is, milyen tisztes az a haszon, amikor egy putriország fölé egy vékony réteg életét párizsi, sőt londoni szintre tudta (s szeretné)emelni, amely ugyan szemre szép csillogás, valójában azonban dermesztő jégpáncél? Hol van itt az élet egészséges kerengetése, amelyről egy-egy vezető osztály megismerszik? Ez a történelmi emelkedés útja! A kultúra megvédése és továbbadása! Emelni népet csak alulról lehet! Ami pedig azt a kultúrát illeti!… Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását (a személyi részt) annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak képzelete alkotta – várfokán, mialatt a falak alján a képzelete nemesítette táborban zajosan folyik már nem is az áru-, hanem a lélekcsere, de az is a láncolás legvigasztalanabb szabályai szerint. A konokság elcsüggeszt. De minden hűség megindít: saját hűségemre sarkall. A közhelyek kártyacsattogásaival semmit sem oldunk meg, de valamit mégis nyerünk, méghozzá – úgy érzem – mind a ketten. Oldódik a feszültség, amely az utóbbi években őt régi ismerőseivel szemben is megmerevítette. Ha írói ellentétig oldódik, akkor már valami elkerülhetetlen együttműködést is jelent. Jó műre törve a jó író csak jó útra érhet. Akarata ellenére is, mondják a marxisták. Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve az – Egy polgár vallomásai? Én. A szavak kemények, de a hangulat már-már annak a hajdani erdélyi útnak levegőjére emlékeztet, amelynek Cs. Szabó szegődött jegyző diákjává. Tolja homlokára szemüvegét, és jegyezget most is, biztatóan kaján pillantást lövellve orráig emelt füzetecskéje mögül. Ha valóban ezt jegyzi, van mit jegyeznie. Pátzayval, Szőnyivel is lezajlik egy játszma, képzőművészetünk jellegének magyarosságáról vagy nemzetköziségéről, s általában a népek szépségeszményképéről. Valahogy az ördög tudja, hogy – a Parasztpártot ezért is terheli felelősség. Húzódhattam vissza a politikától, megvíva kísértésével még a pusztában is, a politika – akár a görög elé a halál – elémbe áll, mintegy találkozóra vár mindenütt: mindenben politika rejtezik. Hogy lehet mégis parancsát követni, amelyben a legnyomósabb hangsúly az, hogy: erkölcsi parancs is? Úgy, hogy megmaradsz mindvégig annak, ami a politika előtt voltál, annak, ami ép a politika felé kényszerített; úgy, hogy csak politikus, vagyis „igazi” politikus mégsem leszel. Úgy, hogy megőrzöd eszményeidet, tisztán, karnyújtásnyira. Úgy, hogy épp a legnehezebb birkózásra újra és újra be tudd kenni magad ezzel a tiszta olajjal. S úgy, hogy legyen hova visszalépned minden percben a politikától; ne a porond éltesse a lelkedet; még kevésbé testedet, persze: mert a porond végül a legjobb gladiátort is bohócnak szerződteti. S a visszavonulási hely? Nem Antonius nagybirtoka persze, nem is Venizelosz bankbetétje. Az, ami Cincinnatusnak a szántó, Montaigne-nak a könyvtárszoba, Petőfinek a költészet. Van választék, kinek-kinek képessége szerint. Ha pedig holmi istenként, a politika mindenütt jelen van, ezek a helyek az ő szentélyei: akkor érzed, ha ismét kilépsz belőlük.

