Beszélgetés Páll Lajossal
(Forrás folyóirat)
– Menjen olyan helyre – mondták Páll Lajosnak börtönbüntetésének letöltése után -, ahol magáról jót tudnak mondani! Aki nem égette föl maga mögött véglegesen botrányokat szikrázó lázadásra is kapható ifjúkorában a hidakat, az hazamegy ilyenkor. Az ’56-os magyar forradalom romániai politikai elítéltjének, Páll Lajosnak sem maradt más lehetősége szabadulása után. A fiatal festőnövendék, akinek képeit tanárai is vásárolták, s kinek verseit irodalmi folyóiratok közölték rendszeresen, így talált teljes életre szóló lakhelyet – otthon, Korondon, s azóta általa (is) híres e föld.
– …Ötödik vagy hatodik osztályban szobrokat csináltam, s azokkal sok díjat nyertem. Könyveket a szobrászatról, Gy. Szabó metszeteiről. Elmentem volt jutalomból Naszódra. Ott kerültem először össze szemtől szembe románokkal. – Hogy nem tudnak ezek magyarul?! Sehogyan sem értettem. Amikor pedig korábban kimentem a környező falvakba, mindenki magyarul beszélt. Naszódon tapasztaltam meg először, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak magyarul. Naszódon láttam meg azt is, hogy milyen az angol vécé. Meghúztam azt a láncot, s mind nyomtam volna vissza, hátha eláll a víz. Azelőtt még sohasem láttam olyant. Ötödik osztályos voltam.
Azokat a szobrokat, amiket télen készítettem, nyáron vitték a kereskedők Szovátára eladni. És ott egy ember, aki később tanárom, barátom lett, akinek egész életemben hálás lehetek, Trózner tanár úr, látta a szobraimat. Őt Trózner Józsefnek hívták. Firenzében végezte a zeneakadémiát, Erkel Ferenc dédunokájának volt a férje, nagyon művelt ember volt, Korondra csak nyaralni jött, és ide is csak azért, mert azt mondta, hogy ilyen zöldeket, mint amilyenek Korondon vannak, nem lát sehol. Egyszer ő elvitt engem, hogy nézzem csak meg azokat a zöldeket, amiket ő lát! Az én fantáziám annyira teli volt, hogy mindenféle zöldet le tudtam volna festeni, pedig Chagallról akkor még nem is hallottam. Trózner tanár úr javasolta, hogy menjek el művészeti iskolába. Hatodikos voltam akkor.
Korondról hárman mentünk el Marosvásárhelyre felvételizni, Józsa Lajos, Babos Miklós és én. Lemegyünk gyalog Parajdra. Tizenegy-tizenkét kilométer az állomás, ülünk ott, éjfélkor indul onnan a legolcsóbb vonat. Kétszáznegyven lej volt az út Vásárhelyig. Üldegelünk, s egyszer hozzánk jő egy vasutas: – Hova mentek? – Mondtuk, hogy Vásárhelyre. – Gyertek velem! – mondta a vasutas. – Olcsóbb lesz-e? – kérdezzük. – Nem. De kényelmesebb. Jó, elmentünk vele, de a vasutasról kiderült, hogy postás. Lefektetett ez az ember minket a postavagonban az asztal alá, le az olajos földre. Reggelre olyanok lettünk, mint az ördögök. Elmentünk fölvételizni, de ott a vizsgán kiderült, hogy mi csak hatodikosok vagyunk. Józsa Lajos balettra akart menni. Balett nem lesz, vége van a balett osztálynak. Babos Miklóst s engem Trózner tanár úr szobrászatra akart irányítani. Kisült, hogy szobrászat nincs, csak nyolcadik osztálytól fölfelé. Fölvesznek, de nincs induló osztály. – Menjetek haza, gyermekek! – bocsátottak volna utunkra rögvest. Mondta ott Trózner tanár úr mindjárt, hogy ha ezek hazamennek, nem engedik többet őket vissza! – Hallgassuk meg, hátha van fülük! Legyenek zenészek! Meghallgattak minket, engem betettek egy évre pikolóra, Babos Miklóst meg tromborra, mert ő sokkal kövérebb volt, vörös is volt, magos, telt arcú. Mondták, hogy úgy megfújja majd azt a trombitát, hogy le a kalappal! Egy évig tanultam pikolózni, egyre rosszabbul ment. Az volt a szerencsém, hogy jártam zongora órákra Trózner tanár úrhoz. Vele pedig nagyon szépen el tudtunk beszélgetni a korondi zöldekről. Látta, hogy nincs nagy érzékem és kedvem a zenéhez, de a későbbi zeneszeretetem itt kezdődött. Mert a zenét akkor is lehet szeretni, hogy ha nem műveljük, csak beszélünk róla. Ekkor hallgattam meg a nagy zeneműveket, ott voltam a vásárhelyi koncerteken. Ez már hetedikes koromban történt. Alig vártam, hogy hozzákezdhessek a szobrászathoz. Igen ám, de ott meg Sztálin gombjait kellett mintázzam az akkor készülő Sztálin-szoborhoz, s ezt szívemből utáltam. Pedig a diktátor engem akkor még nem bántott.
Mikor hazamentem fél év után, apám azt mondta, hogy te nem tanultál semmit! Mert akkor itthon már medvéket csináltam. Megvolt a normám. Egy nap hatvan medve, s utána mehetsz oda, ahova akarsz. Most sem tudtam többet csinálni, apám ebből vonta le a maga következtetését. Ráadásul a könyv mindig ott volt a lábam között, olvastam állandóan, miközben a medvéket mintáztam. Édesapám azt hitte, hogy ott Vásárhelyt rám néznek a tanárok, s én rögtön szikra leszek, Zeusz agyából kipattanó szikra, és legalább nyolcvan medvét tudok majd megcsinálni naponta. Az első gondolatom az volt, hogy miként lehetne nekem megszöknöm a szobrászatból. És akkor kitaláltam, hogy – ezt először édesanyámnak mondtam el – én olyan kicsi meg sovány vagyok, hogy a doktor azt mondta, belőlem nem lehet sohasem szobrász. Mert a szobrásznak nagy köveket kell faragnia, emelgetnie. Édesapámnak mindig voltak elméletei. Voltak a szobrászatról is természetesen, hiszen ő egyformán olvasta a Magyarok Háborúját és, mondjuk, valamelyik Thomas Mann-regényt. A kőfaragónak – mondta sokszor – szabónak, orvosnak, cipésznek, meg még sok mindennek kell lennie. Éppen erre mondtam édesanyámnak, hogy ezt én nem tudom megcsinálni. Mert kicsi vagyok és sovány. Ugyanabban a szobában aludtunk akkor, így tisztán hallhattam, hogy éjszaka édesanyám mondja: – Azt mondta a doktor, hogy nem jó szobrásznak a gyermek! Mert kicsi és sovány. Engedjük el festőnek! Akkor már sokat festettem, az egyik szoba tetőtől talpig teli volt akvarellel, mert apám mind fölrakta a falra. Ez is befolyásolhatta őt, mert reggel azt mondta, hogy jó, ha azt mondják az orvosok, akkor menjél a festészetre. Így aztán kilencedikben már festészetre jártam.
Verseket még Korondon kezdtem el írni. Egyik nyáron, amikor apámnak nevenapja volt augusztusban, írtam neki egy verset. Jó memóriám volt, nem is kellett leírjam, csak úgy fejből elmondtam. Jó, elmennek a vendégek, s azt kérdezi apám: honnan másoltad? Mondom, hogy sehonnét. Ezt én találtam ki. – Miért hazudsz?! És akkor én a művészetemért kaptam két jó pofont. Erre aztán vége is szakadt a költészetemnek, csak amikor Vásárhelyre kerültem, kezdtem tovább írni a vereseket. Akkor már nem féltem senkitől. Talán tizedikes lehettem, amikor első verseim megjelentek az Igaz Szóban. Olyan büszke voltam, hogy még a szüleimnek is megírtam, hogy megjelent egy szakasz az egyik újságban. De nem olyanok kellettek, mint amilyen fanyalgók az enyémek voltak. Amikor már jó nagy paksaméta lett verseimből, Bernáth Ernő elvitte azokat Sütőhöz. Ez már ötvennégyben volt. Sütő írt akkor nekem egy gyönyörű levelet, amelyben arra figyelmeztet, hogy a költő pesszimizmusa nem azonos a nép pesszimizmusával. Ezt a levelet én egész sokáig a zsebemben hordtam, az egyetemi évek alatt is, a letartóztatásomkor is. Ennek ellenére erről a levélről soha egy mukkot nem kérdeztek a vallatások során. Bizonyára azért, mert Sütő a Központi Bizottság tagja is volt, s tartottak tőle.
A vásárhelyi irodalmi közösség pártfogásába vett. Kemény János, az irodalomszervező báró megkérte a szobrász Izsák Mártont, hogy vegyen a szárnyai alá. Ő mindenkit fölvett munkásnak, munkatársnak, akit a városban üldöztek. Egyrészt azért tette ezt, mert a saját bőrén megtapasztalta már, hogy mi az üldözés, másrészt pedig azért, mert művész volt. Engem egy párszor ki kellett volna zárni akkor már az iskolából, mert olyan dolgokat műveltem. Például a soros orosz dolgozatot magyarul írtam meg, és ebbe beleírtam azt is, hogy a tanárnő sokkal szebb, mint amilyen a feladványban szereplő komszomolista Zója lehetett. Mert igen szép volt a tanárnő. Mihail Viteazulról szólván azt mondtam a tanárnak, hogy de kérem, ő csak egy évig regnált, ennyi idő alatt semmi fontosat nem tehetett! – Menjen ki Páll Lajos az osztályból! – volt a válasz erre a historikus észrevételre. Számtanból viszont jeles voltam, s magyarból is akkor, ha tanfelügyelő jött. Egyébként nem, mert a tanárnő többször is elmondta: – Amiket te a dolgozatokban leírsz, Páll Lajos, azért téged már régen el kellett volna buktassalak! Pedig csak azt írtam le, amit olvastam. Nekem abban az időben fogas műveltségem volt.
– Miért éppen fogas?
– Mi ott Vásárhelyen egy régi ferences kolostorban laktunk. Az első két évben még ágyunk sem volt, a földön aludtunk, szalmazsákokon. Viszont volt egy hosszú, közös mosdó abban az épületben, ahol állandóan égett a gáz, és egy hosszú-hosszú fogas, ahová a barátok annak idején letették a csuhájukat. Ennek a fogasnak volt egy külső párkánya. Akkor még olyan sovány, kicsiny gyermek voltam, hogy oda fölmásztam, s ott egész éjjel tudtam olvasni, hiszen a fürdőben egész éjjel világos volt. A legtöbb könyvet ott olvastam, a két Tolsztojtól elkezdve errefelé sok mindent. Innen tehát az én fogas műveltségem. Könyveim nagy részét akkor szereztem, amikor 1954-ben könyveket égettek a városi könyvtárban. Kértek az iskolától néhány mozgékony gyermeket, akik a tűzrevaló könyveket hordják, közéjük tartozhattam én is, és a nekem tetsző könyveket gyorsan megmentettem.
– Kemény János szinte mentorod volt középiskolás korodban. Vele hogyan ismerkedtél meg?
– Mentünk ebédelni egyszer a kollégiumban, és felfigyeltem a könyvtár mellett elmenve, hogy milyen csúnya a raktáros lány. Ő volt Kemény János lánya, Zsuzsa. Igen magos volt, nagy keze, hatalmas lába. Volt egy tanárom, Nagy Pál festőművész. Kilencedikes koromban elegem volt a művészeti iskolából, és át akartam menni egy másikba, ekkor jött az iskolánkba Nagy Pali, aki akkor szerelt le, és hát az egyik órán megnézi a rajzomat, majd azt mondja: – No, itt milyen összeesküvés készül a művészet ellen? Ez volt az első mondata hozzám. Lódenkabátban volt, le sem vetette a kabátját. – Idefigyeljetek! – mondta a következő órák valamelyikén. – Én most kiteszek elétek négy nagy vaskereket. Ki ezt a legjobban megfesti, azt elviszem a moziba. Nekem a mozi a mindenem volt. Úgy megcsináltam azt a képet, hogy a fényt, a rozsdát, mindent jól megfestettem. A döntéshozatal demokratikus volt, mert nem ő döntötte el, hogy ki megy vele moziba, hanem föltette szavazásra a kérdést. Az osztály rám szavazott. A film Chopinről szólt, akkor hallottam először a forradalmi etűdöt. Palinak elmondtam a verseimet, s ő is a magáéit. Ő prózaverseket írt, én azokat nem tartottam jónak, ő viszont megtanulta az enyémeket. Közbevetőleg elmondom, hogy ebben az idei évben felhívott telefonon valaki, aki később Palinak halála előtt barátja volt, és azt kérdezte tőlem: – Te, hányban is írtad azt a verset, amit én a Nagy Palitól tanultam, és ami úgy szól, hogy „Templomkereszt felakadt az égre, s ráülnek a sápadt csillagok”? Mondom: ötvenháromban. Mindezt telefonba mondom, Bukarestbe, már ebben az évben.
– Hervay Gizellától hallottam először, hogy Nagy Pál később autóbalesetben halt meg, Sóvidéktől nem messze, Erdőszentgyörgy határában.
– Igen. Egyesek szerint megrendezett baleset volt, hárman voltak, mind meghaltak. Azt mondják, a baleset előtt megszerelték az autójukat. A börtön után még tartott a barátságunk, ő segített talán a legtöbbet abban az időben. De visszatérve Kemény Jánoshoz, Nagy Pali Kemény János lányával, Zsuzsával gépeltette le a verseimet, aki azokat megmutatta az apjának. Zsuzsa öccse egy osztállyal fölöttem járt, és annyira szabadelvű iskola volt a miénk, hogy mi ott és akkor Kemény báró fiát, Árpádot bevettük a KISZ-be, amit persze a városi szervezet nem engedett meg, kizárta őt azon nyomban. Pedig szegény János bácsi akkor már mészégető, s üzent, hogy meg akar hallgatni. Én nagyon keveset tudtam akkoriban a világból. Mint afféle falusi gyermek, aki csak pár évet töltött még a városi világban. Elmentem hozzájuk, s látom, hogy felrakott lábbal ül, piheni a mészégetés fáradalmait. Később tudtam meg, hogy ő annál a munkánál csak az adminisztrációt végezte, hiszen ő volt az egyetlen mészégető abban a kompániában, aki tudott írni. Már első alkalommal felolvasta saját verseit. Minden költő rossznak tartja a mások verseit, én is így voltam ezzel. Annál is inkább rossznak tartottam azokat, amiket felolvasott, mert naiv versek voltak, szinte gyermekversek. Számomra a nagy dolog az volt, hogy olyan történeteket hallottam írókról, költőkről tőle, amiket másoktól nem. És gyönyörű képei voltak! Nagy Imre, korai Gy. Szabó…Csak később értettem meg, hogy milyen nagyszerű ember volt ő. Együtt laktak nagynénjével, emlékszem, az ő szobájában volt egy nagy, kék-fehér szász kályha. És ez az öregasszony még akkor, az ötvenes években sem tudta, hogy ők már nem bárók, hanem proletárok. Itt szoktam meg először, hogy van egy másik világ is. Ahol a kutya benn lakhat a szobában.
Amikor szünetekben hazamentem Korondra, továbbra is dolgoznom kellett a műhelyben. Egyszer, amikor apám valami gyűlésbe ment, felhagytam a medvékkel, s készítettem egy nagyobb szobrot. Csináltam két lovast, pajzsokkal, mindennel. Hazajön apám: – Ki az Istennek adjuk el ezeket?! – kérdezte. Erre nem mondtam semmit, de nagyon élveztem a haragját, meg azt, hogy végül kiégettük ezeket a szobrokat is. A norma otthon hatvan medve volt vagy tizenhét szarvas. Vagy tizenöt ember. Egyszer csináltam volt egy nyomorékot. Apámnak megvolt a véleménye az olvasottsága után arról, hogy a szobrásznak szabónak, cipésznek meg orvosnak is lennie kell egyszerre, hát ez a nyomorék, ahogyan állt a kalapjával, felhúzott vállal, tisztára orvosi eset volt. Megnézte apám. – Nagyon jó! – mondta. Ez kellett nekem. Másnap sem volt otthon, csináltam húsz nyomorékot. Egyik nyomorékabb volt mint a másik. – Kinek az Istennek tudunk ennyit eladni! – szörnyülködik el apám, mikor hazajőve meglátja a szobrokat a polcon. Később voltak nagy útjaim a világban, és ezeket az utakat mindig úgy szerveztem meg, hogy megszerezzem mindazt a pénzt a képeim révén, amit elköltök. Lehet, hogy szégyen ez, de ezt otthon tanultam. Néhányszor elgondolkodtam már azon: bizonyára apám ültette belém ezt a szemléletet. Hogy hasznavehetetlen dolgot ne végezzek. Hogy mindig annyit költsek csak, hogy abból még maradjon is. Mert az otthonlevőknek is enni kell adnom. – Ezt ki veszi meg?! Így gondolkozzál! – mondta apám nem egyszer, amikor éppen még magasabbra szárnyallt a művészi fantáziám.
A művészeti középiskolában mentek a maguk rendjén a dolgok. S valóban, Kemény János és Nagy Pál voltak a mentoraim. Nagy Pál ugyancsak megnyomorított ember volt, talán ezért is kedvelt engem, mert bennem is a hasonló sorsú vidéki fiúra talált. Korán félárván maradt, az anyja nevelte, de terrorizálta is. Sokáig nem tudtam, hogy ő Kemény Zsuzsának udvarol. Ott az iskolában nem láttam nyomát ennek. Egy nap sétálunk Palival az utcán, s ideadja a Zsuzsa levelét, hogy olvassam el. Ez nagyon furcsa volt nekem. Egy tanárom ideadja nekem egyik szerelmes levelét. Amiben a lány azt írja, hogy ő elvállalná azt, hogy Pali felesége legyen, de miért nem jó ez így, ahogyan van? – Neked erről mi a véleményed ? – kérdezte tőlem Pali. Tizenegyedikes voltam akkor. Csak tátom a szám!
Tizenhét éves, igaz, túl már egy öngyilkossági kísérleten. A patkányok kiirtására lerakott arzénokat gyűjtöttem össze, s vízzel hígítva megittam mind. Úgy éreztem akkor, hogy nem jutok semmire. Nem sikerült semmi, amibe belékezdtem, és arra gondoltam, hogy elég tehetségem sincsen. De aztán bevittek a kórházba és kimosták a gyomrom. Olyan falusi voltam még mindig, hogy amikor az egyik tanárom behozott nekem egy citromot a kórházba, beléharaptam. Nem tudtam, hogy a citromot hogyan kell enni. Szörnyű könyveket olvastam akkoriban, ezeket az égetésből szereztem. Sokan vagyunk, sovány vagyok, kicsi vagyok, ezek mind megjárták a fejemet akkor. Az iskolában divatos – vékony, finom vonalú – stílust sem kedveltem, kilógtam a sorból. Végül csak leérettségiztem, majdnem jelesen. Mégsem vettek fel első alkalommal az egyetemre. Ugyanis felvételi előtt nyáron hazajöttem, és kaszáláskor hordtam a szénát. Mikor a második szekér szénát fölhánytam az udrunkba, megtörött a kezem, nagy kelés lett rajta. Bementem Udvarhelyre, elaltattak, és megoperálták a jobbkezemet. Ötvenötben még Kolozsváron is ez a vékony vonalú rajztechnika volt a követendő irányvonal, ezenkívül akkor vezették be először Romániában – persze nem nyilvánosan – a numerus clausust, megszabták, hogy mennyi magyart vehetnek fel az egyetemekre.
Abban az évben Kolozsvárott négy magyar és hét román volt az előírt norma. Nem vettek fel. Akkor éltem meg Vásárhelyen a nyomor legmélyebb bugyrait. Munkát kellett szereznem, de amíg nem találtam, az állomáson aludtam egészen addig, míg fölvettek a Bábszínházhoz festőnek. Szerettem ott, csináltam a díszletet s mindent, ami adódott, de énekelni és játszani is kellett. Egész napos teendőt adott a Bábszínház. Én voltam például az ágyúgolyó a Háry Jánosban, és a fűzfa a János Vitézben. Az igazgató egy darabig megengedte, hogy ott aludjak a színpadon. Ez ment addig, míg Kemény Árpádot – Kemény János fiát -, aki most már másodszor felvételizett a kolozsvári egyetemre, felvették ideiglenes hallgatónak, előfelvételisnek, így az ő helye megürült a színháznál, ahová engem átvettek díszletfestőnek. Ott boldogabb életem volt, több nagyméretű képet festettem abban az időben.
– Illyés Gyula Fáklyalángjának vásárhelyi díszleteit is te festetted, s ott volt ő is a századik előadáson.
– Illyéssel kapcsolatban az első nagy élményem az volt, hogy a képzőművészeti középiskola könyvtárában keresem a könyveket térdelve a földön, s meglelek egyet: Illyés Gyula ötvenéves. Ez volt a címe. Ezt a könyvtárat Farczádi Jolán fizikatanárnő igazgatta. Ő az egyetemet a Sorbonne-on végezte, és amikor kiválasztom ezt az Illyés-könyvet, azt mondja: – Jaj, hát Gyula már ötvenéves? Ez engem úgy megdöbbentett! Hogy a tanárnő személyesen ismeri a híres költőt! Ez ötvenháromban lehetett, később már sokkal többet tudtam Illyés Gyuláról. Az Illyés-előadás előtti éjszakán verik az ajtómat: – Itt lesz Illyés Gyula, újra kell festeni a díszleteket! Be is mentem, át is festettem a kopottabb részeket. Esett az eső, tavasz volt. A díszelőadáson a pesti vendégek mögé mentem. Nem Illyésre, hanem Flórára voltam kíváncsi.
– Németh László viszont járt itt nálad, igaz, jóval később.
– A Németh-családdal közelebbi a kapcsolatom. Németh Lászlót a börtönben ismertem meg, addig nem olvastam tőle semmit. Ott viszont szaktekintélynek számított, ha valamiről szó esett, voltak, akik mindjárt hozzátették, hogy erről Németh László mit ír. Erdő János például kívülről idézte Németh Lászlót. Szisznél pedig a vécébe voltak berakva Bukarestben a Minőség forradalma kötetei a Svejk társaságában, annak ellenére, hogy ő Németh Lászlót nem szerette különösen. A Minőség forradalmát viszont olvasta, ismerte. Vekerdi Lászlóval, Sütő Andrásal, Veress Danival, Illés Jenővel járt itt nálam Németh László, már a kiszabadulásom után. Vásárhelyről telefonáltak a színházból, hogy menjek be a Két Bólyai bemutatójára, mert Németh László látni akar. Felültem a buszra, bementem. Leültettek az első sorba, a szünetben be kellett menni az irodába fogadásra. Németh László a másnap esti, a Kultúrpalota tükörtermében tartott fogadásra is meghívott, de mondtam, hogy arra nem megyek el. – Akkor holnapután kimegyünk Korondra. Otthon lesz-e? Mondtam, hogy igen. Eljött, s itt ült sokáig. Nézte a Kaszásomat, és azt mondta, hogy nagy erő van benne. A Németh-lányok később több képet vettek tőlem.