Ezeket gondolom, miközben vitatársaim erélyes lábdobbantására magam is szorgalmasan taposom az utolsó fűszálat is a közhelyen, amelyet pedig – emlékezve a kifejezés eredeti jelentésére – holmi falusi közrétként nemcsak üdén sarjadónak, hanem még virágosnak is szeretnék. De hol vagyunk még mi (a magyar társadalom) az árnyalatok jogától, azaz megint csak a demokráciától! Mosolyogva figyelem, amint ahelyett hogy a magam nevében beszéljek a parasztság ügyében, odaszorulok, hogy a magam mondandóját is a parasztság nevében mondjam, azaz mégiscsak ajakává szegődjek annak a tán ezredik hatványra emelt Szentháromságnak, amelyben pedig az én részemet csak – mindig is így kívántam – a legbonyolultabb köbgyökvonással lehetne meghatározni. Már-már valóban „nyilatkozom”, de úgy, hogy nemcsak Cs. Szabó jegyezhetné – fényképész-pillantásával szeme elé emelt füzetkészüléke mögül -, hanem egy újságíró is. A parasztság nem ellensége a kultúrának és a civilizáció terén is arányos elosztást – mintegy szellemi földosztást – óhajt. Operaházunkbancsizmás és papucsos látogatóval ugyan nemigen találkozhatni; ám – hogy csak e példával éljünk – ennek ellenére sem kívánjuk e neves intézet s a hozzá hasonlók megszüntetését, jóllehet azok költségvetésének nagyrészt a parasztok zsebéből folyó évi tizenhárommillió forintja valamivel megelőzi népművelésünkét is. Parasztságunk e téren is csak némi arányt óhajt, mondjuk a zsöllyeárak felemelését a bakancsárak emelése helyett. Ha pedig ez másképp nem megy, mivel hogy ez Londonban is így van, parasztságunk azt feleli, hogy azok, akik a mezítlábasok földjén is rögtön londoni szintre tartanak igényt, húzódjanak az arányosítás rövid évtizedeire Londonba.

Így visszük a magyar világot, szinte a szardíniásdobozok légmentességével egész Innsbruckig. Egyórás veszteglés, gémberedésoldó séta a vonat hosszán. Borostás, földarcú kis ember merül föl szinte a földből; szeme, mozgása mint az egéré. Magyar. „Hova megy ez a vonat, hol a határ, milyen a vizsgálat?” Mocskos keze fázósan hajtogatja alvatlan arca mellé bundája kopott prémjét. De ujja tele aranygyűrűvel, csuklóján is arany az óra és a karkötő. Mégis külföldön vagyunk itt már sért az ilyen magyar. A szomszédos fülke ablakából veszprémi tájszólás bugyog ki. Egy kisebb törzsnyi család, útban Amerikába, az értük jött családfő vezetésével. A Keletin még holmi irigység övezte őket, itt már a szánalom: örökre elmennek, ennyivel is kevesebb a magyar.

November 26.

Az első komoly élmény, amin rajtakapom magam. Szégyenkezem. Itt ezek közt a kevert genfiek közt igazán nekiengedhetném a francia szavakat még az én barbár garatomnak is, de kerülöm a szót. Restellném, ha megtudnák, hogy idegen vagyok. Szeretnék észrevétlenül belelapulni a bennszülöttek közé, vagy ha egyedül vagyok, hát a fák törzsébe, a falakba. Dolgozom ebben a Canonica nevű szörnyű kávéházban, s a pincérlány siettében elkiáltja a zsúfolt asztalok fölött, franciául persze:
– A telefonhoz hívják… hogy is csak…
És kimond valami szógörgeteget, amely csak az én nevem lehet, már úgy, ahogy hallomás után egy csicsergő kis francia száj elismételheti.

Nem jelentkezem, sőt pirulva fejem is lehajtom; szó szerint lesülne képemről a bőr, ha a kíváncsian emelkedő tekintetek előtt nekem kellene azonosulnom a külföldivel, a gyanús jöttmenttel, az „idegen”-nel! Nem vagyok azonos vele. A pirulás nem a svájciaknak szól, hanem Európának. Abban a hiszemben vagyok, hogy a hajdani Európa egy kis csücskén ülök, azon a képzeletbeli Araráton, amelyen már nem fajták, hanem emberek éltek, s ha mégis volt fajtájuk, arra csak ez a szó illett: európai. Nem azt restellem, hogy magyar vagyok,hanem azt, hogy idegen, még mindig, vagy újra; idegenje annak az araráttá zsugorodott hajdani birodalomnak. E pillanatban minden fajtát karikatúrának érzek. Lapos szemem és rettenetes vogul állkapcsaim helyén éppúgy rejteném szomszédom germán lófejét, vagy amott annak a csehnek a turcsi orrát, vagy annak a románnak cigány barnaságát, vagy – amiből legtöbb látható itten – a szomorúság vastagította zsidó szemhéjakat és cimpákat, az olaszok brillantinos bodrosságát. Alkotónk, gyúrj már össze bennünket újra, de lelkestül!

To Top