– Nagyon érzékeny, a ráemlékezők szerint még a művészek közül is kirívóan érzékeny ember volt ő.
– Számomra az volt a meglepő, hogy amikor nők közé került, egyszeriben úgy udvarolt, mint egy trubadúr. Jókedvű és bűbájos volt.
– Illyés Gyula és Németh László után térjünk vissza ismét Páll Lajoshoz!
– Első évben nem, másodikban viszont már fölvettek a kolozsvári egyetemre. Továbbra is érvényben volt a nemzetiségi korlátozás, a numerus clausus, így veszélyt jelentett számomra Kemény Árpád is, aki fél évvel korábban bejutott már, mondhatni nulladik évfolyamosnak az egyetemre. Aztán volt egy vajdahunyadi fiú is, aki egy román festő műhelyében dolgozott két évet. A felvételi bizottság elnöke éppen ez a román festő, Andrei Iuta volt. Ekkor ugyanis már csak három magyart vettek föl hét román mellett. Arra ügyeltem a felvételin, hogy ne ugyanahhoz a modelhez üljek le rajzolni, mint riválisaim, Kemény és Bertalan. Végül felvettek, de éppen abban az évben váltotta ki apám az iparengedélyt, és iparos fiának nem adtak ösztöndíjat. Ősszel kezdődött az év, nem volt ösztöndíjam, nagyon sokat koplaltam. Ez 1956 őszén volt. Kenyeret kaptam a menzáról, vettem egy kiló szilvát, teát reggel adtak, mást nem. Szerencsére akkoriban rendszeresen közölték verseimet, az Utunknál a versrovatot Szőcs Pista szerkesztette, és ha tehette, kéthetente közölt tőlem vagy egy verset, vagy egy rajzot, ezzel pótoltam az ösztöndíjat. Esténként sokat sétáltunk Pistával, ő vezette az Irodalmi Kört, nagyon sokat tanultam tőle. Ő akkorra már megjárta a fogságot, világjárt ember volt. László Gyulának volt a tanítványa ő is, meg a felesége is. Még azoknak a tanároknak volt a tanítványa, akiknek a neve jelentett valamit. Valamikor a mi főiskolánkon együtt volt a színművészet, zeneművészet és a képzőművészet. Mind a Mátyás-házban volt. Aztán elkezdődött a nyesegetés, a színművészetet lehozták Vásárhelyre, a zeneakadémiát átvitték a szembelévő épületbe, maradt a képzőművészet, de vegyesen, mert többen voltak a románok, mint a magyarok. Ion Andreescu Főiskolának hívták akkor már az iskolát, amikor én odajutottam. A festészet, ahová engem felvettek, hatéves volt. Mikor én odakerültem, Kovács már nem tanított, őt már menesztették. Engem Mohi Sándor tanított, ő akkor volt az öszvér korszakában.
– Ez mit jelent?
– Már lenn a Duna-deltában láttam egy kicsi öszvért, ami nem tudta, hogy nyihogjon vagy nyerítsen. Mohi akkor úgy írta a nevét, hogy Alexander Mohi. Miután a románok nem fogadták be, Mohi Sándor maradt. Mikor engem tanított, akkor még a kettő között volt. A főiskolán tanított még Kádár Tibor is, aki eléggé egzaltált ember volt, s csúf véget ért. A műterem egyik felében voltak heten a románok, mi voltunk a másikban hárman. Együtt laktunk velük, nem volt köztünk különösebb probléma azon túl, hogy időnként leszólták példálul a Fadrusz-szobrot. Festészetben is más látásmód jellemezte őket. Mi inkább a nagybányaiakhoz meg az expresszionistákhoz húztunk, ők színben úgy gondolkoztak, hogy alig-alig voltak különbségek. Finom szürkékkel, lágy zöldekkel festettek. A magyar festők erőteljesebbek, temperamentumosabbak. Ez már a főiskolán is meglátszott. Mi Pest felé kacsintottunk, ők Bukarest felé. Mikor már kiállító festő voltam, jött egy román szobrász, aki korábban festőnek készült, ő mondta, hogy nekünk, latinoknak erősebb érzékünk van a művészet iránt. – No fene! – gondoltam. Pedig a kolozsvári főiskola jobb volt, mint a bukaresti. Bukarestben nem tanulták meg a mesterséget. Valami stiklit kellett kitalálniuk, amivel pótolják azt.
– Ekkor, az egyetemi évek alatt ismerkedtél össze Szilágyi Domokossal is.
– Gólyabálon hoztak össze bennünket. Vásárhelyről átjövő színiakadémiás lányok jöttek át a Bolyaira, magyar szakra, ők egy évvel előbb jártak, Szisznek voltak az évfolyamtársai, pedig ő nálam két hónappal volt kisebb. Mint költőt a költővel ismertettek össze minket. (A barátai Szilágyi Domokost Szisznek szólították!) Az én akkori verseim eléggé áprilysak, az övéi pedig szabólőrincesek voltak. Az Egyetemi Könyvtárba érkezett egy válogatott Szabó Lőrinc-kötet, Illyés Gyula előszavával. Szisz minden lélekfurdalás nélkül megtartotta a könyvet. – Annyi pénzt összeszedek, amibe a büntetés kerül – mondta -, ezt itt úgysem olvassák. Elveszítem. Megtartotta magának, s kifizette a könyv árának kétszeresét. Ezt megtette más kötet esetében is, ha megtetszett neki egy könyv, kifizette az ár kétszeresét, s megtartotta. Így volt ez az 1957-ben megjelent Juhász Ferenc Tenyészet országa esetében is, az egyik Kodolányi-regény ugyancsak hasonló sorsra jutott. Könyvre és magára sohasem sajnálta a pénzt. Amikor pénze volt, akkor nem gyűjtött, mindig nagylelkű volt, csakhogy erre ritkán volt lehetősége, mert csak akkor lehet nagylelkűnek lennünk, ha van pénzünk. Javasolta egyszer Szisz azt is, hogy fejjük meg az Alapot, kérjünk pénzt Majtényi Eriktől. Valami indokot is kellett írnunk, hogy miért kellene nagyon az az igényelt pénz, s azt találtuk ki, hogy édesanyánknak mosógépet akarunk venni az Irodalmi Alaptól kapott pénzen. Ő megkapta a támogatást, én nem. Igen rosszul esett ez nekem, mert több versem jelent meg akkoriban, mint neki. Később derült csak ki, hogy Majtényinak Bukarestben korondi szolgálója volt, s tőle tudta, hogy Korondon nincs is villany. Márpedig az a mosógéphez nélkülözhetetlenül szükséges.
Gyomorfekéllyel feküdtem a kórházban ötvennyolc januárjában, akkor már volt ösztöndíjam, és rendesen beosztottam amim volt, mert itthonról nem számíthattam pénzre. Szisz fölvette a honoráriumomat, és hát nem mindért ananász konzervet vett! Azok voltak az első ilyen konzervek Kolozsvárott. Egy versnek majdnem akkora honoráriuma volt akkoriban, mint egy tanítónő fizetése. Jött fel a kórházba, és egy ölnyi konzervet hozott: – Gondolkodtam, Lajos úr, hogy mit hozzak magának. Fölvettem a honoráriumát, s hoztam ezeket. Később is ilyen volt. Annyira kerültünk volt mi a barátsággal, hogy este elkezdtünk beszélgetni, s nem tudtunk elválni. Fönn laktam a Vörösmarty Kollégiumban a második emeleten, ledobtam onnan a matracomat, az ágyneműmet, ágyat vetettünk az udvaron, betakaróztunk, és folytattuk a dumát. Emlékszem, egyszer pünkösd este úgy elbeszélgettünk, hogy reggel, mikor vittem föl az ágyneműmet, a kapus csak meresztette a szemét, honnan jövök én ilyenkor így felpakolva. Szisz verseit már korábbról ismertem, ő egészen másfajta verseket írt, mint én. Időnként elmagyarázta, hogy mi a rossz az én verseimben, és az övéiben mi a jó. Legelőször engem ő biztatott, hogy miért érdemes írnom. A képi látásomra hivatkozott. – Lajos úr, maga a zenétől még nagyon messze van! – mondta ugyanakkor nem egyszer. Jártam koncertre én is, de ő rendszeresen járt, ha tehette. Igaza volt, mert Mozartot, Lisztet, Kodályt ismertem, de amikor Bartókhoz kerültem, az már tőlem messze volt. Később, mikorra kijöttem a börtönből, akkor kerültem közelebb Bartókhoz. A zenében ő biztosan előttem járt. Végül fogadtunk vele és unokatestvérével, Boros Zoltánnal közös lakást, szemben a Bolyaival, s hárman laktunk. A letartóztatásom előtt nem sokkal sárgaságos lettem, ezért aztán 1958 őszén vissza kellett költöznöm az internátusba. Ott diétás kosztot kaptam, emiatt a kényszerű lakhelyváltozás miatt letaróztatásomkor már benn voltam a Vörösmarty Otthonban.
– Nem érezted a börtön előszelét?
– Hogy lefognak? Valamit éreztem. De nagyon biztos voltam a dolgomban, igencsak szabadszájú voltam, talán az eredetem adta ezt az önbizalmat. Meg az is, hogy egy évet már dolgoztam, a főiskola is jól ment, két négyesem volt, a többi jeles. Akkor még az ötös volt a legjobb. Kolozsvárra kerülésem óta udvaroltam a nagykendi pap lányának, Péterffy Irénkének, s szerelmes voltam, mint egy süketfajd. Irénkét ötvenhatban ismertem meg, együtt gyalogoltunk esténként kilométereket, s vigasztaltam, mert aki udvarolt neki, meg az unokatestvérei is, pesti fiúk, disszidáltak ötvenhat végén. Ahogy tudtam, vigasztaltam. Ötvenhat szilveszterén táncolni kellett. Csárdás volt. Az akkori és ottani mezőnyben én ezeket a falusi táncokat jól jártam. Eljutottunk egy olyan pillanatig, amikor mindenki leállt körülöttünk, s csak minket nézett. Nagyon ment a tánc akkor. Szerintem itt dőlt el a dolog köztünk. Ez a vigalom Irénke bátyjának, Péterffy Lászlónak – aki később Jékely veje lett – a lakásán volt. Irénke a Bolyai egyetemre járt, magyar szakra. Elsőéves volt, ő vette meg volt a fekete szalagot az évfolyamnak, amit feltűzött mindenki a magyar forradalom leverésekor. Akkor több napon keresztül ezzel a szalaggal jártak a diákok. Később ez lett az ő egyik fő bűne, amiért tíz évre ítélték.
Megkaptam rendszeresen az Irodalmi Újságot, azt is, amelyikben Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse volt, odaadtam Irénkének, nekem eszembe sem jutott, hogy ő azt lemásolja. De annyi verset lemásoltunk mi magunknak! Vásárhelyen én is lemásoltam Háy Gyula cikkét, hogy Miért nem szeretem Kucserát? Nem volt ebben semmi rendkívüli.
Volt egy nagygyűlés októberben, ahol minden egyetemről egyet beválasztottak a központi tanácsba. – Menjünk el Jordáky Lajoshoz tanácsért! – mondtuk a gyűlés után. Elmentünk. Balázs Imre, aki az egyetem KISZ-titkára volt, Tirnovan Arisztid, akinek a nővére Tarnói Emília néven színésznő volt, Péterffy Laci, Bíró Géza s én. Jordáky szerencsre nem volt otthon. Ha ő otthon van, őt is belekeverik a mi összeesküvéses dolgainkba. Jordáky korábban benne volt a Magyar Népszövetség vezetőségében, ült is ezért valamennyit. Tőle akartunk tanácsot kérdezni, mert mindenki mondta, hogy autonómiát akarunk, de szerintem egyikünk sem tudta igazán, hogy mi az. – Autonómia kell! De hogy az miből áll?! Én nem tudtam, mi az. Mondtam is Arisztidnek, hogy te, ha ezért elveszik az ösztöndíjunkat, akkor mit csinálunk?! – Hát te miért jársz egyetemre? Azért hogy ösztöndíjat kapjál? Így aztán behúztam a nyakamot, egyébként is én voltam a legkisebb s a legsoványabb. Jött ez a gyűlés a Mátyás-házban, zajlott a mi külön forradalmunk a pestivel párhuzamosan, hiszen éppen aznap, huszonharmadikán tört ki Budapesten a forradalom, amikor mi gyűlésezni kezdtünk. Hallgatuk a rádiót, ennek is megvolt a lelkesítő hatása. Enélkül Szécsi Bandi sem állt volna fel akkor. Az egyik tanár ugyanis megkérdezte a marxista katedráról, hogy ez milyen gyűlés?! Szécsi fölugrott, s letolta a tanárt a sárga földig: – Eleget beszélt idáig, most már beszélünk mi is! Persze őt ezért másnap kizárták az egyetemről. (Viszonylag elég toleránsak voltak egyébként, rajta kívül úgy emlékszem, hogy csak egyet zártak ki, őt pedig azért, mert amikor Sztálin meghalt, mindenki felállt, csak ő nem, azt mondta, hogy ezt Sztálin nem érdemli meg.) Szécsinek ezzel később szerencséje lett, mert hazament Keresztúrra, és nem vették elő, elfelejtették, mert nem volt szem előtt.
Újabb bizottságot választottunk, a dékán azt válaszolta erre, hogy feloszlatta a Diákszövetséget. Az ösztöndíjakat nem vették el, de minden általunk választott bizottságot feloszlattak. Balázs Imrét és Tirnovánt bézárták, minket akkor még békén hagytak. Harmadéves koromban megint szigorodott a világ, a dékán elhatározta, hogy pontos óralátogatást rendel el. Ott kell lenni mindenütt időben. A mi emeletünkön is megbíztak egy hallgatót, Costescu Napoleont a rábízott feladat végrehajtásával. Jött is korán reggel: – Keljetek fel, s reggelizzetek! – kiáltotta. Erre én azt találtam mondani: – Hogy lehet az, hogy ha egy kicsi eső megveri a szart, már így bűzlik! Napoleon elment a dékánhoz, s elmondta mondásomat. A dékán hívatott. – Tudom, hogy maga nagy költő – mondta nekem -, de azért legközelebb gondolja meg, hogy mit mond! Már akkor éreztem, hogy ez a dékán, ha valamire sor kerül, nem fog kiállni mellettem. Vesztemet éreztem egyébként is. Szegény Mohi bácsit lerajzoltam hátulról, s a rajz alá írtam, hogy Mohi Sándor gáz- és vízszerelő. Mert mindig egy jellegzetes szerelőruhában járt. Mikor meglátta az ablakba kitett rajzot, mindjárt megkérdezi: – Hol van Páll Lajos? – El kellett mennie próbareggelire, mert gyomorfekélyes – mondják a társaim. – Fekélyes? Milyen kár érte – mondta sajnálkozva -, pedig milyen tehetséges költő! Ennek ellenére vele később is jóba voltam, kiszabadulásom után találkoztunk Kolozsváron: – Na – illegett-billegett -, hogy nézek ki? Hiú volt, mint minden öregember.
Volt egy újabb gyűlés az Arany János utcában, ott volt az aula, s ott mindenkinek beolvastak, hogy ki mit csinált korábban. Talán ez volt az előszele az egyetemek egyesítésének. Ezen a gyűlésen kifütyülték a diákok a hivatalos embereket. Ez akkora trauma volt a hatalom számára, hogy ekkor előszedtek mindenkit, akinek volt bűne. Elég sokat kizártak, az ő doszárjaikat átadták az államvédelmiseknek, és házkutatásokat tartottak Irénkénél is a bennlakásban. Megkapták nála a verseimet, még jobban felfigyeltek rám, s megtalálták Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét is, amit Irénke lemásolt. Őt ekkor le is tartóztatták.
Minden filozófia-órán nagy vitát rendeztünk, hogy miért viszik el az oroszok Magyarországról az urániumot, és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel az egymást követő tanároknak. Tuzai Máriát leváltották, később akadémikus lett, helyébe Balla Károlynét tették, aki többször kifutott sírva az óránkról, annyira szemtelenül vitatkoztunk vele. Aztán egy újabb tanárnő következett, majd Gál János. Ő volt a legszörnyebb. Állandóan cserélték a kádereket, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy minket helyrerázzanak. Ezekre a szemináriumokra nem csak mi, festők jártunk, de a grafikusok, a textilesek is. Az osztály fele viszont hallgatott, köztük Kemény Árpád is, ő jól megtanulta volt otthon, hogy neki ezt kell tennie. Engem november elsején fogtak le. A legnehezebb napokat, az első hármat el is sikkasztották, az nincs benne a börtönidőmben. Úgy vélem, nem tudtak velem mit kezdeni. Reggeltől estig ott kellett ülnöm egy széken, nem szóltak semmit hozzám, már minden kéményt megszámoltam többször, ami az emeleti ablakon keresztül látható volt. Enni, inni nem adtak, és pont ezt a legvadabb három napot törölték ki fogvatartásom napjai közül!
– A kollégiumból vittek el?
– Nem. Hívattak föl a káderosztályra. Ott tudomásomra hozták, hogy új diákbizottság alakul, s felszólítottak, hogy lépjek be abba. Én mondtam, nem iratkozom be, ha egyszer feloszlatták a régit. – Nem gondolta meg mégis? – kérdezték a káderosztályon. – Én már nem iratkozom be. – Előjött a másik szobából egy férfi, aki hallgatta a beszélgetést, s ő mondta, hogy menjek el az orvosi egyetemre, mert beszélni akarnak ott velem. Mentem, s útközben egyszer két oldalról karon fogtak, s mondták, hogy menjek velük. Igencsak feszült volt már a hangulat akkor napokon keresztül körülöttem. Irénkét sem láttam, bántott az ő letartóztatása, mert hibásnak éreztem magam benne. Szinte megkönnyebbültem. Azokban a napokban Sziszt is behívták. Ő ott bent olyan volt, mint egy néma, mint egy béka. Hallgatott. Ott-tartották, délután kerestem, nincs. Este kérdeztem, hol volt? – Elengedtek – mondta. Annyira feszült volt a hangulat, hogy amikor beültettek a sarkon az autóba, arra gondoltam, hogy na, hallám, ezen is túlleszünk! Arra azért nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz. Ott Kolozsváron az államvédelmiekhez vittek, az a Trajan utcában volt, az alagsorban.
– Ott még nem vertek?
– Akkor még nem. Első napokban nem. Becsuktak egy cellába, egyedül voltam. Az első napokban nem tudtam még verseket írni. Később, mikor eljutottam odáig, hogy egyfajta sajátos önringató mozgással, már-már a szédülésig juttató billegéssel ez megtörténhetett, könnyebb lett. Addig-addig forogtam, hogy szinte elrévültem, s tudtam fejben írni. Megjegyeztem az első sorokat, s aztán a többit. A mai napig emlékszem rá, hogy melyik volt az első bent kigondolt veresem, amit erre a libegő ritmusra „írtam”. Ezt a befelé menekülést, a vershez menekülési tudományt egészen végig megőriztem. Amiket bent írtam, azokat tudtam egészen kiszabadulásomig, inkább a többit, a kiszabadulásom előtt írottakat felejtettem el. Egyik kollégiumi szobatársam ezek közül megmentett néhányat. Házkutatáskor a szekrényemet kihányták, a takarítónők nem mertek hozzányúlni a papírokhoz, s a kollégám, aki most Csíkban festő, mikor nem látták, egy nyalábbal összeszedett ezekből az írásokból, és elvitte Gyergyóalfaluba, ahol az apja kőműves volt. Mikor aztán vakációban meghallotta, hogy elítéltek, úgy megijedt, hogy befalazta a verseimet. Most ott vannak egy azóta felépült házban – befalazva. Azok a versek, amiket korábban írtam, nem érdekeltek. Amikor bevittek, első nap folyt a kihallgatás egészen reggelig.
– Miről kérdeztek?
– Hogy milyen összeesküvésben vettem részt? Kik a társaim? Mit mondtam a rendszer ellen? Kinek? Mondtam nekik, hogy én a rendszer ellen nem beszéltem, az oroszok ellen beszéltem. – Az egy – mondták. Ez ment napokon keresztül. Volt amikor négyen-ötön is voltunk a cellában, aztán széthordták a többit, s maradtam egyedül. Ez volt a vizsgálati fogság. A kihallgatótiszt írta románul azt, amit én mondtam. Az én román tudásom akkor még nem volt olyan, hogy pontosan értettem volna azt, amit leírt. Első nap azt mondtam, hogy nem írom alá. – Jó, nem kapsz két napig enni. Két nap múlva megint fölhívattak. – Olvasd el még egyszer! Ez január közepéig tartott. Akkor éltem át életem szinte legszörnyűbb napjait. Szappant szereztem a fürdőből, és abból cellatársaimat megmintáztam. Megláthatták, hogy matatok, s oda kellett adnom azt, ami a kezemben volt. Persze összenyomtam a félig kész szappanfigurát. Erre megírta a foglár a jegyzőkönyvet, amiben az állt, hogy Krisztust formáztam, s imádkoztam hozzá. Ezt minden bizonnyal azért tették így, hogy a büntetés kiszabásakor még vallásossággal is tetézni lehessen bűneimet. Ezért hét nap szigorított zárkát kaptam.
Ez a zárka a földszinten volt, az ablakon nem volt üveg, január volt, szállt be a hó. Egy vaságy volt csak a cellában, pokróc semmi. Rajtam csak vékonytalpú cipő, vékony zokni, ing, és egy nagyon vékony kabát volt. Kolozsvár a román fejedelemségek egyesülését ünnepelte zajosan, hallottam a trombitaszót, az ünneplés behallatszó zenéjét. Szörnyű volt.A lábam félig megfagyott, és felvérzett az apró köves padlótól. Harmadik nap eltelte után betettek hozzám egy közel százkilós rendőrt, most már ketten voltunk. Többször gondoltam arra, hogy az egyetemen miért nem tanították meg azt nekünk, hogy miként kell viselkedni ilyen esetekben! Meg sem kellett volna mukkannom, többre megyek akkor! Ahogyan Szisz tette. Ő hallgatott. Egyébként is csöndes ember volt. Eljött az idodalmi körre, meg se mukkant, eljött ide a házunkba később, s etette a gyermekeket egy szó nélkül. Nagyon szeretett a gyerekekkel foglalkozni. Ha nem írja alá az ember a jegyzőkönyvet, a vallató előveszi a vonalzóját, és az a legfájdalmasabb, ha az ember fülét kezdik ütni. – Ez mást jelent, mint amit én mondtam!- szálltam vitába a vallatóval nemegyszer. Erre fölvisznek a parancsnok szobájába, le a nadrágot, gatyát! Ott vagy csurdén, s tudod, hogy most jön a nagy verés. Mikor levetkezel, akkor bejön egy civil, megméri a pulzusodat, s azt mondja: – Vigyék le! Akkor nem kaptál ki. De amíg te ezt végigéled, az majdnem egy verés. A vallatásoknál nagy fenyítéseket nem kaptam, csak egy-két pofont s vonalzót.
Nagy verésben a Duna-deltában volt részem. Szamosújvárt megúsztam szerencsésen. Volt olyan, mikor már a Delta után oda visszakerültem, hogy tényleg meg kellett volna verjenek, s nem bántottak. Volt egy katonatiszt, akivel együtt dolgoztam a bútorfényezőknél, ő a szemben lévő asztalnál tevékenykedett, s azt mesélte el, szinte dicsekedve, hogy miként vette ki a sebesülteket a vagonból, s ült be ő a helyükbe, hogy megmenekülhessen a frontról. Ezen én annyira feldühödtem – különben is egy rendkívül undok, régi vágású román őrnagy volt -, hogy az előttem lévő fényezett bútordarabokat egyenként a fejéhez vertem. Ha nem vagyok rokonszenves a mesternek, ezért nagyon megbüntethettek volna. Megúsztam annyival, hogy a mester áttett az éjszakai műszakba, hogy ne találkozzam ezzel az őrnaggyal.
– Honnan vittek tárgyalásra?
– Abból a szörnyű cellából, még Kolozsvárott. Olyan emberekkel raktak össze egy csoportba a tárgyaláson, akikkel alig ismertük egymást. Mert ha csoportosan ítélnek el, akkor magasabb büntetéseket szabhatnak ki. Magyarországon ezt úgy minősítik, hogy bűnszövetkezetben elkövetett összeesküvés, Romániában ezt társaságnak hívják. Ilyen esetben magasabb a büntetés felső határa. Olyanokkal raktak össze, akikkel nem is köszöntem soha, vagy talán életemben egyszer. Az egyik, Lakó Elemér már meghalt, a másik most Kecskeméten tanár, Varró János. Vele is csak köszönő viszonyban voltam. Vastag Amerikában van. A büntetés tizennyolc évtől le hatig. Én voltam a legkisebb, én kaptam a hatot, Varró a legtöbbet, tizennyolc évet. Az államvédelem sajátossága az, hogy totálisan igyekszik tönkretenni a „gondjaira bízott” áldozatot. Nem elégszik meg azzal, hogy a kiszabott büntetésért meglakolsz az ítéletben meghatározott módon. Varrót azzal is vádolták a rendszerellenes összeesküvés mellett, hogy sorra kikezdett a gondjaira bízott diáklányokkal. Erkölcsileg is meg akarták semmisíteni. Varró sem bírta ezt sokáig, egy nap a vécében leszerelte a lehúzó drótot, azt a nyaka köré tekerte, s odatette a villanykörtéhez. Úgy megütötte az áram, hogy a deszkafalak széttörtek, mert Varró őrjöngött. Nagy, kemény ember volt, ketten sem tudták lefogni. Teljesen megzavarodott az áramütéstől. Nagy hajánál fogva lehúzták, megkötözték, s betették egy cellába. Persze a tárgyaláson ezt is előhozták, hogy még inkább a becsületébe gázoljanak. Aki beteges lányka volt az egyetemen, azt mind felhasználták, elodáig, hogy együtt utaztak a vonaton, s Varró megsimogatta a kezét. Ugyanezt végigcsinálták Lakóval is.
Tárgyalás utáni másnap szólítnak, hogy szedjem össze a holmimat, beraktak minket egy autóba, s átvittek Szamosújvárra. Nem a kapun vittek be a börtönbe, mint ahogyan illett volna, hanem a konyhán keresztül. A szerencsétlen szakácsokat haslag fektették, hogy mi ne tudjunk nekik jelt adni. Hatalmas üstök voltak a konyhában, azokban főztek, s ezekből a nagy edényekből ki-kinéztek a tehenek. Máig bennem van a kép: kinéz az üstből a marhafej, kilóg a tehén szarva. Mint a pokol, olyan volt az egész, a szakácsok közben hasalnak a földön.
– Bilincsben voltatok, gondolom.
– Nem. Ha egyik helyről a másikra vittek vonaton, akkor igen, bilincsben voltunk, de amikor hajóval szállítottak, akkor sem tettek bilincsbe, hiszen onnan képtelenség volt megszökni. A legkomikusabb az volt, hogy amikor vonaton szállítottak bennünket, a kolozsvári grófot, Bánffy Pistát, akinek az egyik lába műláb volt, szintén megbilincselték, a műlábára rakták a bilincset. Akkor dolgozni nagy kitüntetés számba ment, minket nem dolgoztattak akkor Szamosújváron. Május elején átvittek a legszörnyűbb börtönrészbe. Annak a börtönnek ugyanis három része van. Egyiket Mária Terézia építtette, a másik a Rákóczi-féle, s van még a Martinuzzi-épület. Ez utóbbiban egyébként gyönyörű a lovagterem. Gótikus, oszlopokkal középen. Gyönyörű! A Rákóczi-rész nagyon vizes. Vizesek a falak, a föld, ott csak kübli van. Csak a Mária Teréziában van angolvécé, mert 1944-ben a magyarok renoválták, s akkor megcsinálták. Az egy úri hely. Május elején kiválasztottak néhány embert azok közül, akiknek kevés volt a büntetése, akik egészségesek és fiatalok voltak. Az hírlett, hogy ezeket elviszik valahová munkára. Engem hat évre ítéltek, fiatal voltam, egészségesnek tartottak, hát bésoroztak.
Mikor a fagyosszentek vannak, akkor mentünk átal Csíkon s a Gyimeseken le Galac felé. Olyan hideg volt, hogy egymásra feküdtünk a vonaton, hogy melegítsük egymást. Levittek Tulceáig. Ott kiszedtek, s beraktak minket egy nagy hajóba, azt úgy hívták, hogy Andromaché. A hajó bolyongott két napig a Duna-ágakban, hogy jól dugjonak el valahol minket. Hatszáz ember volt a rakomány, s szinte mint a lóveresenyen fogadtunk egymással, hogy Szibériába visznek-e minket vagy csak Ukrajnába. Végül Peripravaig vittek, szemben Vilkovoval. Ez a település már a Duna ukrán oldalán van, ott laknak a lipovánok. Mikor odamentünk, még nem voltak készen a barakkok, amikben majd lakunk. Megcsináltuk. Préselt náddal bélelt kutak voltak, favederrel mertük a vizet.
– Páskándi Géza is veled volt ezen a hajón?
– Páskándival először május elején kerültünk össze, amikor kiválogattak minket. Ő akkor már a harmadik évét töltötte, hét évre ítélték volt. Őt ötvenhat másnapján már elvitték. Ugyancsak összeesküvés vádjával. Nála súlyosbításnak számított, hogy korábban aktivista volt, meg hogy gúnyverset írt Fazekasról, a magyar származású miniszterről, központi bizottsági tagról. Mindenki menteni igyekezett Páskándit a börtöntől, de a kutatásnál megkapták ezt a gúnyverset Géza zsebében. És Fazekas János, mint a díszmagyarok általában, bosszúálló ember volt. Páskándival köszönö viszonyban voltunk csak korábban, ő öt évvel idősebb volt mint Szisz és én. Még ötvenhat karácsony éjjel láttam, bementünk a Vak cimbalmoshoz, a barátaival ott mulatott. Géza nagyon tudott mulatni. Emlékszem, Szisz mondta, hogy menjünk innét, mi csendesek vagyunk.
Gézával a Martinuzzi-teremben voltunk először összezárva. Ő nagyon szeretett sakkozni, de nem tudott veszíteni. Ha kikapott, rettenetesen dühös volt. – Nem szép a játékod – mondta ilyenkor -, te csak azért játszol, hogy nyerjél! – Nem játszol szépen – dühösködött -, nincs formája! Kenyérből csináltunk sakkfigurákat, lekapartuk a vaságyról a fekete vasat, belekavartuk a kenyérbe, abból lett a fekete. Elég sok sakk-készletet gyártottam. Üres fogpaszta tubussal megkockáztunk egy zsebkendőt, az volt a tábla. Az egész elfért egy marokban, és mivel állandóan kutattak az őrök, könnyebb volt eldugni. Gézával egészen addig együtt voltunk, míg el nem kaptam a tífuszt.
– Mit építtettek veletek?
– A Duna melletti gátra hordtuk a földet, nyúlgátakat építettünk. Gátszerű magaslatot is építtettek velünk, amelybe tavasszal sáncot ásattak, csatornát. A Dunából átemelte oda a vizet egy gép, és ott is folyt a víz, több kilométeren keresztül. Mikor eljöttünk onnan más helyre dolgozni, hallottuk, hogy két év alatt az egészet elvitte a Duna. Már akkor nevettek rajtunk a lipovánok, amikor építkeztünk, mert ők tudták, hogy ez be fog következni. Tavasztól őszig azon a gáton kapáltunk, vagy öt-hat kilométer volt, mire a végére értünk. Mikor jöttünk visszafelé, a másik felünk sült meg a napon, mert az egyik már odafelé megsült. Örökké délibábszerű fénytörést láttunk, olyan meleg volt nyáron, arra gondoltunk eleinte, hogy ott van a tenger. Törökbúzát is kapáltunk, mire a sor végére értünk, már újra nagy volt a nád. A répaszedés is szörnyű munka volt, de a szója volt a legrosszabb. Az megkeményedik, -szárad, és leszedi a húst a kezedről. Ha kétszer megfogtad a szójabokrot, teli volt a kezed sebbel. Próbáltuk sapkával is kihúzni a földből, de egy nap alatt szétment a sapka.
Hatszázan voltunk, románok és magyarok vegyesen. Mi, magyarok százan lehettünk. Különféle rendű-rangú emberek. Páskándi meghatározása szerint voltak köztünk monopolkapitalisták. Ez azt jelentette, hogy akik ebbe a kategóriába tartoztak, megittak vagy egy deci monopol nevű olcsó pálinkát, és szidták a rendszert. Voltak frontieristák. Ez azt jelentette, hogy őket határátlépésért fogták le, vagy csak azért, mert azt mondták valakinek, hogy de jó lenne innen elmenni! Ezt már a határátszökésre való készülődésnek fogták fel. Legjobban ezek közül nekem Gombos úrék története tetszett. Ő vásárhelyi szobafestő volt, és egy tánccsoportot vezetett. Megegyeztek, hogy valahogyan átszöknek a határon, de hogy ne legyen túlságosan feltűnő, a találkát Gyergyószentmiklóson adták meg egymásnak. El is mentek Gyergyóba, ki mivel tudott, s ott találkoztak az állomáson. Hogy onnan majd lemennek vonattal Temesvárra, s onnan gyalog át a határon. Persze, közülük valaki a többieket a tervvel együtt befújta. Ötön vagy haton voltak, s az állomáson körbefogtak, s letartóztattak mindenkit. Rabkocsival szállították el őket, Gombos úr mellett is ült egy őr, s amikor Hévíznél mennek át a Maros-hídon, az őr megszólal: – Tudja, Gombos úr, most hol vagyunk? Gombos nem tudta. – Most megyünk át az Óperencián. Gombos úr így szokta befejezni a történetet: – Ebből rögtön tudtam, hogy el vagyunk árulva. Voltak betánisták is köztünk, ők a református egyház puritán szárnyát akarták képviselni. Az egyik kőműves betánistának voltam a segédje, amikor vakoltunk egy házat. – Kik a betánisták? – kérdeztem tőle egyszer munka közben. Kifordul, kezében a vakolókanállal, s szól: – Akik úgy fogadták szívükbe Jézust, ahogyan Mária, Lázár és Márta. – Tudja, Páll úr – mondja nekem máskor -, mikor otthonról elhoztak, egyszer hallom – Besztercéről hozták Kolozsvárra a vonattal -, visznek, Püsök, visznek, Püsök! – mert Püsök volt a neve. – Akkor már tudtam, hogy baj lesz.
Páskándival szobatársak voltunk, egy brigádban dolgoztunk. Ötven-hatvan ember volt egy-egy brigádban, s azok egy kicsi cellában laktak, háromemeletes ágyakon, minden ágyban ketten. Mi Gézával egy ágyban aludtunk – ezért dedikálhatta úgy később egy könyvét, hogy kedvenc ágyasomnak -, s egyik alkalommal összevesztünk. Mert akármilyen könyvről beszéltem, s megkérdeztem, hogy olvastad, Géza? Ő úgy válaszolt, hogy nem az egészet, csak az ifjúsági változatot. – Te Géza, ennek nincs is ifjúsági változata! Azt mondta erre, hogy ne légy ilyen kicsinyes! – Te meg ne légy ilyen nagyos! – Többet nem állok szóba veled! – zárta le a vitát. Ettől kezdve két hónapig nem beszéltünk egymással. Egy ágyban aludtunk, közös volt a pokrócunk, lábtól feküdtünk egymásnak, s nem beszéltünk. Éjjel melegítettük egymást, de különben rideg volt a kapcsolatunk. Géza rendkívül tehetséges volt, igen hosszan és meggyőzően tudott beszélni akár a semmiről. De velem két hónapig nem beszélt semmiről. Fentről, a harmadik emeleti ágyról volt különösen tanulságos látvány az ebédosztás. Nagy hordóban hozták a káposztalevet. Mindenki a hordót lesi ilyenkor, de először is megválasztjuk a polonikárt. Ő az, aki a merőkanállal az ételt a csajkákba meri. Ez a szó onnan van, hogy amikor Erdélybe sok lengyel menekült jött az oroszok s mások elől a XVIII. században, s mivel ők félig-meddig urak voltak, nem lehetett őket mezei munkára használni. Ott laktak a kúriánál, s a szegényeknek ők osztották ki az ételt. Föntről jól lehet látni, hogy a kondérban egy tepertő is úszkál. Mielőtt még az osztásra sor kerülne, megszavazza a brigád, hogy merítéssel vagy lendülettel adja-e a polinikár az ételt. Ez utóbbi úgy megy, hogy az ebédosztó kavarja, kavarja a levest, s lendületből osztja, így néha kétszer annyit is tud loccsantani a csajkába. De azt az egyetlen tepertőt tartogatja, tartogatja, mert hátha utoljára az övé maradhat. Ha egyszer véletlenül nem figyel, úgy a közepe tájékán a töpörtyűt valakinek odaadja. Erre kitör a forradalom: – Már idáig is többször kiadhattad volna! Magadnak tartogattad! Le kell váltani! – hangzik mindenünnen. Óriási veszekedések lettek ebből. A puliszkákat négyszögletű darabokban adták. Két embernek jutott egy darab. Én Pics Miklóssal voltam rendszerint egy csoportban. Sokan mérleget csináltak, hogy pontosan ki lehessen egyensúlyozni, mert az egyik osztja, a másik választ. A legjobb barátok is összevesztek néha a puliszkaosztáson. Dávid Gyula fűzfából csinált kávát, azt átkötötte cérnával, s megcélozta a puliszka két sarkát, s ügyesen elvágta. Társát, Nagy Bencét ölte meg a méreg, mert ő ideges volt, s összevissza vágta.
– Harmadolásban vagy rendkívüli szabadulásban nem reménykedtetek? Nem keringtek olyan hírek, hogy amnesztiát kaptok valami miatt?
– Minden héten. Minden héten amnesztia, minden héten egyesítettük Németországot. Nem tudom már, hogy miért, de mindenki meg volt győződve arról, hogy ha Németország egyesül, kiszabadulunk. Még jó hogy nem vártuk meg! Én azt hittem, hogy a román parasztpártiak már rég kihaltak. Egy idő után őket is lehozták a Deltához dolgozni. Mert hogy később nem lettek olyan finnyásak, hogy csak fiatalokat, kisidősöket, meg egészségeseket hozhatnak dolgozni. Még huszonöt évre elítélt is volt már a végén köztünk. Felhagytak az elmélettel, mert kellett a munkáskéz. Meg aztán a börtönökben sem fértek már. Ők voltak a nagy elméleti szakemberek, ők bíztak leginkább Németország egyesítésében is.
A barakkban, ahol laktunk, volt egy kemence. Kintről kellett volna tüzet tegyenek belé, de nem tettek egész télen. Az ablak nyitva volt, s az ablakrácsok között bejött egy macska, odakölykedzett a kemence tetejére. Amint nőttek a macskakölykök, a banda kezdett szervezkedni, hogy miként kell megenni azokat, mennyit kell még várni, mikor lesznek a legjobbak. Eltelik egy hét, hogy közben nem volt kutatás, ott vagyunk bent, amikor egy rutinszerű ellenőrzés végén az őr meglátja a macskát s a kölykeket. Már szép nagyok voltak. Összefogdostatja velünk a macskákat, fogja, kiviszi a kapuhoz, s egyenként a vasbeton kapuhoz veri. Odalett a flekken.
Már kezdtük szedni a törökbúzát, mikor átköltöztettek minket a lágerből egy hajóra. Annak a hajónak a neve, amelyik börtönünkül szolgált, Gironde volt. Először azt hittem, hogy a nap kiszívta a zászló színét, kopottas is volt az, ami a hajón lengett, s úgy gondoltam, hogy a sárga szín kifakult fehérre. Amikor a Bastille lerombolásának évfordulójára munkaszüneti napot rendeltek el, nem vittek ki dolgozni bennünket, még mindig nem értettük az összefüggést. Kimentünk a szögesdróttal bekerített partra, ahol a latrina is volt, szépen sütött a nap, és jött egy kicsi motoros hajó, amire az volt írva, hogy Pascal. Azon is ugyanolyan zászló lengett, mint a Gironde-on. Akkor értettem meg a helyzetet. Mondtam is mindjárt Páskándinak: – Mi francia lobogó alatt hajózunk! Csiha Kálmán is ott volt akkor velünk. – Tényleg, te! – mondja. Azt már addigra tudtuk, hogy a mi hajónkat Csepelen készítették, láttuk a magyar nyelvű feliratokból. Szép lassan összeraktuk az adatokat. Az első világháború után Franciaországnak kárpótlást kellett fizetnünk háborús bűneinkért. Ezeket a kárpótlásba adott homokot, gabonát szállító uszályokat nem lehetett a tengerre vinni, ezért csak folyón teljesítettek szolgálatot. A külvilággal el kellett hitetni, hogy ez a hajó békés célokat szolgál, meg azt is, hogy a hajó fedélzete idegen felségterület, oda senkinek felmennie nem lehet. Ennek a hajónak volt francia személyzete is, ők beavatottak voltak, de a Bastille lerombolásának napján nem engedték, hogy dolgozzunk.
Jött az ősz, s akkor kiválogatták a nagyobb büntetést viselőket és a keményebbeket, s azokat elvitték a Deltába, nádvágásra. Az nagyon csúf munka volt. Mi ottmaradtunk őszi betakarításra. Lentebb volt egy másik telep, azt Gredinának hívták, ami kertet jelent, ott kaptam meg a tífuszt. Amikor rizstelepen dolgoztunk, igencsak áldatlan körülmények között voltunk. Abban az árokban, ahol dolgoztunk, nem egyszer döglött disznót, kutyát kerülgettünk. Sokan megkaptuk ezt a betegséget, s bevittek bennünket Constantába gyógykezelésre. Szinte szerpentinszerűen ment fel a kemény sziklába vájt út a mocsaras deltavidékről. Este indultunk el, s amikor felértünk a tetőre, láttuk a brailai mocsarakat, éppen akkor gyulladtak ki a villanyok a rabtelepeken. Teli volt fénylő kockákkal a vidék a szürkületben.
– Hány kocka, hány rabtelep fényeit láttátok?
– Számtalanét. Nem is lehetett megszámolni. Úgy hívták azt a területet, ahová fölvittek bennünket, hogy Girlics. Itt mind török és tatár falvak voltak. Girlics, Agauva… Egész éjjel vittek bennünket teherautóval, a géppuskát ránk fogták, mentünk. Végre beértünk Constantába. Ott kaptunk gyógyszert, egy hét után már egész jól voltam. És akkor kezdődött az én korszakom! Szereztem szappant a fürdőből, egyik rabtársam lefeküdt az alsóágyra, vakarta a szappant egy fiolával apróra, vízzel meghígítottam, s csináltam a medvéket. Hogy a medve fekete legyen, széntablettákat kevertem a szappanos vízbe. Olyan fekete medvéket csináltam, hogy a nővérek csodájára jártak! Meg is vásárolták teremtményeimet, egy medvéért egy csomag szivart kaptam. Nagyon kedvesek voltak ezek a nővérek, az egyik dobrudzsai nővér, Vera mindig mondogatta, ha az őr távolabb volt: – Ne nézzenek olyan mérgesen rám! Én csak trombitás voltam a pioníroknál! Hat hét után vissza kellett volna vigyenek, de a nővérek meghamisították a kórlapomat, és újabb hat hétre ott maradhattam. Csináltam tovább a medvéket.
Mikor visszavittek, dolgoztunk egészen őszig, és akkor átalhoztak Erdélybe. Ez 1961 őszén volt. A vagonból egy kicsi likon ki lehetett látni, és azon át megláttam az állomás feliratát: Szárazajta. Többször is megállt a vonat Erdővidéken, és az egyik alkalommal halljuk, hogy mennek el a vonat mellett künnjárók. – Na, komám, szeretnél-e itt lenni? – kérdezte egyik a másikát. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy megint Erdélyben vagyunk. Páskándinak volt is erre egy verse: adj Uram egy jó vidéki börtönt! – írja benne.
– Páskándi akkor még ottmaradt a Deltában?
– Ott, igen. Ő utánam szabadult fél évvel. Majdnem kiülte a rá kirótt hét évet.
– Akkor téged Szamosújvárra hoztak?
– Igen, ott tanultam mesterséget. Bútorfényező lettem. Ez már a negyedik év volt, idegileg igencsak nehezen bírtam. Mikor ősszel megindultak a madarak, tudtad: eltelt egy év, és már megint nem szabadulsz. Rendkívüli kegyelemben nem reménykedtem, tudtam hogy van még két évem. Csak azt nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, ha szabadulok. Az ágyon lehunytam a szemem s álmodoztam. Tudtam, hogy hol vannak a földjeink, s az volt a nagy álmom, hogy az egyik távoli földünkre építek egy kalibát, s ott élek majd, mint egy remete.
– Hogyan tudtad meg szabadulásod hírét?
– Egyszer egy este hívnak 1962 októberében, és azt mondja egy civil, hogy most már tudjuk, hogy nem is voltak olyan bűnösök, és hamarosan ki fognak menni. Dolgozzon addig is rendesen! Kérdeztem, hogy visszamehetek-e az egyetemre? – Persze! – mondta készségesen, és én el is hittem. Másnap már mondták, hogy csináljam meg a csomagomat, és elvittek a szabaduló cellába, hogy a többiekkel ne érintkezzek, a címeket ne tanulhassam meg, ne üzenhessenek tőlem. Az étel is jobb volt egy kicsit, és az ablakon sem volt már zsalu. Itt már kiláthattam, nem csak az eget láttam. Reggel felraktak egy teherautóra, azt sem tudtam, hogy hova visznek. Elvittek egy állomásra, és ott azt mondták, hogy vegyük meg a jegyeinket. Évek múlva kerestem csak meg azt az állomást a térképen. Válaszúton szálltam vonatra, ott, ahol most Kallósnak a múzeuma van. Azt mondták még búcsúzóul, hogy amint megérkeztünk, jelentkezzünk a rendőrségen. – Ilyen marha nem leszek – gondoltam. – És ha azt mondják, hogy kényszerlakhelyem lesz valahol a Regátban? Még két évig? Akkor semmit sem láttam a kinti világból!
Ezért aztán jegyet csak Kolozsvárig vettem. Ott elmentem Szőcs Pistához, aki éppen pelenkát mosott. Elmentem Dávid Gyula feleségéhez is, hogy beszámoljak Gyula hogylétéről. – És most mit fogsz csinálni? – kérdezte Dávid Gyula felesége. – Verseket írok, és megpróbálok festeni – mondtam. – Az Isten megfizeti! Ne írj több verset! Hát nem volt elég, hogy bekerültél?! Szőcs Pistáéknál megaludtam, s elindultam haza, de a börtönben kapott pénzem csak Marosvásárhelyig volt elég, ott le is szálltam. Vásárhelyen a főtéren találkoztam Nagy Pali barátommal. Nemsokára többen lettünk, volt hát kitől kölcsön kérnem útiköltségre valót Korondig.
– Ott benn, a börtönben mit tudtatok a kinti világról?
– Tudtuk például azt, hogy megszűnt az egyetem. Azt is tudtuk, hogy Szabédi öngyilkos lett. Később is kerültek be újabbak, ők aztán a kinti történések újabb és újabb rétegét ragasztották a mi általunk ismert világra. Dédelgettünk, továbbépítettünk álhíreket is. Németországot hetente újból s újból egyesítettük. A kínai-orosz háborúról tudtunk, meg arról is, hogy berepült egy amerikai pilóta Szibériába. Ezt megelőzően egész elviselhető volt a bánásmód, már-már azt hittük, hogy ki fognak engedni bennünket. Egy éjjel aztán riadó, reggelig feküdj-kelj, feküdj-kelj! Bele a sárba! Ha felemeltük a fejünket, már ránk ordítottak: – Na, mi van, várod az amerikaiakat?! Össze lehetett rakni a kinti eseményeket: berepült egy amerikai pilóta valamilyen számára tilos területre. Az étel megint víz lett egyik napról a másikra. Két évig a családról sem tudtam semmit, két év után írhattam haza levelet, és a másik két esztendő alatt kaphattam évenként három ötkilós csomagot, de ebben sem írhattak az otthoniak semmit. Mi úgy írhattuk haza a levelet, ahogy a parancsnok diktálta: Kedves Szüleim! vagy Kedveseim! Ahogy akarjátok. Küldjetek nekem egy ötkilós csomagot! Amiben legyen: és részletesen leírhattuk a kívánalmakat. De ez már jobb világ volt.
Mikor hazajöttem a faluba, szinte senkit sem ismertem. Csütörtökön érkeztem meg, eltekeregtem egy napot, s szombaton már nem mehettem a rendőrségre Székelyudvarhelyre, csak hétfőn jelentkeztem. Édesapám is bekísért a városba, arra az útra nem nagyon emlékszem, az eget néztem meg a felhőket, az ismerős tájat. A mellettem lévő ülésen pedig – ezen csak később gondolkoztam el – egy szemrevaló korondi tanítónő ült… Ő lett később a feleségem. Parajdi Edit. Mikor hazajöttem, már első nap egymás mellé kerültünk. Mint mondta később, akart szólni hozzám, de látta, hogy engem a táj, az otthoni ég – mivel olyan régen láttam – jobban érdekelt. Nekem Ő egy cseppet sem tűnt föl akkor.
Amíg a rendőrségen voltam, édesapámon kitört a vallásos őrület, beült a templomba Székelyudvarhely főterén, ki sem jött onnan addig, amíg én nem végeztem. Pedig egyáltalán nem volt templomjáró. – Hol tekeregtél? – kérdezték dühösen a városi milícián. Kiabáltak. – Lekéstem ezt a vonatot, meg amazt a buszt – igyekeztem magyarázkodni. Később éreztem ennek a késésnek a bosszúját, mert szinte mindenkit visszavettek az egyetemre azok közül, akik kiszabadultak, csak engem nem. Próbálkoztam pedig eleget. Bukarestben a dékánt Szőnyinek hívták, ő még este azt mondta, hogy rendben van, visszavesznek, reggel már az ellenkezőjét mondta. Kolozsváron be se engedtek a dékánhoz, azt kiabálták, hogy takarodjak ki. – Legalább adjanak papírt arról, hogy mennyit jártam itt egyetemre! – Nem szégyelled magad! Mars ki! – adták meg gyorsan a kíméletes választ.
A hajamat nem engedtem megnőni, hogy ne tekeregjek a lányok után, dolgozni akartam inkább, megpróbálni, hogy tudok-e még festeni. Bözödi György ideadta bözödi házát, dolgozhattam. Volt ott ágynemű, küldött ki szalámit, főztem, festettem. Egyik képet a másik után. Aztán a kiszabott hónap eltelt, eladtam a képeimet, s a kinőtt hajamat megint levágattam, hogy ne járkáljak jobbra-balra.
– Korond hogy fogadott? Te voltál a tékozló fiú?
– Nem vettem észre semmi különöset. Igaz, alig mentem ki az utcára, amikor itthon voltam. Apámnak lehetett nagyon nehéz. Nem nagyon akart parancsolni nekem, ugyanakkor nem szokta ő eltűrni, hogy valaki tétlen legyen! Rengeteg akvarellt csináltam akkor, s apám szemembe mondta: látom, hogy ezek jobbak, mint a korábbiak, de ebből akarsz megélni?! El tudom képzelni, hogy milyen nagyokat nyelt. Sok mindent elnyelt. A vitákban viszont mindig előjött: megmondtam neked, hogy milyen legyél, hogy fogd be a szád! Megmondtam azt is, hogy kivel barátkozz, de neked olyan barátaid lettek, mint Kemény János! Egy hétig voltam csak otthon, amikor jött Anna nővérem, aki akkor Borszéken lakott. Elmentem vele. Mikor már ott is eltöltöttem egy hetet, éppen vacsoráztunk, amikor megjelent Szisz. Hallotta, hogy kiszabadultam, s akkor elindult úgy, ahogyan az Isten adta, elindult, eljött Vásárhelyig. Valakivel ott beszélt, alighanem a Sükösd Ferivel. Ő mondta neki, hogy ne menj ki Korondra, menj fel Borszékre, mert én láttam, hogy odament a nénjével. Ott van fenn Borszéken. S Szisz feljött oda úgy, hogy se a nővérem nevét nem tudta, se a sógoromét. Bement a korcsomába, és megkérdezte: ki lakik itt korondi? Sógorom valamikor rendőr volt, ismerték hát, s megmondták neki, hogy innét a kocsmától a negyedik ház az, amit keres. A vacsoránál egyszer csak megjelent, ő is kopasz volt. Mikor engem lefogtak, ő is levágatta a haját kopaszra. Négy évig, amíg találkoztunk, nem is engedte megnőni a haját.
– Nem jössz Bukarestbe? – kérdezi. – Szerzünk négermunkát, fordítasz verseket románból. Meg ügyelsz Kobakra. – Te, akkor – mondom – menjünk el Korond felé is. Csomagoljak össze. Összepakoltam, elindultunk Bukarestbe. Attól kezdve én voltam náluk a pesztra. Kis szekérbe tettem Kobakot, átvittem a Szent György térre, ők pedig Hervayval indultak portyára. Ahogyan Szisz szokta mondani: megfejni az Alapot. Az Irodalmi Alap vezetője – szinte örökösen – Majtényi Erik volt. Bukarestben az én ágyam a kirakatban volt. Volt ott két függöny, azok között egy ágy, oda vetettek nekem Giziék fekhelyet. Csakhogy ők minden éjjel veszekedtek. Szisszel nem volt mit tehetnünk, ittunk. De pénzünk nem volt. – Kéne festeni – mondom -, vegyünk festéket! – Nincs pénz – mondja. – De tudod, mit? Van itt ez a piros táblájú Gorkij-sorozat. Ez a Gizié ugyan, de nyugodtan vigyük el ide a szomszéd antikváriumba, ezeket a könyveket itt a kutya sem olvassa. Elvittük a könyveket, vettünk az árából festéket, és elkezdtünk mindketten festeni. Festettem róla vagy négy portrét, utána fejből festettem még néhány képet, eladtuk őket. Mentünk villamossal, hónunk alatt a képek. Balázs Péter azt mondja, adok száz lejt s egy könyvet. Majtényi is adott száz lejt. Forró (?) Laci is százat, a bátyjának, aki katonatiszt volt is eladtunk egy képet, ő a mai napig tartozik a neki adott kép árával. Ez így ment egészen november hetedikéig. Ekkorra már úgy meguntam a gyerekre-ügyelést, meg ezt az életet, hogy gondoltam, veszek egy repülőjegyet Kolozsvárra, s hátha lezuhan a gép. Akkor megoldódik minden. November hetedikén felültem a repülőre, s eljöttem Kolozsvárra, s a repülő nem esett le. A maradék akvarelleket is eladtam Kolozsváron.
– Mi lett a Szilágyi-portrék sorsa?
– Nem tudom. Aztán kerestük, de nem kaptuk meg a lakásban Julcsával. Szisz halála után ott laktunk náluk Ilona lányommal egy ideig, kérdeztem Máté Julcsától, Szisz Gizi utáni feleségétől, ő sem tudott róluk. Szilágyi korábban vett két nagyobb méretű temperát is tőlem, azok ott voltak a falon, a portrék nem voltak sehol. Eladtam Kolozsvárott az akvarelleket, s hazajöttem, apám mellett muszáj volt dolgozni. Apám megcsinálta az edényt, s abból csináltam én – hogy úgy mondjam – művészetet. Megcsinált apám egy nagy edényt, s ebből én ujjal – mintha szobrot csinálnék – benyomtam az oldalát. Ujjal nyomtam az edénybe a mintát, s az egészen másként nézett ki égetés után, mint a többi hétköznapi edény. Vagy csinált apám egy virágcserepet. Középen én azt összenyomtam, összeragasztottam, csináltam két szemet, s az egy tyúk volt. Sok ilyen kerámiatárgyat terveztem és csináltam, lámpáktól elkezdve a tyúkokig. Egy fazekasnak sok segédje kell legyen, én voltam apám mellett az egyik. Antal öcsémnek nem ment ekkor a munka, elszegődött ezért szakácsnak Constantára. Mikor jó sok kiégetett edény összejött ezekből az én általam tervezett kerámiákból, belétettem őket egy nagyobb bőröndbe, melléjük bokályokat, s akvarellekkel kibéleltem a bőröndöt, hogy ne kotyogjon az edény, s elvittem Kolozsvárra. Apám nem akarta elhinni, hogy mennyi pénzt kaptam. Az első utam hasznából vettem magamnak egy csizmát, egy sapkát s egy kis kabátot. A többi pénzt hazaadtam kosztba, lakásba. A főhadiszállás mindig a szerkesztőségekben volt Kolozsvárott, mert a piacon kérik az iparengedélyt, ott nem rakhattam le a cserepeket. Hajnalban érkeztem vonattal, leraktam az edényeket, s két nap alatt elhordtam onnan.
Közben állandóan biztattak, hogy föloldják a közlési tilalmamat. Lefordítottam rengeteg rossz román verset, népballadákat, egyebeket, elküldtem Szilágyinak, még ő is belejavított, aztán megjelentek volt. Mit kínlódtam én azokkal! Egyszer azt mondtam, hogy ebből elég. Többet nem fordítok. Hajdú Győző egyre biztatott, hogy ő már nem tudom milyen elvtárssal beszélt, megkapom a közlési jogot. Emlékszem, egyszer valamiért megint Bukarestben voltam, Páskándi akkor egy könyvlerakatban dolgozott szabadulása után, rakodómunkásként. Kellett találkozzunk Domokos Gézával, mert Géza beszélt Jánis Jánossal, aki a Központi Bizottságban benne volt, s ő kellett Rautu miniszterrel beszéljen, mert már egy éve kértük, hogy engedjenek minket közölni. Egy téren találkoztunk Domokos Gézával, aki azt mondta, hogy fiúk, meg kell mondjam, hogy nem. Nem lesz ebből közlés egyelőre. Nem járulnak hozzá, hogy a neveteket kinyomtassák.
A mai napig előttem van, ahogyan Páskándi már-már sírósra forduló arccal kérdezi: – Álnéven sem? – Nem. Egyáltalán nem, sehogyan sem – mondja megátalkodottan Domokos.
Miután összeházasodtunk Edittel, szigorú beosztással éltünk a szüleink mellett épített házban, fenn Tószegen, az akkor már ugyancsak házas Antal öcsémékkel együtt. Három évig laktunk ott, ezt a házat, ahol most lakunk, egy év alatt építettem meg volt. 1965-ben volt egy nagy kiállításom Marosvásárhelyen, minden képet eladtam, összekerült belőle több mint ötvenezer lej, a következő évben ebből a pénzből megvettem ezt a telket, és még abban az évben felépült ez a ház. Később a képeimet elvittem Marosvécsre egyik orvos barátomhoz, ő volt az ottani gyógyintézetnek az igazgatója. Blényesi István kiállította a képeimet az irodájában, és gyorsan el is adta azokat. De kerültek más embereim is. Ha elmentem Kolozsvárra, ott mindig eladtam négy-öt képet, Kányádiéknak is örökké bajuk volt, két gyermekük volt, állandóan tartoztak az orvosoknak. Benkő Samu művészettörténész felesége, B. Nagy Margit értett a festészethez, otthagytam náluk halomba rakva a képeket, és amikor legközelebb mentem, fölvettem a pénzt. Vagy ott volt Júlia, Szilágyi Júlia. Tóth Sándor. Ők állandó vásárlóim voltak, ötösével adtam el nekik a képeimet. Könnyen akvarelleztem, és mivel ezeknek a barátaimnak jó külföldi kapcsolataik voltak, sok képem túljutott a határon. Annak a hatvanötös kiállításnak a sikere, meg az, hogy számos kritikát írtak róla, ez sokat segített abban, hogy könnyen el tudjam adni képeimet. A hatvanhatos csíkszeredai kiállításomon is eladtam az összes képemet.
– Zsögödi Nagy Imrével mikor ismerkedtél meg?
– Volt egy barátom, Bernáth Ernő. A Brassói Lapoknak volt ő a szerkesztője és gazdasági szakértője annak idején. Ezt követően, amikor megindult az Új Élet, annak is a szerkesztője volt Sütő mellett. Ő még marosvásárhelyi középiskolás diák koromból ismert, tudta hogy verseket írok, meghívtak hát vacsorára. Én még azelőtt borsót késsel-villával sohasem ettem, ezért is emlékezetes számomra az az ünnepi vacsora. Másnap visszahallottam Kemény Jánostól, hogy élénken figyeltek, hogy mit csinálok, miként boldogulok a borsókkal. Bernáth Ernő vett tőlem három akvarellt is. Ezekkel a képeladásokkal szerencsém volt. Volt olyan festő, aki elvégezte az egyetemet, és nem tudott egyetlen képet sem eladni. Eleget gondoltam arra, hogy nem azért dolgoztam, hogy eladjam, de elég sokat utaztam ahhoz, hogy arra törekedjem: az utazásaim is kijöjjenek a kép árából. Mindezidáig kijöttek.
– Meg aztán az is szerencsés a te esetedben, hogy téged idézzelek: fecskefarkú a művészeted. Költő is vagy meg festő is, és a válságos időkben a festő eltartotta a költőt.
– Ez így volt, igen, így. De térjünk vissza Bernáth Ernőre meg Nagy Imrére! Bernáthnak sok képe volt Imre bácsitól, hiszen ő jómódú ember volt korábban, nagypolgár. Imre Ernő volt az ő barátja, aki Nagy Imre önéletrajzát tartalmazó kéziratát kisilabizálja és könyvet csinál belőle. Ők közvetítették ki a mi összeismerkedésünket, hiszen Imre bácsi náluk látta az én képeimet. Már a kolozsvári egyetemen voltam, amikor egy alkalommal jő Veres Pali, a tanársegéd, s mondja: – Nagy mester hívat. Azt mondta, hogy vidd magaddal a rajzaidat is. Még azon a délelőtt hónom alá csaptam a rajzaimat, s elmentem az ő kolozsvári házához. Megnézte az öreg a rajzaimat, s azt kérdezte, hogy szeretem-e a hagymát? Mondtam, igen. – Sok hagymás szalonnát meg kell még egyél! – egyebet sem mondott. – Megnézhetem-e a képeket? – kérdeztem téblábolva. – Nézzed. Többet nem is szólt. Aztán elmentem egy párszor Csíkba későbben. Egyszer esett az eső, s bementem hozzá Zsögödön. – Hol voltál? – kérdezi. Mondtam, hogy rajzolni. – Ilyen időben?! Kiállításaimra eljött, s ott voltak az apámmal együtt készített nagy vázáim is, együtt a képeimmel, azokat a legelső nap megvette. Megnyitókra nem járt el, de a vázáimat sorra megvásárolta. A zsögödi lakóházában a szekrényen lévő nagy vázák mind az enyéimek. Azokat mind én csináltam. Járt itt is, nem egyszer. Ilyeneket mondott: – Úrfi, adok pénzt. Hátul építeni kellene egy kicsi csűrt. Mert egyszer vége lesz ennek a fene nagy tehetségnek! És akkor miből élsz meg? Ilyen gondolkodású volt, azért vette a földeket is ott Zsögödön, hogy ha majd nem mennek a képek, legyen miből élni. – Úrfi, hallom megházasodtál! – mondja egyik alkalommal. Mondtam: meg. – Galamb vagy keselyű? – kérdezi. – Majd elválik. Mikor második gyerekem, a leányka megszületik, azzal fogad, hogy kössél bogot a farkadra, mert ha nem, vége lesz a nagy művészetnek!
Zsörtölődős öregember lett. Ha csak tehettem, kerültem.
– Hány kilométert kell utaznod ahhoz, hogy eljuthass a térben legközelebbi barátodhoz?
– Csíkban voltak barátaim, azok meghaltak, Marosvásárhelyt vannak még. Most lett öngyilkos egyik legjobb barátom Csíkban, Dadai Zsoltnak hívták. Az egyik erdélyi írónak, aki Désnek polgármestere is volt, és Székely Mózes néven írt, volt ő az unokaöccse. Együtt voltunk a börtönben, egymás mellett aludtunk.
– Elgondolkodtál-e már azon, hogy ha nincs törés az életedben, ha nem csuknak börtönbe, hogyan alakul az életed? Elvégzed az egyetemet Kolozsvárott, egyetemen tanítasz, valamelyik irodalmi folyóiratot szerkeszted, Gy. Szabó Béla műterme mellett van a tiéd is, a város főterén. Kialakítottad ugyan itt, szülőfaludban a magad körét, sokan azért jönnek az egyébként is idegenforgalmas Korondra, hogy veled találkozzanak, tőled képet vegyenek, könyveidet dedikáltassák. De a börtön hosszú időre beléd rekesztette a verseket, ott nem gyakorolhattad a festészetet sem…
– Ha nem közölhet az ember, elmegy a kedve az írástól. A verset végiggondolod, kész van, megvan, s nem jő, hogy leírjad. Elveszíti az értelmét az egész folyamat, ha el vagy tiltva a közléstől.
– És félni lehetett emiatt attól, hogy elapad benned a vers annak ellenére, hogy a festő eltartotta a költőt. Első köteted, a Fényimádók 1966-ban jelent meg, és csak tíz év múlva a második, a Köves földek. Még több időt kellett várni a többire, hiszen csak a „változás” után jelent meg a többi, a Szárazvillámlás, a Partraszállás, az Andromakhé uszályán, a gyerekversek, most a meséskönyv.
– Még az előbbi kérdésedre visszatérve, arra, hogy hogyan alakul életem börtön nélkül: nem vagyok amatőr. De mindig bánt, hogy azt a táncot nem a kályhától kezdtem, s jártam végig. Így mindig az az érzésem, hogy a szoba közepén kezdtem el a keringőt. Élettapasztalatot természetesen kevesebbet, de egyébként jóval többet tanultam volna a főiskolán. Sokat olvastam, de akármennyit olvas az ember, más az olvasott, de kevésbé rendszerezett kultúra, mint amit az egyetemen tanulunk. Amit iskolázottságnak hívunk. Ezt érzem az irodalom terén is. Így kézenfekvőbb a félelem: mi lesz, ha Isten kiejt a markából?! Valakiről valaki – egyik szereplőre sem emlékszem – azt írta, hogy „az a kicsi csermely, ami benne idáig csörgedezett, az is elapadt”. Mindig ettől féltem én is. Hátha bennem is elapad az a kicsi csermely a börtön, a tiltás alatt. A börtönben a hatalmas szabadságvágy íratta velem a verseket, és amikor hazajöttem, még jöttek a versek. Még aztán írtam a Cigánykantátát. Aztán sokáig semmit.
– Mikor érzed jól magad? Itt Korondon vagy barangolásaid közben bárhol a világban?
– Ha megy a munka, akkor jól érzem magam. Van, amikor éjjel megy jól a munka. Valamennyi pálinkát megiszom s festek. Úgy el tudom felejteni ilyenkor az időt, hogy mindjárt reggel van. De ha egy kiállításom megnyílik valahol, akkor nagyon rosszul vagyok. Mint amikor tükörbe néz az ember: valahogyan másként kellett volna ezt vagy azt a képet megfestenem. Még a legsikeresebb kiállítások után is így volt ez. Úgy érzem, hogy kiadtam magamat, ettől kezdve túl sokat tudnak rólam.
– Egy költő számára pedig ez nem megy újdonságszámba.
– Versben is megírtam ezt: parányok életét próbálnám én élni, de kíváncsiak szeme megaláz. Mindegy. A neheze már eltelt. Már hatvanöt esztendős vagyok, egy évvel öregebb, mint apám, amikor meghalt.
(A beszélgetést készítette: Kozma Huba)
